John Milton angol költő 1667-ben írta meg egy kötetes (10 énekből álló) művét az ember bűnbeeséséről és a paradicsomból való kiűzetésünkről – egészen rendhagyó módón – a Sátánt megtéve főszereplőnek. A Paradise Lost rendhagyó és stílusteremtő műnek számít, mely kihatott a későbbi világirodalomra és a paradicsomi téma megközelítésére egyaránt.

Nick Holmes és három barátja 1988-ban a mű címét átvéve alapította meg zenekarát az angliai Halifaxban, melyet zenei megközelítésben szintén stílusteremtőnek titulálnak.
Nincs még egy együttes, melynek albumcímét a későbbiekben egy zenei stílus jelölésére használnának (az 1991-ben megjelent Gothic a zenekar második lemeze).

A zenekar életútja meglehetősen vitatott és érzelmekkel teli. Jómagam a konzervatív vonalhoz tartozó vagyok, véleményem szerint a csúcspontot az 1995-ös Draconian Times album jelenti, az utána következő, és a kétezres évek elejéig tartó időszakot többedmagammal „Depeche Lost”-os időknek hívom, hiszen nehezen megmagyarázható módon elég határozott electro-időszakon estek át a srácok, ami nehezen ment le sok ortodox Paradise Lost kedvelő torkán.
Szerencsére Holmesék azóta visszataláltak a saját maguk által taposott ösvényre, és tavalyi albumuk a Faith Divides Us – Death Unites Us ismét a régi fényében láttatja tündökölni őket.

Aki nem hiszi, járjon utána: az együttes weboldalán immár láthatóvá vált, hogy 2010. augusztus 13-án pénteken a Sziget Fesztiválon mutatják meg nekünk, hogy milyen is az amikor hitről, életről, halálról, magányról és szenvedésről valakik hitelesen és magas színvonalon akarnak zenélni. Nem babonások az biztos, aki évek óta dalaiban az ördöggel cimborál, annak meg sem kottyan ez a dátum, sőt.

Kedvcsinálónak íme a tavalyi év egyik legjobb videoklipje, mely új albumuk címadója. Zseniális.

Írta: Bellamy