A Pain of Salvation, a banda, amely a legnagyobb kedvenceim egyike, a közelmúltban ránk eresztette új video klipjét, amelyet a tavaly ősszel kiadott EP egy dalához készített. Nézem a klipet, és be kell valljam, kicsit bajban vagyok.
Nem sok bandát tudnék megnevezni, akik olyan erős első lemezzel kezdtek, mint a P.O.S 1997-ben (Entropia), s akik az igen magasra tett lécet nemhogy le nem verték bő tíz év alatt, hanem egyre csak magasabbra tornázták azt. Nekik sikerült végbevinni ezt a páratlan mutatványt, így megérdemelten tartjuk őket a metal színtér egyik legeredetibb és tényleg progresszívebb zenekarának. A tagok teljesítményét maximálisan elismerve be kell lássuk, hogy Daniel Gildenlöw énekes, gitáros, zeneszerző, szövegíró agytröszt bizony abban a ligában játszik, mint az Opeth főnök Mikael Akerfeldt vagy mondjuk Steven Wilson a Porcupine Tree-ből.

A banda új - várhatóan dupla – albumát, a Road Salt-ot, 2010-re ígérik, de pontos megjelenési dátumról én nem tudok. Kedvcsinálónak kidobták a fent említett EP-t, aminek sikerült a meglehetősen bizarrul hangzó Linoleum címet adni, és bár nagyon örültem neki, első hallgatásra bizony összeszaladt néhány ránc a homlokomon. És a ráncok sajnos azóta sem simultak ki teljesen. Igaz, hogy a P.O.S. híres arról, hogy szinte kötelező érvénnyel keres járatlan utakat minden egyes új lemezével, de eddig mindig lépést tudtam tartani velük. Bár most sem reménytelen az ügy, azért kicsit félek. Hogy mitől is, azt nagyon jól szemlélteti az új klip, úgyhogy köszönöm a fiúknak az illusztrációt.

Ami elsőre mellbe vág, az a hangzás, és a riff egyszerűsége! Bazmeg, ez így akár Lenny Kravitz is lehetne – szalad ki az ember száján! És ezt érezni Danieléktől, az nagyon fájó. Sajnos az ének ordibálós részeinél az érzés csak erősödik.
A következő ütést Daniel stylist-jától kapjuk: a rőzse megtépve, a szemek erősen sminkelve (Jack Sparrow), mindez megbolondítva egy kis portnoyos (Kravitz-es?) borostával, és akkora karika fülbevalókkal, amilyeneket esküszöm, utoljára Paul Stanley-nél láttam a KISS klipekben, de még nála is csak a ’80-as években! Nem jön be a fehér pólós, mezítlábas rocksztárkodás sem, ráadásul Daniel köcsög fiúbandákat megszégyenítően erős verejtékben úszik, komolyan, mint amikor otthon a fikuszomat vízzel bepermetezem….

Szerencsére a többiek nem őrültek meg: Johan Hallgren gitáros maradt olyannak, ahogy már régóta megszoktuk, igaz, a gitárja mintha ott se lenne, Fredrik Hermansson billentyűs furcsa hangszerével pedig nagyon betegen mutat, kábé mintha az Adams Family-ből ugrasztották volna.

Nagyon kíváncsi lennék néhány P.O.S. rajongó véleményére, hogy mit várnak az új lemezről, nekik mennyire jön be az EP és ez a klip, ami amúgy profi, meg igényes, meg azért nem teljesen reménytelen, csak hát ugye, nem ehhez vagyunk szoktatva….