„Túlélni a nagy északnyugati rockrobbanást.”

1996-ban a fenti reklámszöveggel mutattak be egy zenés dokumentumfilmet. Úgy tudom, semmilyen formában nem jutott el Magyarországra, csak a filmzene albumról olvastam kritikát az akkori Wantedben.
A Hype! (Felhajtás!) a Seattle-ből származó grunge stílusról szól, de ahelyett, hogy évszámokkal és megjegyezhetetlen (vagy éppen a rajongók által ismert) tényekkel untatna bennünket, bemutatja a seattle-i hangzás kialakulásának és világkörüli diadalmenetének hátterét és feltár bizonyos (nem túl bonyolult) összefüggéseket a környezeti hatások és az ott született zene között. Tehát a műfaja inkább a szó klasszikus értelmében vett riport.

Mindvégig szól a zene, de nem ám csak a nagy négyes (Nirvana, Pearl Jam, Soundgarden, Alice in Chains), hanem számos kevésbé ismert seattle-i együttes számai. A megszólalók is többnyire ők, szóval Courtney Love-ot nélkülöznünk kell, de Eddie Vedder sztárság miatti nyafogását nem ússzuk meg. A filmzene pedig… egyszerűen fantasztikus! Mintha egy csomó elásott gyémántra bukkantam volna. Mindenkinek hallani kell!
Lereszkedhetünk a nyúl barlangjába, ahonnan a 90-es évek elején előmászott egy csapat mogorva kockásinges, hogy meghódítsák a világot sosem hallott zenéjükkel. Megismerhetjük a Sub Pop fejeseit, akik elhatározták, hogy a punk rock etika ideológiai alapjáról elrugaszkodva sikeresebbek lesznek, mint a többi független kiadó. Láthatjuk végre, hogy néz ki a nevezetes producer, Jack Endino. Számomra az egyik legszimpatikusabb arc Charles Peterson volt, aki fényképezőgépével dokumentálta a grunge felemelkedését.

A legizgalmasabb számomra, az volt, ahogy a zenészek elmesélik, micsoda „színtér” volt Seattle-ben az 1980-as évek közepétől kezdve. És itt nem csak arról van szó, hogy már a Nirvana előtt is volt ott ez-az. Odahaza egy csomó srác és csaj zúzott az alagsorban vagy ahol lehetett (nota bene: az otthonzenélés hónapja van).
Ha valaki egy maréknyi dollárt összespórolt, már mehetett is a stúdióba és a Sub Pop (többnyire szerződés nélkül) ki is adta kislemezen azt az egy-két számot. Ezt a kiadó kislemezküldő szolgálata terítette az egész USÁ-ban, és jó esetben össze is jött a pénz a következő felvételre. Mindezt a jó öreg posta segítségével, egy olyan korban, amikor nem volt internet. Igaz, helyi Táncdalfesztivál meg PANKK-program sem. Jeszenszky Zsolt sem kellett hozzá.
Persze a Csináld magad! mozgalom már a punk idején is hatékonyan működött, de Seattle-ben kitalálták, hogyan lehet még jobban csinálni, igazi alternatívát nyújtani a mainstream kiadókkal szemben.
A film második fele azt mutatja be, hogyan lett a grunge-ból országos divathóbort és hogyan halt meg (de csak egy kicsit) az egész 1994-ben. Itt egy kicsit sok nekem Eddie Vedder, aki azt ecseteli, amit akkoriban minden interjúban, hogy miért rossz dolog a siker. Ma már jobban megértem, mit akart ezzel mondani, mint annak idején. A film címe is erre utal.

Nem volt hiányérzetem, miután végignéztem a Hype!-ot, hiszen a rendező egy se nem túl nagy, se nem túl kicsi témát választott és a megfelelő eszközökkel mutatja be azt. Nem esik bele abba a csapdába, hogy kénytelen legyen az R.E.M.-ről vagy a Jane’s Addictionről mint az „alternatív rock” világsikerének előfutárairól beszélni. Mindvégig világos, hol vannak a téma („az északnyugati rockrobbanás”) határai. Narráció nincs, mindent a rockrobbanás előidézői és egyben „elszenvedői” mesélnek el, nagyfokú autenticitást kölcsönözve a filmnek.
Azért jó lett volna hallani a nagy lemezcégek tehetségkutatóit arról, hogy miért éppen Seattle-ben keresték az alternatív rock jövendő sztárjait és miért nem szerződtettek később megannyi legalább ugyanolyan tehetséges bandát arról a környékről. Jó lett volna bepillantani nem csak a független lemezkiadás, hanem a nagyvállalati trendteremtés kulisszatitkaiba is.
A sztori elején valaki igazán megemlíthetett volna példaként olyan együtteseket, mint a Heart vagy a Queensryche, amikor arról volt szó, hogy egy seattle-i banda csak Los Angelesben válhatott igazán sikeressé. Persze, az egy másik stílus, más klubokban adták elő, de a rendező könnyen megtéveszthet bennünket, amikor azt sugallja, hogy Favágóországban a Melvins és tsai. felbukkanása előtt egyáltalán nem volt rockzene.

Doug Pray jókor készítette el első filmjét. Nem a legnagyobb grunge-őrület közepén és nem is túl korán (ld. a 1991: The Year Punk Broke című filmet, amelyben a Nirvana a Sonic Youth feltörekvő előzenekaraként szerepel). Saját bevallása szerint nehezen mondott igent a producer felkérésére, mert addig csak pár seattle-i zenekarnak forgatott klipet és a téma is lerágott csont volt. Aztán belekezdett, és a riportalanyok egyszer csak elkezdtek a dolgoknak egy addig alig ismert oldaláról beszélni és személyes ügyüknek tekintették a filmet. Nagy erénye a műnek az is, hogy egyetlen előadó sem kap túl nagy hangsúlyt, a rockrobbanás láncreakcióját elindító Nirvana tagjai pl. nem is szólalnak meg benne, bár örömmel hozzájárultak ahhoz, hogy a filmben benne legyen a rajongói felvétel a Smells Like Teen Spirit első élő előadásáról.

A Hype!-ot 1996 november 8-án mutatták be a mozikban, amikor már új trendek vették át a grunge-divat helyét. A Nirvana megszűnése után az Alice In Chains és a Soundgarden zenészeinek is komoly problémái akadtak. Layne Staley végigment azon az úton, amin Kurt Cobain nem, és ugyanolyan nyomorult módon pusztult el...

Aki kíváncsi a filmre, itt 10 részletben végignézheti, még magyar felirat is van!

VH1 tv-műsort (a Youtube-on 5 részes), ami a Hype!-pal szemben tényleg szabályos rockumentum és Jack Endino sem hunyorog benne:

A hajdani Sub Pop kislemezklub kiadványai

In memoriam: Nirvana | Kurt Cobain születésnapja