Marcus Füreder nagyon bátor! Mondom ezt azért, mert szerintem merész húzás volt 2004-ben jazz zenével próbálkozni az elektronikus zenei szcénán belül. Ugyanakkor okos dolog is, hiszen mára sikerült igencsak eltorzítani és egysíkúvá tenni ezt a szépreményű műfajt, és egy efféle fúzióból csak jó dolog sülhet ki. Gondoljunk csak vissza a jazz n' bass próbálkozásokra, hiszen voltak nagyon jól sikerült darabok, mint például Dkay Individual Soul című albuma. Vagy ott van a Dzihan & Kamien egész munkássága, akik jó adag elektronikát vittek bele a dologba és megalkották saját downtempo, illetve trip-hop műfajértelmezésüket, melyek bővelkednek a jazz műfajából ismert stílusjegyekben. És ha már szóba került egy osztrák banda, kanyarodjunk vissza a Parov Stelarhoz. Zenéje abszolút unikumnak számít, hiszen a downtempo, a nu jazz, a house, a breakbeat és a funk elemei keverednek benne, ami még felsorolva is sok, no de lássuk mi sül ki ebből. 

Marcus Füreder aka Parov Stelar gondolt egy nagyot és 2004-ben kiadott egy semmihez sem hasonlító, nagyon új hangzású albumot saját kiadója, az Etage Noir Recordings égisze alatt. Ez volt a Parov Stelar Rough Cuts című albuma, melyen még érezni lehetett az óvatos kísérletezést, hogy mennyire működik együtt a hangszerek és potméterek világa, de az album a bizonyíték rá, hogy a kettő nagyon is jól kombinálható. Itt még érezhetően az instrumentális számok vannak túlsúlyban egy-egy hangszerrel kiegészítve, de aki hallgatott már Dzihan & Kamient az nem fogja magát idegenül érezni, és nem fog értetlenül nézni zenehallgatás közben. Viszont már ezen az albumon megüti fülünket egy szám a Kiss Kiss, mely jóformán az összes olyan elemet tartalmazza, amely a későbbiekben meghatározza a Parov Stelar hangzásvilágát.

2005-ben másodikként jelent meg a Seven And Storm című album, ami talán még visszafogottabb, mint az első, leginkább egy downtempo vagy trip hop lemezre hasonlít, de akárcsak a Rough Cuts esetében, itt is van olyan szám ami már a későbbi albumok világát idézi. A Spygame simán lehetne bármelyik "kémfilm" zenéje olyan profin hozza azoknak a moziknak a hangulatát, és ha meghallgatod, simán bele tudod élni magad. És bár beleillik a többi szám által felállított struktúrába, stílusával mégis kiemelkedik a lemezen található többi dal világából.

2007-ben jelent meg a Shine című album, ami olyan erős anyag lett, hogy Marcust az ismertség felé, minket pedig egy teljesen új zenei világba repített. Olyan nevek járultak hozzá az album sikeréhez, mint például Lilja Bloom, aki a legújabb albumon is közreműködik és kölcsönöz leírhatatlan hangulatot minden számnak, vagy Kristina Lindberg és Gabriella Hanninen. A legtöbb szám esetében könnyed breakbeat szolgáltatja az alapot, de a hangszerek használatával kitűnően oldja a breakbeatre jellemző durvaságot! Minden szám egy meglepetés, minden szám egy élmény, komolyan mondom minden szám egy teljesen más világ, és hihetetlen hangulata van az egész albumnak. Természetesen itt is találkozhatunk instrumentális darabokkal, de már azok is jóval bátrabbak, sokkal jobban vannak felépítve. A Come Closer nyitja a lemezt, könnyed hangzással, és Kristina Lindberg hangjával kitűnő felvezetése az 55 percnyi zeneélvezetnek. A Good Bye Emily már kezdi megmozgatni végtagjainkat, valahogy bátrabb az egész, és itt lehet érezni elsőként, hogy ez az album kicsit pörgősebb, kicsit pimaszabb, mint az eddigiek, és ezt egy percig sem akarja titkolni, Gabriella Hanningen pedig kitűnő választás volt, mert hangja jócskán hozzájárul a "parovszteláros" hangzáshoz. A harmadik szám a Shine, az album egyik legkiemelkedőbb darabja, az a pont ahonnan már követeljük az album többi részét, valamint érezzük, hogy Marcus teljesen feltérképezte azt a területet, amelyen belül ő alkotni szeretne, és amelyen belül egyszerűen képtelen hibázni. Totális elmebaj mikor a komor basszussal induló számot egy könnyed zongorajáték kezdi kisérni, majd Lilja Bloom hangja teszi gyengédebbé a kicsit durvább ütemekkel megáldott számot, és természetesen a füstös bárok hangulatát idéző hangszerek is megszólalnak. Ezt követi egy kitűnően felépített instrumentális darab a Tango Muerte, később pedig találkozhatunk Füreder úr hangjával is, hiszen a Lost In Amsterdam-ban, ő "énekel". Az album első számainak lendületét viszi tovább a Love (Part1), és itt fedezhető fel leginkább, hogy Parov Stelar munkássága tulajdonképpen két félből áll össze egy egésszé.

Egyrészről vannak a kevésbé pörgős, "nyugodtabb hangszerelésű" alkotások, mint a Love előtt felcsendülő Little Lion, ami a maga sajátos tempójával, és érdekes átvezetéseivel egy kitűnő "előjáték" a kicsit mozgalmasabb szám előtt. Másrészről vannak az "elektronikusabb" darabok, amik eszméletlen buli hangulatot ontanak magukból! Az album legismertebb száma a Charleston Butterfly, amely kitűnő hangulatot teremt, hiszen a hangszereket sikerült nagyon eltalálni, Gabriella Hanninen hangja pedig tökéletesen egészíti ki azokat. A lemez hátralévő részében találkozhatunk az On My Way Now (Love Part 2) című számmal, mely valóban az első rész által megkezdett bulizósabb vonalat viszi tovább, aztán a Crushed Island egyszerűen csak elvarázsol minket, majd egyszercsak azt vesszük észre, hogy az elektronikus és akusztikus hangszerek kombinálásával létrehozott hanganyag valósággal rabul ejt minket. Az ezt követő War Inside sem a mindennapi darabok közül való, ebben is van jónéhány meglepő fordulat, mígnem a bohókás Happy End után, egy kitűnő szám, a Crushed Islandhez hasonló hangzású Homesick zárja az albumot, és ad egy utolsó impulzust az agynak, hogy irány bulizni. MOST! 

A 2008-as Daylight albumon már jól ismert számokkal találkozhatunk, olyan darabokkal kiegészülve, mint a Parov Stelar himnuszává vált Chambermaid Swing ami lassú tempójával és karakteres hangzásával, egy semmivel sem összetéveszthető zenét eredményezett, továbbá itt kapott helyet a Wanna Get című szám először, a Room Service és a Night in Torino valamint a Sugar című szépreményű alkotásokkal kiegészülve. 

2009-ben újabb válogatás album jelent meg That Swing - Best Of névvel, melyen szintét a már jól ismert számok kaptak helyet, megfejelve mégtöbb újabb remek zenével. A könnyed Matilda, az eleinte elvetemült elektrokorcs hangzatát keltő Spider (ahol másfél perc után derül fény a szám valódi mivoltára), a mélyebb ütemekkel operáló, iszonyatosan jól kitalált The Flame of Fame, a house-ra hajazó, teljesen elborut Hotel Axos, valamint a trip-hop műfaj kedvelőinek kedveskedő Nowhere, mind-mind a 2009-es Coco-t vezetik elő, amiről most nem írnék többet, mert a karakterszám súlyos tízezrekben lenne mérhető :D. Amúgy is nemsokára jön a TOP5 Parov Stelar Live Band EVÖR!!!