— matter of fact it’s all dark¹ —

Akkoriban ez még annyira nem volt divat, de azért ezerkilencszáznyolcvannyolc április huszonharmadikán egy picit tényleg megállt az élet, és szinte minden zenei adón ismertették a hírt.

Több, mint tizennégy év, félhivatalosan összesen hétszáznegyvenegy (egyes források szerint „mindössze” hétszázharminchat) egymást követő hét után lekerült a Billboard nevezetes kétszázas listájáról egy lemez, amely egyébként megjelenése napján (1973. március 17-én – de a briteknél csak 24-én jelent meg) a kilencvenötödik hellyel debütált, majd 1973. április 28-án elérte ugyanezen a listán az első helyet. A Billboard '91 táján létrehozott Top Pop Catalog listját is beszámítva 2008-ig több, mint 1630 hetet írhatunk fel — a második helyezett (Bob Marley-tól a Legend) nyamvadt 975 hetet bírt – szóra sem érdemes.

Pink Floyd - Time

Jellemző módon napjainkban is mintegy nyolc-kilencezer példányban megy el egy gyengébb héten, de kétezer után is volt olyan, hogy egy év alatt majdnem egymillió fogyott belőle; a 2003-ban megjelent jubileumi cédéből például csak az Államokban nyolcszázezer ment el egy éven belül.

A sikert sokféleképpen magyarázzák. Van, aki szerint szimplán kurva jó zene, és van, aki szerint az is beszámítható, hogy rock kategóriában Hi-Fi etalon volt évtizedekig, tehát valamire való High End cuccot egzotikus dán vagy német korongok után ezzel küldtek meg, hogy azt mondhassák, jobb, mint a szomszéd lejátszója.

Ezen a héten a tizenhetedikről a tizennyolcadikra csúszott vissza a már említett Billboard Top Pop Catalog listán, úgyhogy tessék elmenni a boltba és venni kettőt.

Pink Floyd - The Great Gig in the Sky

Első találkozásunk elég kínos volt, ugyanis a szovjet ipar remeke  (életem első és egyben utolsó kazettás rádiómagnója, a típusára már nem emlékszem) eléggé monó volt és hát ... amúgy is elég messze állt a hifitől. Nyugodtan bevallhatom: ez nem volt szerelem első hallásra. Valami rémes bödönhangon kóválygott valami fostalicska a térben, és irdatlanul nyikorgott az egész, holott ugyanezen a sípládán A Fal egész tűrhetően eldübörgött. Pedig a kazettát úgy kaptam meg, hogy ezthallgasd, dekurvajó. Udvariasan azt mondtam, nem rossz, és mivel akkoriban három fokozatú osztályzást kapott tőlem minden (nem jó, nem rossz, egész jó), ezzel megnyugtattam emberemet.

Valahogy mégsem hagyott nyugodni a dolog, túl sokan, túl sok helyen emlegették, hogy dejó. Szerencsére sikerült hozzájutnom a baráti Németország kerámia hangszedős termékéhez (Concert 2030, hoppá!), és egy eredeti vinylhez, ami már közeli barátokká tett bennünket, egy feledhetetlen Aiwa F260-sal (a mai napig megvan, a technika egyik csodája) lemásoltam, aztán azt hallgattam altatós zenének elég sokáig. Ugyanis igaza van azoknak, akik szerint a hangfelvétel minősége is számít a sikerben. Úgy bizony! Minél jobb minőségben hallottam, annál jobban szerettem meg, mert egyre több apró firlefrancról derült ki, hogy  van, hogy né mán, az a hogyishívják, az a na ... az az izé, az mit is keres igazából ott balra, kicsit sréhen hátul a gitár megett elbújva? azmiaz? azdekurvajó?!

Nem állítom határozottan, hogy a Dark Side az albumok Rolls-Royce-a, de hogy elég közel áll hozzá, az hétszentség. Ha másban nem is, abban mindenképpen, hogy különösebb lacafacázás nélkül belegyömöszölték a kor csúcstechnikáját, és nem sajnálták az időt arra, hogy az apró részleteket előbb egyre finomabb reszelőkkel, majd mindenféle csiszolóvásznakkal, végül üvegpapírral simítsák végig, hogy a végén odaállhassanak mögé vagy mellé (elé lehetőleg ne, még a végén eltakarnának egy gyönyörű apróságot), és büszkén csillogó szemeikkel bizalmasan ráirányítsák a tekintetet: hát kérem, eztet itten mi csináltuk. A kép kicsit lejjebb csak illusztráció, de azért tessék csak rákattintani, mert valami ilyesmi a zenében a Dark Side.

Ha azt veszem, én élek-halok az Ummagummáért, fasza kis album, már ha leszámítjuk, hogy a második lemez itt ott picit eltúlzottan kísérleti meg progresszív, meg ilyesmi lett. A Fal volt ugye az első, és az szerelemből is emlékezetes, de. A Meddle, hogy az de mennyire, főleg a One of These Days a fasza bass reverbbel. A Wish You Were Here, az még a pöpec cucc, főleg a címadó, meg a Shine On. Jó, eredetileg egyben lett volna a Dark Side-dal, szóval talán azért. The Final Cut, hm, na azt meg a fene jó hangulata miatt imádom.

Sőt, állítólag léteznek olyan emberek is, akiknek az Atom Heart Mother tetszik.

Nekem azért mégis csak a Dark Side a Pink Floyd albumok Rolls Royce-a. Elismerem, a Talk to Me-t és az On The Run-t néha (tényleg csak néha) skippelem, ha fáradt vagyok hozzá, de azon kevés albumok egyike, amelyeket tényleg szinte bármikor meg tudok hallgatni, és válogatás közben gyakori, hogy á, ne a Dark Side-ot, mert uncsi ezredszerre, de az Azt azt most mégsem, meg az Ezt ... hát aztat se, meg az Amazt ... á, majd máskor, meg az Emezt, na, azt akkor ... de nem jön be most ez az első szám ... ez a második se ... a francba, csak betettem a Dark Side-ot.

Jelentem nem uncsi. A Time, az ugye a Time, azon nincs mit vitatkozni, és akárhogy is facsarom, a Great Gig se egy szar, pedig ugye Clare Torry egy lendületből visítozta rá a tracket. Aztán ugye a Money, a világ nem túl sok 7/8-ban megírt megaslágerének egyike, bár Gilmour 7/4-re emlékszik, az a szenilis hülye vénember – szóra sem érdemes.

Viszont a b oldal. Szóval a Dark Sice b oldala (ha már ez a blog címe is egyben) szerintem a világ egyik, ha nem a legjobb b oldala EVÖR, de hogy az utolsó három track tényleg mindent visz, az hétszentség. Any Colour You Like, Brain Damage, Eclipse így együtt egymás után teljesen készre vágja az embert. Nekem siheder koromban az Eclipse tetszett a legjobban, mert hát ugye milyen ütős a szövege, de mostanra rájöttem, az Any Colour az EVÖR, hála Watersnek és persze Wrightnak – az említés sorrendje szigorúan az ábécésorrend miatt lett az, ami. Na jó, Gilmour is prüncög valamit és a dob se megvetendő.

Gyerekek, bevallom: elment a kedvem az írástól a végére. Mert van jobb. Előkapom a sípládát, fülhallgatót dugok a fülembe, a többit találjátok ki magatoktól, és ne köszönjétek a cikket – szóra sem érdemes.

Hallgassátok inkább ti is izibe!

Side one

1-2. Speak to Me 1:30 + Breathe 2:43
3. On the Run 3:30
4. Time 6:53
5. The Great Gig in the Sky 4:15

Side two

1. Money 6:30
2. Us and Them 7:34
3. Any Colour You Like 3:24
4. Brain Damage 3:50
5. Eclipse 1:45

¹ tudom, tudom, tudom. A wikipédiában (is) egész másképp szerepel, de tessék erősnek lenni: elő azt a cédét, azt a vinylt, azt a kazettát (kinek mi adatott), fel magasra a hangerőt fülvérzésig – és aztán odafigyelni, nagyon, nagyon odafigyelni!