Ismét egy kedvencemről szeretnék említést tenni, s bár nincs szó arról, hogy felesküdtem volna arra, hogy csak arról írok, ami vagy aki kurvára nem érdekel senkit, ezúttal megint olyan témához nyúlok, hogy ezt hiheted. Nincsenek illúzióim: ha csak néhányan közületek felfigyelnek Eric Johnsonra, akkor már rendben vagyunk.

Van az úgy, nem is ritkán, hogy egy óriási zenészt alig ismer a nagyközönség, csak a szakma, vagy a szakújságok borulnak le a lábai előtt. Valami ilyesmi áll fenn Eric Johnson, texasi illetőségű gitáros esetében is, aki ma ünnepli 55. születésnapját. Bevallom, az 1996-os G3 turné előtt én is bambán néztem volna, ha valaki azt mondja, hogy van egy ilyen nevű hathúros, akit illenék ismernem, de azt hiszem, ezzel sokan vagyunk így.

Johnson karrierjén nagyot dobott a fent említett turné, illetve a turnét megörökítő cd kiadása. A lemezen Satriani és Vai dalai mellett helyet kapott néhány szerzemény Johnsontól is, és amint meghallottam ezeket, hamar a szívembe zártam a fickót. Rockon és metálon edződött füleimnek időnként üdítő azt a fajta nagyon finom, igényes, érzékeny zene, a cseppet sem hivalkodó, de valójában nagyon is technikás gitárjáték, amit ő produkál.

És hogy mitől is olyan nagyszerű Johnson? Hát, a fizimiskáját is szívesen dicsérném, de ez nem megy: valljuk be, egészen borzasztó. A hasonnevű színésszel ellentétben hősünk nem egy nagy sármőr, vele nem bánt olyan bőkezűen a Teremtő, mint mondjuk Ritchie Kotzennel, aki a zsenialitás mellett fazonban is nagyon rendben van (Ritchie szinte már irritáló a hangjával, kinézetétével, gitártudásával, már várom, hogy legalább kezdjen el kopaszodni, bameg). De hát, számít ez, kérdem én? Tőlem aztán viselhet valaki melírozott, flipperöcsis sérót és buzis ingeket is, amíg zseni a hangszerén.

Szóval, mi az, amit tényleg ki lehet emelni?
Elsőként azt, hogy számos gitárhős kollégájával szemben, Eric Johnson sokkal inkább zenész mint egyszerűen gitárnyüvő. Nemcsak szólókban, és még csak nem is kizárólag gitárban gondolkodik (énekel is, hallgasd csak meg a nagyon hangulatos Your Sweet Eyes-t), hanem ennél magasabb szinten értelmezi a zenét. Vannak remek dalai, amiben tán még szóló sincs: valljuk be, erre a visszafogottságra kevés hozzá hasonló kaliberű gitáros képes! Viszont ha mégis, akkor, ha itt az ideje, villant egy párat, és egyből látni engedi, hogy micsoda technikai és elméleti tudás birtokosa!
Másodsoron, az a bizonyos sokat emlegetett saját „sound” és stílus, amiért minden gitáros ölni tudna, ám ami mégiscsak nagyon keveseknek adatik meg, az nála egyértelműen megvan. Penget kettőt, nyújt egyet, és ha jó füled van hozzá, rávágod, hogy ez csak ő lehet!
Mindenképp a Clapton-t és Hendrixet fő hatásaként elismerő gitáros javára írom a sokoldalúságát: a rocktól kezdve a jazz-en át, a fúziós zenén és progresszív rockon át minden fellelhető nála, de ha úgy van kedve, könnyedén játszik bossa novát is.

Amúgy szélsőséges perfekcionista (hallottunk már ilyet, ugye? Valami Frank Zappáról, meg Steve Vai-ról is ilyeneket lehet olvasni). Nincs is sok lemeze, ellenben szinte végeláthatatlan a sora a közreműködéseinek más zenészek albumain, köztük pedig olyan nevek is felbukkannak mint mondjuk Steve Morse, John McLaughlin vagy némileg meglepő módon Manson egykori kiváló gitárosa, John5.

Többször, több kategóriában is jelölték Grammy-re, végül az egyik dalát, a Cliffs of Dover-t győztesként hozták ki 1991-ben (ezzel a dallal a Guitar Hero III-ba is bekerült).

Emellett kétszer is tagja volt a G3 utazó cirkuszának, egyszer 1996-ban Vai-al és Satriani-val, majd 2006-ban Satrianival és Petruccival.

A Fender-t és Gibson-t is használó mestert a Fender saját signature modellel is elismerte, ami szintén jelez valamit.

A neten természetesen sok-sok oktató videóját fel lehet lelni, ezek tökéletesen alkalmasak arra, hogy teljesen elvegyék a kedvedet a gitározástól, úgyhogy csak mértékkel használd őket.

A dal, amivel megismertem: Manhattan:

TOP1 blues gitáros EVÖR | Találkozás Joe Satrianival