Csak hogy stílusosan kezdjem: „Oh yeahh”, amiben már a legvérmesebb KISS fanok is alig hittek, megvalósult! Hosszú évek után visszanyerte kreatív erejét a Rock’n’Roll egyik legnagyobb monstruma, és kisujjból kirázott egy olyan lemezt, amit ékes darabja lehet az amúgy sem gyenge életműnek. A KISS Sonic Boom című albuma holnaptól a boltokban!

Minden ott kezdődött, hogy Paul Stanley dedikált cd-vel lepte meg a B-oldalt, és felkért, hogy még a hivatalos megjelenés előtt írjunk már valamit róluk. A régi barátságra és kölcsönös tiszteletre való tekintettel mondok, legyen. Mára már jó pár hallgatáson túl vagyok, és Paul-nak üzenem, hogy megnyugodhat. A lemezt hallgatva boldog, elégedett vigyor ült ki az arcomra, ami biztos jele annak, hogy az álarcosok ezúttal nagyon jó munkát végeztek!

A Modern Day Delilah-val indít a lemez, és Stanley, az óóóózás és yeeeeah-zés királya egyből az album egyik, ha nem a legerősebb dalát tolja elénk. Olyan dög és húzás van benne, hogy simán elférne a KISS, saját mércéjükkel mérve, keménykötésű albumán, a Revenge-en is. Gene a másodikként érkező Russian Roulett-tel köszön be, és ez a dal is igen pofásra sikerült. Ezt követően szinte felváltva sorjáznak egymás után a Stanley és Simmons dalok, sőt, egy-egy nóta erejéig a két alapító mellett mikrofonhoz engedték Eric Singer dobost (ilyen névvel ideje volt), illetve Tommy Thayer szóló gitárost is. A hangi adottságokat tekintve persze, az aranytorkú Paul barátunk tízszer többet ér, mint a három cimborája együtt, de mindannyian mikrofonképesek. Ezt a lehetőséget, ugyanúgy, mint például a Mr. Big, ők sem hagyják kihasználatlanul, s remek többszólamú kórusokat kreáltak.
Az album csúcspontjait számomra – mint mindig – most is a Stanley dalok jelentik. A fent említett nyitónóta mellett a Stand és a lemezt záró Say Yeah igazán bombasztikusra sikerült. Ha én állítanám össze a programot az éppen zajló észak-amerikai koncert körúton (havi 20-25 koncert idén ősszel!), ezeket biztosan beemelném a műsorba. A Say Yeah például frappáns koncertzáró dal lehetne, konfetti esővel, közönség énekeltetéssel és óriás piróval, ahogy az egy ilyen zenekartól és egy ilyen himnusz kapcsán elvárható.
Amúgy, amellett, hogy az egész lemez annyira old-school, hogy az ötödik dal tájékán meg akartam fordítani a bakelitet, érdekes kettőség jellemzi. Míg a Stanley nóták valamivel merészebbek, modernebbek, némelyik dal lazán elfért volna Stanley pár évvel ezelőtti Live to Win c. remek szólóalbumán, addig Gene időnként szinte a ’70-es évekbe repít minket vissza. Ha ezen túlteszi magát az ember, ezek a dalok is működnek!
A szövegek…hát persze, nem bonyolultak, ahogy a zene sem, de hát nem azért szerettük Cobain mestert sem, mert annyira bonyolult dolgokat csinált volna. Simmons hozza a b*szókirály image-ét, meg a keménységet (pedig a fotók alapján néha már Korda Gyuri ugrik be róla). Ezzel parallel Stanley szövegei szintén hozzák a b*szókirály szerepkört (neki jobban elhisszük), meg a testvériség, összetartozás eszméjét, ami nagyon gyermeteg, de én elhiszem neki, hogy őszinte. Na, jó, időnként némileg már eddás, de nekik ezt is elnézem!

Ha kritikák szeretnél hallani egy hozzám hasonló KISS rajongótól, maximum annyit tehetek érted, hogy beismerem, lehetett volna hangyányit merészebb, modernebb a cucc, illetve valóban idegesítő, és kicsit nevetséges is, hogy szegény Tommy-t kurvára nem hagyják érvényesülni. Szerintem az arcába mondták, hogy kizárólag csak Ace Frehley, eredeti gitáros szólóit használhatja, természetesen tök ugyanazzal a sound-dal.

Ettől eltekintve, a KISS Army minden tagja imádni fogja a lemezt! It’s only Rock’n’Roll but I like it!

Ja, Paul még üzent, hogy pontosan számoljátok meg, hányszor, és hányféle kombinációban hangzik el a lemezen a Yeah, Oh-Yeah, Yeah-Yeah stb. kifejezés. A helyes megfejtők között három nyelves csókot sorsolunk ki, amit személyesen a hatvan éves Gene Simmons ad át a szerencsés nyerteseknek! (A kissrác biztos tudja választ.)

Sajnos egyelőre nem tudok jobb minőségben megmutatni semmit az új lemezről, csak így.

Exploited - Troops of Tomorrow | The Mars Volta - Octahedron