Hogy is énekelte Hobo a Vadászaton? „Szerelmes lettem Júliába…”. Nos, azt hiszem, hogy Juliette Lewis A38-on adott pénteki koncertje végén sokaknak járhattak ilyen gondolatok a fejében, míg a kevésbé romantikus férfitársaim lázasan nyomozták, hogyan lehetne besurranni az öltözőbe, ahol boldogan kínálnák fel mindenüket a Született Gyilkosok női főszereplőjének (vagy legalább a roppant bájos, keleti basszer lánynak…). De ne szaladjunk ennyire előre.

A jegyeket szokásomhoz híven persze már jó előre beszereztem. A fene se gondolta volna, hogy aznap megnézhetném a Deep Purple-t is, de ami még ennél is sokkal fájóbb: a nagy kedvenc, ex-Boysetsfire énekes Nathan Gray-t ingyér hallgathattam volna új zenekarával (ha valaki esetleg látta Nathan-t, mindenképp írjon róla pár szót, hogy milyen volt)! És persze ki gondolta volna korábban, hogy június elején azon kell majd izgulni, hogy az árvíz elmossa-e a koncertet! Nem sokon múlt, a rakparton kocsival már nem lehetett közlekedni, gyalog még éppen hogy. Érdekes élmény volt a hömpölygő vízen dekkoló hajóra szállni, de hát, mondok, özönvíz esetén hol másutt lehetnénk nagyobb biztonságban, mint egy hajón? Ahogy Noé az ár elől mindenféle állatot magával vitt a bárkára, úgy gyűltek a legkülönbözőbb népek is a koncertre: jól megfért együtt a színes kavalkád, volt ott szakadt Sabbath pólót viselő öreg rocker, széttetovált fiúk/lányok, hozzám hasonló semmilyen fazonok, emos fiatalok és mindenféle félszerzetek. Kimondottan szeretem az ilyen koncerteket! Előzetesen azt vártam, hogy főleg nyálukat csorgató pasikból leszünk jól eleresztve, de megdöbbenve kellett tapasztalnom, hogy nagyon sok, kisebb-nagyobb lánycsapat grasszál szabadon a fedélzeten. Tudja a rák, ők talán valamiféle példaképként tekintenek a nagy lázadó Juliette-re. De hogy teljes legyen a kép, egy nagyon komoly travi csápolt előttem a második sorban kőkeményen, szóval úgy látszik, Juli tényleg akárkinek bejöhet (a roppant kislányos testfelépítése alapján pedig a pedofilokat se hagynám ki).

Amúgy korántsem ismerem alaposan Lewis zenei munkásságát, de döbbenetes élményként maradt meg bennem az a szigetes fellépés, ahol először találkoztam a zenéjével, és azzal a mérhetetlen energiával, lendülettel, lazasággal és döggel, amit kevesen tudnak hozzá hasonló szinten felmutatni. Bíztam benne, hogy az A38 pont ideális méretű hely lesz ahhoz, hogy mindezt testközelből is megtapasztalhassuk. És minden úgy lett, ahogy elképzeltem! Váratlan húzással Juliette a dob mögött(!) kezdett egyetlen gitárossal a színpadon, persze ez csak marhulás volt, de csillogó szemekkel ütött néhány egyszerű ritmust, miközben hergelte a publikumot, és a közönség máris meg volt véve! A nem hétköznapi fellépő cuccok közül ezen az estén a felcsatolható szárnyakat kaptuk a tűzpiros, bőszárú trapézgatyához, mit mondjak, látványos volt, pláne Juliette szenvedélyes, vad, erotikus mozgásával, táncával kísérve. A hangja meg…egyszerűen tökéletes volt! Rendkívül erős (néha csak úgy dagadtak a nyakán az erek üvöltözés közben) hang, amivel nagyon széles érzelmi skálán játszik, az egyik pillanatban olyan volt, mint egy bájos tini, a következőben egy bekattant őrült, aztán egy csábító nőstény dög! A Hard Loving Woman-ben egyenesen Janis Joplin-t és Robert Plant-et hozta egy személyben. Tényleg mindent tud a hangjával, szinte csak baszni nem. Illetve kicsit talán még azt is. Perfekt!  Bár biztosított minket, hogy az új zenekara mennyivel jobb a réginél, azért számomra, és úgy láttam, a publikum nagy többsége számára is, a csúcspontokat olyan régi dalok jelentették, mint a You’re Speakin my Language, a Purgatory Blues vagy a ráadásban előkapott Hot Kiss. Zeneileg persze nem szabad nagyon nagy durranást várni, de Juliette zenéje nem is arról szól, ő egymagában simán elviszi az egész produkciót!

A koncert rövid volt (cirka 80 perc), viszont roppant velős, intenzív. Juliette mindent kiadott magából, és mindent kihozott belőlünk! Igazi fesztivál hangulat uralkodott rögtön a koncert elejétől fogva, amit dalról dalra sikerült egyre feljebb tornázni, hála az előadó és a tényleg szuper közönség közötti, egyértelműen érezhető kapcsolatnak, szeretetnek!
Soha rosszabb koncertet és előadót! Ha holnap újra itt játszana, simán nézném megint! És már az sem fáj olyan kegyetlenül, hogy Nathan Gray-ről és a The Casting Out -ról lemaradtam…

Kóstoló: Hard Lovin Woman az A38-on