1992. május 22. A dátum, amely a születésnapom után talán a legjobban belém égett. Egy koncert, amely határozottabb irányba terelte könnyűzenei ízlésemet és belém kódolta az igazi rock n' roll életérzést, legalábbis azt, amit én annak hittem és hiszek a mai napig. Már az is kisebbfajta csoda volt, hogy eljuthattam a koncertre. Húgom éppen kikosarazott hódolója úgy gondolta, hogy ha szíve hölgyének két GNR-koncertjegyet ajándékoz azzal a nagylelkű felajánlással, hogy azzal megy el a Népstadionba, akivel akar, akkor valószínűleg az ő társaságát választja majd. Az egyébként nagyon szimpatikus és intelligens srác ezt benézte, ugyanis húgom ehelyett rám ruházta az egyik jegyet, a másikat pedig Zsivkov cimborámnak adta el a rányomtatott, akkoriban horribilisnek számító 1200 forintos áron. ("Zsivkov" szüleivel az előző évben Bulgáriában szilveszterezett, így a nem sokkal korábban megbuktatott helyi kommunista vezető nevét kapta becenévként a mindig humoros Szőcs tanár úrtól.) Neki még annyi köze sem volt a rockzenéhez, mint nekem, de kalandvágyó emberként érdekelte egy igazi nagy stadionkoncert hangulata.

Akkoriban még nem voltam a keményebb rockzene híve. Az MTV-n keresztül közvetített nyugati világra még éppen csak rácsodálkozó generációm tagjaként már elég széles zenei palettához férhettem hozzá, de mint korabeli "emós", azaz érzékeny lelkű és határozatlan kamasz inkább a csúnya műszóval "lájtosabbnak" nevezett muzsikák felé fordultam. A gimnáziumi zenekar wannabe-frontembereként mutáló hangom és erősen limitált gitártudásom  csak az öt akkordnál nem komplexebb dalok eljátszását tette lehetővé, így értelemszerűen ilyesmikért rajongtam. Kezdetben volt a Beatles, aztán a szülők lemez- és magnószalag-gyűjteményének teljes körű újrahasznosításával végigküzdöttem magam a rocktörténeten, és beálltam egy Beatles-Rolling Stones-Illés-Omega-Edda-Republic csapásirányra, némi Lorddal és U2-val fűszerezve. Húgom alapvetően LGT-rajongó volt, de mint az új trendekre nálam fogékonyabb lélek, először ő hozta haza a Use Your Illusion albumokat másolt kazettán, nem túl jó minőségben. Első hallgatásra talán a Knockin' On Heaven's Door fogott meg, de akkor még nem jött be W. Axl Rose nyávogós-rekedt hangkaraktere, és különben is a U2 Achtung Baby albumának (eredeti műsoros kazetta, 500 Ft!) bűvöletében éltem éppen. Aztán az MTV-n a lecsengőben lévő Freddie Mercury-mánia szüneteiben fel-felbukkanó zseniális klipek (You Could Be Mine, Patience, Don't Cry) egy kicsit közelebb hozták hozzám a bandát, de még mindig nem lettem a rajongójuk. Ehhez az a bizonyos húsz évvel ezelőtti nap kellett...

Zsivkov elvtárssal felpattantunk tehát a Maestral expresszre - melynek nevét a fonyódi állomás hangosbemondója következetesen Mesztrálnak ejtette - és a két harmadikos gimnazista srác nekivágott a nagy kalandnak. Valami volt a levegőben, mert sokan tartottak ugyanoda, és országos esemény jellege volt a bulinak, legalábbis ami a hangulatot illeti. Még a hatvanas évek zenei világában ragadt, a fővárosban élő elvált édesapám is képben volt, például azt is tudta a hírekből, hogy nagyon jó előzenekarok lesznek. Férfiasan bevallom, akkor még nem nagyon jegyeztem őket. Soundgarden? Seattle-ből elég volt a Nirvana és a Pearl Jam, mindkettőt a beteg klipjeik miatt tartottam csak számon még akkor, nem annyira a zenéjük miatt. Faith No More? Idegbeteg csattogás... Mondom, nagyon nem voltam még képben a modern rockzene terén. (Ez egyébként a mai napig jellemző rám, évekkel az aktualitásuk után kattanok csak rá bizonyos zenékre.) A Stadionba kiérve megdöbbentő volt az embertömeg, utoljára kettős rangadón és május elsejei felvonuláson láttam hasonlót. A lelátóra felérve egy rendőr bökött hasba az adóvevője antennájával, kiderült, hogy ő is balatonfenyvesi srác. A Soundgardent lekéstük (állítólag nem szóltak túl jól és a késő délutáni verőfény sem tett túl jót a shownak), a Faith No More-ból pedig az maradt csak meg, hogy Mike Patton ciroksöprűvel verte a dobfelszerelést és több vödör vizet zúdított a közönségre.

Természetesen a jegyünkre nyomtatott, ülőhelyünket jelölő számok semmit sem értek, mindenki oda tolakodott a szektoron belül, ahová tudott. Miközben Slashék színpadra lépésére várakoztunk, mellettünk öreg rockerek azon vitatkoztak, hogy Ritchie Blackmore vajon a bécsi Deep Purple-koncerten volt-e jobb '86-ban, vagy Pesten. Egy még nálam is kevésbé tájékozott apuka tizenéves fiával pedig azt találgatta, hogy játsszák-e azt a fütyülős számot... Az estére jósolt vihar is közeledett, bár bíztunk benne, hogy megússzuk szárazon - mint hamarosan kiderült, ez nem jött be. A várakozás közben U2- és Metallica-klipek mentek a videofalon, ami kelet-európai szemmel nézve nagyon nyugatinak és menőnek tűnt.

Aztán hosszas várakozás után - mint utólag kiderült, a koncertszervezők átmeneti likviditási problémája miatt (értsd: nem tudtak kápéban fizetni) - felrobbant egy évtizednyi augusztus 20-ra elég pirotechnika, és megszólalt a Nightrain. A színpadkép ütősre sikeredett: a kifutón egy, az Iron Maiden Eddie-jére halványan emlékeztető rákszerű szörny csattogtatta ollóit és csápjait, a lábdobon a klasszikus koponyás-pisztolyos-rózsás molinó feszült, a színpad hátterében pedig jó magasan, finom utalásféleképpen magyar, szovjet, jugoszláv és - milyen meglepő! - déli konföderációs zászlók lengtek az egyre erősödő szélben. - Fuckin' Budapest! - szólt a kígyózó mozgású Axl Rose, a mindig finom és disztingvált úriember, majd zúztak tovább a Mr. Brownstone-nal. A teljes setlist itt vagy itt tekinthető meg. Hogy a villámlással és mennydörgéssel gazdagon fűszerezett trópusi jellegű eső pontosan mikor szakadt le ránk, nem emlékszem, de a Don't Cry alatt már bőrig áztunk. Előtte azonban a tőlünk délre javában zajló polgár- és etnikai háború fájdalmas aktualitást adott a Civil War-nak, melyben Axl Rose először amerikai polgárháborús, majd a gitárszóló alatt átöltözve szerb csetnikegyenruhában pózolt. Tőlünk nem messze különböző jugoszláv utódállamokból érkezett fiatalok ölelgették egymást könnyes szemekkel...

Sorra jöttek a slágerek, melyeket a viharral hősiesen dacoló hetvenezres közönség hálásan fogadott: Welcome To The Jugle, Patience, November Rain (ekkor még nem jött ki a zseniális videoklip, helyette a Természet gondoskodott special effectről egy irdatlan villámcsapás formájában), You Could Be Mine (ezt viszont a Terminátor 2-ből mindenki ismerte), majd ezután jött a koncert meglepetés-csúcspontja: Axl Slash gitárkíséretével elénekelte a Freddie Mercury által hat évvel korábban itt már előadott Tavaszi szél vizet áraszt című magyar népdalt, a Queen előző évben elhunyt legendás énekese előtti tisztelgésként. 

A tévében akkor már leadott és kötelező jelleggel videóra vett, majd kölcsönadott és másolgatott (hol volt még akkor a Youtube!) '86-os Queen-koncertfelvétel alapján Freddie azért jobb volt, de Axl szőrös hangján is hátborzongató volt hallani ezt a dalt. Érdekes momentuma volt még a bulinak, amikor Axl megkérdezte, hogy van-e itt valaki Bulgáriából, a közönség angolul nem értő elsöprő többsége (beleértve bennünket is) üvöltötte válaszul, hogy YEEEAAAH :)

Aztán jött a kellemesen elnyújtott és közönségénekeltetéssel feldobott Knockin' On Heaven's Door után jött a Paradise City, majd ráadás helyett egyszer csak azt láttuk az eredményjelzőn: THANK YOU. GOOD NIGHT. WE LOVE YOU. Némi hiányérzettel, cserébe bőrig ázva (szó szerint, mert a turkálós bőrkabátom kb. 10 kilóval lett nehezebb) botorkáltunk ki a Stadionból. A koncertélményt a hivatalos mechandise-pultnál csillagászati 800 forintos áron vett "Guns N' Fuckin' Roses" feliratú Use Your Illusion 1991-92 turnépólóval és egy illegális árusnál beszerzett hamis  kazettákkal teljesítettem be. A póló a mai napig megvan, de annyira nem voltam bátor, hogy ma ebben menjek be tanítani, ugyanis azon túl, hogy komoly megbotránkozást váltott volna ki, kissé szoros is lett, lévén az elmúlt két évtizedben ugyanannyit híztam, mint Axl Rose. A Stefánián hömpölygött a tömeg, újjáéledt a szülők generációjának hatvanas évek végi, számunkra csak délibábos nosztalgiázásokból és Hobo könyveiből ismert hippi-testvérisége: ismeretlenek ölelgették egymást, cigit és piát kínálgattak a szembejövőknek. Igazán ekkor jöttem rá, hogy mekkora buliba is keveredtem.

Az éjszakai buszon még összefutottunk Gyalog Peti barátommal, akivel együtt nőttünk föl az újpalotai lakótelepen, és egy évvel korábban a PeCsában még Republic-lemezbemutatón csápoltunk együtt, aztán apám kímélő és diétás  rántott velővel várt bőven éjfél után. Másnap még bóklásztunk egy kicsit a városban, majd a vonaton hazafelé a felettünk egy évvel járó és a koncerten szintén jelen volt gimnáziumi haverokkal elemeztük az elmúlt este történéseit, arra a következtetésre jutva, hogy "fucking good" volt minden.

A koncert utóélete talán még magánál a bulinál is érdekesebb, de nem akarom untatni az idáig eljutott és joggal megfáradt olvasót. Angol szókincsem az Axl-től eltanult alpári fordulatoknak ("Get in the ring, motherfucker" és társai) köszönhetően rohamosan fejlődött, bár nem a legjobb irányba. Előszeretettel hordtam piros fejkendőt és kockás inget a nagy becsben tartott GNR-pólómhoz, megismertem életem nagy szerelmét és a November Rain-hez társítottam rövid románcunkat, majd gőzerővel a kemény, de feelinges zenék felé fordultam. Aztán teltek-múltak az évek, a hajam rövidem és ritkább lett, a derékbőségem pedig nagyobb, a klasszikus Guns-felállás szétesett, ráadásul Axl még a Rock & Roll Hall of Fame-beiktatásra sem volt hajlandó elmenni. Sic transit gloria mundi.

Most pedig itt ülök a gép előtt hulla fáradtan, és ötödszörre hallgatom meg különböző verziókban az agyonfikázott Chinese Democracy album egyetlen számomra befogadható dalát.

(A tévedés és a rosszul vagy elfogultan emlékezés jogát fenntartom, kiegészítéseket szívesen veszek.)