Kiss Tibi. Zenész, zeneszerző, énekes, költő. Képzőművész. Ha lenne névjegykártyája (van neki?), nem tudom, mit írna rá. Szóban mindig kihangsúlyozza, ő már a zene előtt is képzőművész volt és valószínűleg a zene után is az lesz. 

Valószínűleg sok Quimby-rajongónak tette a Jézuska a fa alá Kiss Tibor – Neonradír című könyvét, mely a zenész (nem sorolom fel újra, még mi) festményeinek gyűjteményes kiadása. Érdekes könyv ez, melynek megszületésébe kétségkívül belejátszott Tibi és a Quimby egekbe szökő népszerűsége. A Quimby híre már kijutott a kis füstös klubokból, szinte nincs akkora hely, ami már elég lenne nekik Magyarországon. Teltházasak a színházi előadásaik, ha későn eszmélünk nem lehet jegyet kapni a Varázszenére, a fesztiválplakátokon pedig már a legnagyobb betűvel írják a nevüket, ráadásul Tibi neve és zenéje már produkciók fényét is folyamatosan emeli.

Gondoljunk bele: 5-10-15 éve kit érdekeltek volna „valami Kisstibi“ festményei keménykötésű könyvben prezentálva? Az egy dolog, hogy engem igen, valamint említettem: Tibi életében már réges-rég ott volt a festészet, nem valami úri hóbort vezérli napjainkban. Én örülök a dolgok együttállásának, azaz a sikereinek és a könyv megszületésének. A kiadvány egyáltalán nem könnyű „olvasmány“, de a fent említett tömegsiker okán legalább eljut olyanokhoz is, akikhez pár éve nem jutott el volna. A keménykötésű (mondom!) könyv végigveszi Tibi korszakát (igen, vannak neki), a képek, rajzok mellett pedig pár gondolatfoszlány is olvasható, főleg a jó baráttól, Varga Liviustól. Anélkül, hogy mély festményelemzésekbe bocsátkoznék (nem is tudnék), azt gondolom, a képek jól ábrázolják a Tibiben dúló viharokat, ellentmondásokat. A legtöbb kép sötét tónusú, szinte félelmetesek, sok képen visszatérnek a különböző zavart világba helyezett bohócok és majmok. Ahogy Tibi több helyen lenyilatkozza, akárhová megy, gitárt, papírt és ceruzát mindig visz magával. Ha ez az „akárhová“ több napon át tart, akkor a festék és az ecset is megy vele. Így volt egy a Kilégzés c. album előtti „száműzetése“ alatt is, mely időszakban készült műveket őszintén tárja a nagyvilág felé a könyv. Nekem imponál ez az őszinteség, mely jelzi, igen, az is én voltam, azt is én alkottam, bármi is vezérelt és irányított akkor. Nem celebkönyv ez, mely okán majd reggeli műsorokba kell mennie hakniznia, ennek pedig különösen örülök.

Szóval ilyen ez a könyv. Olyan, melyet, ha kinyit egy tizenéves Quimby-rajongó kislány anyukája, lehet picit megijed, ellenben sok harmincas-negyvenes elképzeli, milyen is lenne egy Kiss Tibi kép a lakásában. Nekem is van kedvencem. Remélem, a könyv sokakhoz eljut.