Türelmes és érdeklődő mozirajongónak tartom magam. Éppen ezért úgy döntöttem, megnézem Jim Jarmusch legújabb alkotását, Az irányítás határai-t. Mi bajom lehet, gondoltam. Nos, én életemben kétszer jöttem ki moziból... Először akkor, mikor egy Franco Nero-s, ninjás film első 10 percében temérdek fej hullik le a nyakakból és apám látta, hogy a 7 éves kis Interstellar Overdrive ettől retteg. Kitalálható, hogy a második mozi elhagyásom mikor történt...

Én esküszöm, adtam esélyt. A film persze szépen van fényképezve (ez olyan rézandrásos megjegyzés, nem?), de ennél több jót nem tudok róla elmondani. Van egy baltával hasogatott arcú néger főszereplőnk, aki 4-5 napig ugyanabban az öltöny + ing kombinációban kel és fekszik, mindig két eszpresszót rendel, de sosem duplát, utazása során csendben, morózusan szemléli a világot, miközben a legkülönfélébb emberekkel találkozik, akikkel gyufás skatulyát cserél és értelmetlen beszélgetéseket folytat. A skatulyákban lévő üzeneteket megnézi (az értelmetlen és funkció nélküli párbeszéd után, amiben ő nem is szólal meg) és kunbélába gallér mögé lenyomja a kis papírost eszpresszóval. Ezeknek a jeleneteknek kb. annyi jelentősége van, mint amikor Bruce Lee a Sárkány útja című klasszikus elején megeszik olyan 10-12 levest. Egyik jelenet sem kapcsolódik a másikhoz, végeláthatatlan a gyufásdoboz csere és a tűrőképesség határa közeledik. Persze, az elvakult dzsármusosok most hőzöngnek, és szétszedhetnek, hiszen biztos én nem értem a mestert. Én pedig azt hiszem, ezt hívják öncélú művészetnek.

Bocs, Bill Murray, téged már nem vártalak meg... 70 percig bírtam, addig a négert nem hajtotta meg a sok kávé, nem evett, nem aludt, egyszer becsületből cserélt öltönyt (övet nem hordott!) és nem dugta meg az SZTK keretes meztelen csajt sem. Hopsz, elszóltam magam. Valaki elmondja nekem, hogy MI A FRANCRÓL "SZÓL" EZ A FILM?

Alázattal:
a felnőtt és már nem félős Interstellar Overdrive