Először is: ha a rock vallás, Lemmy Kilmister maga Jézus Krisztus.

Az utóbbi idők black metal/underground szemléi után most arról a lemezről illetve zenekarról írok, ami megtestesíti a rockzenét.

Nyilván nehéz bármi újat mondani egy 30 éves albumról, nem is szándékom bármi okosat vagy meglepőt kierőlködni magamból. A lényeg annyi, hogy aki nem ismeri ezt a lemezt, az borzasztó sokat veszít. Aki meg nem szereti, az nem szereti a jó zenét. Egyszerű ez.

Amikor 1980 novemberében Lemmy-ék kiadták az Ace of Spades-t, mindent elmondtak a rock-ról (vagy ahogy Lemmy mondaná, a rock n roll-ról), amit el lehet. Azóta is rendületlenül nyomják, és sorra jelennek meg az újabb lemezek, de a lényeg az itt van, ebben a harmincakárhány percben.

Tökös, feszes, de halálosan laza ragadozó a lemez, whiskeygőz és szivarfüst árad minden hangjegyéből. Úgy ver oda mindegyik dal, ahogy semmi más. Erőlködés nélkül, csuklóból eljátszott, iszonyú markáns hangulattal bíró zene hallható itt, megunhatatlan.

Bármikor, bárhol fel lehet tenni, engem a nyitó, örök klasszikus első taktusainál magával ránt a dolog. Aztán sorra jönnek az Ace of Spades után az egytől egyik kiváló nóták, Love me like a Reptile, Live to win, Jailbait, Dance dance, The Chase is better than the Catch, csak hogy a legnagyobb kedvenceimet említsem.

Nincs egy hang sem a lemezen, ami nem tetszene. Ha véget érne a civilizáció, és ez az egyetlen album maradna fenn, én akkor sem venném ki sosem a lejátszómból.

És nyomatékosítsuk még egyszer: ha a rock vallás, Lemmy Kilmister maga Jézus Krisztus.

(Szerző: Imiface - http://zenezenezene.blog.hu/)