A Beatles White Album-ának negyvenéves évfordulójáról 2009-ben már nem lenne túl aktuális írnom, sebaj, megtették ezt helyettem elegen. Viszont nem bírom ki, hogy egy kicsit más megközelítésből ne ültessek “bogarat” a fületekbe.

A bandát, illetve az albumot magasztalnom nem hiszem, hogy sok értelme lenne. Nem is lenne tőlem teljesen hiteles a dolog, egyrészt, mert – nem tudom, röstelljem-e kimondani -, ma már az első száz kedvenc lemezem között sem találnátok egyet sem a Beatlestől, másrészt távolról sem vagyok a legszakavatottabb ismerőjük.
Igaz, az én zsenge ifjúkoromnak is volt egy olyan időszaka úgy a gimnázium legvégén, főiskola legelején, amikor sok Beatlest hallgattam. Tudjátok, ez az a se nem gyerek, se nem felnőtt kor, amikor a jófajta rock/metal zenén nevelkedett okostojás előtt kezd kinyílni a világ, és valamilyen téves kényszerképzetből kifolyólag azt kezdi érezni, hogy ez a tufa zene már valahogy kevés, sőt, kicsit talán ciki is. Átsuhan a fején, hogy tini éveit háta mögött hagyva ideje lenne leszokni a metalról és a recskázásról is, aztán persze hamar rájön, hogy ez korántsem kötelező. (Főleg az utóbbi - Overdrive)
Szóval tizennyolc éves korom körül elmentem olyan irányba, hogy Pink Floyd, Beatles, Dire Straits minden mennyiségben, mert ezek kellően intelligens zenék voltak, meg persze Kispál, PUF, F.O. System meg ilyenek, mert ezek amellett, hogy szintén szóltak valamiről, éppen erősen szezonja volt 1990 tájékán.  Rövid hűtlenségem idején azt gondoltam, hogy nagyon jól elleszünk egymás nélkül a metal meg én. Súlyos tévedésemre szerencsére olyan hamar ráeszméltem, hogy talán két Metal Hammert, ha kihagytam. Úgyhogy természetesen nyomtam tovább a metalt, és bár azóta igencsak kiszélesedett a zenei látóköröm, a metal helye soha többet nem fog meginogni. A Beatles-rajongás viszont egy-két év alatt nagyjából kifutotta magát, utána meg mentek a levesbe a Dire Straits-szel együtt.

De vissza a lényeghez! Szóval a fentiek korántsem jelentik azt, hogy ne lennék odáig meg vissza a liverpooliak néhány dalától, vagy, hogy ne ismerném el, milyen felbecsülhetetlen hatást gyakoroltak a könnyűzene fejlődésére. Ezen túlmenően a társadalomra, de ennek kifejtését meghagyom az igazi bölcsészeknek. Már helyben is vagyunk, hiszen hatásuk még ma is tagadhatatlan, sőt, még abban a zenei világban is érezhető, amit leginkább magaménak érzek, vagyis a rock-metal területen.

Ha kételkednél ebben, a két talán legnagyobb élő rock legenda véleménye lehet, hogy elgondolkodtat. Elég ránézni Ozzy kedvenc albumainak listájára, és Lemmy is félistenként emlegeti a Beatles tagjait.

Született egy feldolgozás lemez is a közelmúltban, amin bizony nem akárkik forgatják ki a Beatles dalokat. Érdemes végigböngészni a barátságos című Butchering The Beatles album közreműködőinek listáját! Sőt, a lemezről néhány dalt a neten is megtalálhatsz. Például milyen az, ha Lemmy énekli a Back in the USSR-t. (Maradjunk annyiban, hogy Lemmy hangjától nem nedvesedett volna be annyi bugyi...)
 

Nem fogom kibírni, hogy néhány érdekes előadást ne ajánljak még a figyelmetekbe pár kedvencem tolmácsolásában, de előbb nézzük inkább azokat, akiknek a saját zenéjében is felbukkannak az egyértelmű Beatles hatások.

Ozzy

Ha már említettem a Sötétség Hercegét, hallgasd csak meg a Dreamer című dalát! Elismerem, Ozzy munkásságára globálisan nem mondhatjuk, hogy bitliszes lenne, de mi ez a dal, ha nem Ozzy Imagine-je? (E kép tanúsága szerint nemcsak a zene, de Lennon fazonja is meghatározó élmény lehetett számára.)

Scars on Broadway 

Az unatkozó, vagy csak újat kereső Daron Malakian, System of a Down gitáros úgy érezhette, hogy nagyon jó ötlet lenne készíteni egy szirupos, ragadós Beatles dallamokkal felvértezett, néha kicsit punkos vadulással díszített albumot, különben mi másért hozott volna ki pont egy ilyet? A Funny akkora Beatles, hogy még, ráadásul nem az egyetlen a lemezen! Hogy igazán hiteles legyen, ő is igazított „kicsit” a fazonon.

King’s X és Saigon Kick

Bár a két banda merőben eltérő zenét játszik, van, amiben hasonlítanak: amit ők csinálnak, az nagyon igényes, teljesen egyedi, ennek megfelelően igazán áttörő sikert sosem értek el. Ők azok, akikről metal körökben egyöntetű a vélekedés, miszerint meglehetősen sokat merítenek a Beatles örökségéből. Persze ez nem baj, hiszen azzal együtt, amit a Beatles mellett saját magukból beépítenek a zenébe, már nagyon is különleges a produkciójuk. A King’s X Honesty-je, vagy az új lemez I just want to live című dala ékesen bizonyítja ezt. A Saigon Kick nagy szívfájdalmamra olyannyira alulértékelt és ismeretlen, hogy nincs nagy választék a neten a dalaikból, de a Come take me now talán érzékelteti, hogy mire is akarok utalni.

Enuff Z’Nuff

Az amerikai „power pop” brigádnak névváltoztatást javaslok: mondjuk lehetne a nevük „Ami sok, az sok”. Donnie Vie énekes, gitáros, zongorista hangja és szinte minden dallama annyira John Lennon, hogy az már tenyérbe mászó. Innocence című daluk gyöngyszem, külön felhívnám a figyelmet az ütős nagy átéléssel végrehajtott,  művészi dobolására, valamint Schauma sampon reklámba illő, frissen vasalt hajára.

Chris Cornell

Chris barátunk mostanában sokat tesz azért, hogy fénysebességgel hagyjon maga mögött mindent, amiért sokan szerettük. Lelke rajta. A Soundgarden és az Audioslave után meglehetősen furcsa fordulatot vett stílusban. Első szólója, a Euphoria Morning nagyon is rendben volt még, de azóta folyamatosan lazított az istrángon. Ok, a Soundgarden sem volt Beatles mentes, de 2007-es, Carry On című lemeze már egészében véve is annyira Beatles, hogy ha egy csepp jóérzés lenne benne, bevételeinek felét kapásból utalná McCartneynak. Ajánlatom: Scar on the Sky.
(Egyébként a jövőt tekintve sincs jó hírem: legújabb anyagát Seal és Michael Bolton közé pozícionálom…)

Cannibal Corpse

Mi sem bizonyítja jobban a Beatles erejét, mint az a tény, hogy zenei hagyatékuk még olyan előadókra is nagy erővel hat, mint a neves amerikai sintérbrigád. Egy interjúban olvastam, hogy legnagyobb kedvenceik között tartják számon a Beatlest, a turnébuszon rendre beugrik a Beatles Revolver című albuma, sőt, Hammer Smashed Face című daluk  Lennon "Give peace a chance" című nótájának továbbgondolása mind zeneileg, mind gondolatiságában. Nem mondom, a ritmust és énekdallamokat kicsit megcsavarták, de az értő zenehallgatók a szóló alatti harmóniákban kihallhatják az eredeti dal refrénjét. Mestermunka!

Végül hadd biggyesszek még ide egy-két feldolgozást, amiből persze annyit lehetne találni, amennyit csak akarnál. Nekem mégis ezek a legkedvesebbek:

• Pearl Jam – You’ve got to hide your love away 
• Zakk Wylde – Hey Jude 
• Nick Cave- Let it be

Végül, zárógondolatként a legelső a heavy-metal dalnak aposztrofált "Helter Skelter" dalt  szúrom be a Fehér Albumról a Mötley Crüe előadásában. Ha már tényleg 40 éves is elmúlt.