Vasárnap este megtörtént az, ami eddig sosem: Magyarországon köszönthettük korunk egyik legkülönlegesebb,  progresszív rock/metal kategóriába tuszkolt zenekarát, a Porcupine Tree-t. Előrebocsátom, hogy nem tartozom a banda legelvetemültebb ismerői, rajongói közé, de ez sokkal inkább az én hibám, mintsem a zenekaré. Amivel azonban az 1987-ben, Steven Wilson gitáros/énekes/agytröszt által alapított banda megajándékozott minket ezen az estén, az simán elég lehet ahhoz, hogy lázassan kutassam fel a rég nem hallgatott PT lemezeket, hogy még jobban elmerüljek a művészetükben. Ebben az esetben ugyanis nem egyszerűen zenéről van szó.

Nem tudom, kinek mennyit mond, hogy az Opeth főnök Mikael Akerfeldt kedvenc bandájáról beszélünk. Remélem, vannak köztetek sokan, akik érzik ennek a súlyát...

A műsor egyszerűen hibátlan volt. Tökéletes profizmus és igényesség sugárzott minden egyes hangból, mozdulatból, képből (folyamatosan vetítettek a háttérben, a szürreális, művészi filmek nagyon jól illettek a zenéhez). A hangzás cd-minőségű volt, gyönyörűen szóltak a hangszerek, a többszólamú énekdallamok kristálytisztán csengtek. A zenészek részéről semmi arcoskodást nem láthattunk: öt tök közönséges megjelenésű, SZERÉNY, udvarias angol úriember egyszerűen kiállt elénk, és két és fél órára elrepített minket abba a furcsa, ködös, néhol embertelenül rideg máskor gyönyörűséges világba, amit a zenéjükkel építettek fel.

Ha nem ismered őket, és valamihez hasonlítanom kellene őket, akkor egyrészt nehéz a dolgom, másrészt feltétlenül meg kell említsem a Pink Floyd és a Marillion nevét, de a súlyosabb részeknél az Opeth hatás sem nagyon távoli. De ezek is inkább csak az irányt és az igényesség mértékét jelentik, mint bármi mást. Ebből a zenéből süt az intelligencia! Wilson nem véletlenül néz ki úgy, mint egy végzős bölcsész hallgató.

Aki ott volt, az pontosan tudja, hogy miért ment oda, aki meg nem, annak nagyon nehéz lenne elmagyaráznom, hogy mitől volt csodálatos ez az este. Egy Porcupine Tree koncertre nem lehet csak úgy véletlenül beesni. A laza félházat produkáló magyar rajongótábor  értő  hallgatókból állt, akiknek a hallása és a szíve is adott volt a nem könnyű zene befogadásához. Ünnep volt ez az este. Sokan, sokszor lejáratták már a jó öreg progresszív rock címkét. A Porcupine Tree azonban nagyon egyértelműen megmutatta, hogy hogyan is kell ezt  jól csinálni.  Őszinte tisztelet nekik ezért (Steven Wilson-nak pedig minden rövidlátó nevében külön azért is, mert ő azon kevés rock zenész egyike, aki szemüvegben is színpadra mer állni)!

Nem tudok egy dalt megmutatni, sajnálom. Ennek a bandának minimum két arca van. Álljon itt a két véglet: a gyönyörűséges Lazarus és a vadóc Blackest Eyes.

Óperentzia, eat me!, Escéin Syndo koncertélmény a Trafóban | Firewater - A38