A legtöbben azért inkább már csak parodizáljuk tinédzser kori önmagunkat, amikor azzal viccelődünk, hogy „fényképezz le a pultnál, az előbb itt állt Alan!”, de isten az atyám, van, aki ezeket még komolyan veszi. Rohamrendőröket azért nem kellett hívni a Bajcsy-Zsilinszky útra, az önkontrollját vesztett tömeget megfékezendő, pedig elvártam volna: mégiscsak a Depeche Mode klasszikus felállásának egynegyede sétált fel-alá a Toldi moziban.

Két éve néhány sarokkal odébb, az épp átmenetileg működő Szikra moziban tartotta a Recoil turnéjának zárófellépését, amit egy magyar stáb rögzített, s nemrég meg is jelentetett bluray-n (érdekes módon DVD-n nem). Ezzel haknizik most Alan Wilder, egy halom amerikai és európai városban tartva vetítést mozikban, amely eseményeket amolyan közönségtalálkozó teszi teljessé. Nyilván a tett helyszínére való visszatérés különösen izgalmas, a budapesti vetítést meg is kellett duplázni, ez olyan 360-380 nézőt jelentett összesen.

Bár valószínűleg a legtöbben a személyes találkozó miatt váltottak jegyet, azért a film is megérdemel pár mondatot. Mint ahogy Alan Wilder maga is azt mondta, ezeket a show-kat nem tartja igazából koncerteknek (és ebben igaza van, két fickó egy-egy laptoppal tényleg nem ez a műfaj), sokkal inkább valamilyen audiovizuális performance-nak, valami ilyesmi érződik az A Strange Hour In Budapest anyagon is. Folyamatosan áradó elektronikus zene, nem a lüktető táncos, hanem az „okos” fajtából, amit amolyan impresszionista hatást keltő kliptöredékek egészítenek ki a színpadi vásznon. Vagyis Herkó Attila rendező értelemszerűen e videók és az élő szereplők között váltogat, finom érzékkel keverve ki azt az elegyet, amitől filmje megint csak egy a koncertfilmek műfajába alig-alig behelyezhető másfél órás videó lett. És ez, a puszta rögzítés helyett az új alkotás létrehozásának szándéka, ami elemeli munkáját koncertfilmek sokaságától, s teremti meg az ilyen exkluzív vetítések létjogosultságát is. Lenyűgöző film, mert film, nem pusztán zenei videó, komolyan mondom, ha lenne BD-lejátszóm, még meg is venném. „Megkerestük Alant a budapesti koncert előtt, hogy rögzítenénk a fellépést hét kamerával – mesélte Herkó Attila. – Aztán megnézi, hogy mit sikerült kihoznunk belőle és ha nem tetszik, akkor nem használja, nincs semmi kötelezettsége senkinek. De tetszett neki, leszámítva, hogy szerinte túl sok közelit mutattunk róla. Ez számomra furcsa volt. Persze, hogy egy csomó közelit vettem róla, szívem szerint az egész film ebből állna! Hiszen ez az, amit mindenki látni akar, Alan Wildert a színpadon. De nem, őt sokkal jobban érdekelték a vizuális betétek, és igyekezett minél inkább háttérben maradni.”

Érdekesség, hogy a vetítés napján, szeptember 28-án ünnepeltük az egyik korszakos Depeche Mode-album, a Music for the Masses megjelenésének 25. évfordulóját. Ezen a lemezen található pl. a Never Let Me Down Again, amelynek egy remixe a Recoil repertoárjában is szerepelt. „Örökké megkapom a kérdést, hogy visszatérek-e a Depeche Mode-ba. NEM! – mondta Alan, aki ennél az egy témánál tűnik csak hangyányit ingerültnek. – Az, hogy volt néhány kisebb projektünk, mint például egy remix, vagy egy fellépés, ez nem jelenti azt, hogy újra tagja leszek az együttesnek. Erről soha nem is volt szó!” Ettől függetlenül való igaz, hogy néha-néha találkozik a régi tagokkal. Na jó, nem mindegyikkel. „Martint többször is meglátogattam a közelmúltban. Ezek nagyon jó hangulatú találkozások voltak, főleg, mióta nem iszik. Egy kicsit furcsa is volt, mintha egy egészen másik emberrel beszélnék.”

És igen, én sem hagytam volna ki semmi pénzért a lehetőséget, hogy kérdezzek valamit Alantől. Ezért felvetettem, hogy elég nehéz lehet valakinek olyan zenét készíteni, amit a közönség elvár és megvesz, amikor ő maga teljesen más irányzatok felé evezne. „Én szerettem azt is, amit a Depeche Mode keretein belül készítettem. Tagja lenni annak az együttesnek fantasztikus érzés volt éveken át, olyan hatalmas tömegek előtt játszhattam, amit elképzelni se tudtam korábban. Nyilván nem minden dalt szerettem ugyanúgy. És voltak más elképzeléseim is, de nem éreztem magam emiatt frusztráltnak. Talán egy kicsit, még az elején, de amikor elkezdtem dolgozni az első Recoil-anyagon, akkor már semmiképp. Hiszen mindkét projekttel tudtam eleget foglalkozni. Most már nem lépek fel olyan nagy arénákban, de ez rendben is van így. A Depeche Mode és a Recoil rajongói nagyon lojálisak velem. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ma is ennyien itt vagytok. Szóval nagyon is elégedett vagyok a jelen helyzettel.”

Írta: Hanula Zsolt | A hetedik sor közepe