Ha az undergroundban létezne a supergroup fogalma, a Grand Mexican Warlock-ra rá lehetne mondani. Az ex-The Idoru, ex-Blind Myself dobos Szabó Laci gondolt egyet és csinált egy zenekart, hozzáértő cimborákkal: A doboknál (merthogy Laci itt gitározik, ápolja-gondozza a sound-ot, na meg a dalokért is leginkább ő tehető felelőssé) a Seen-ből, Esclin Syndo-ból ismert Somló Dani, a basszusgitáron Mohácsi Matyi, aki szintén a The Idoru-ban zenélt Lacival, de hallható még a Shell Beach-ben is. Laci mellett gitározik Reich Tamás, aki az ismerős nevű Subscribe zenekarban is tolja, billentyűkön Hegyi Áron a Jazzékielből, a Warlock hangja pedig Undos a My Small Community-ből.

Volt szerencsém látni őket az első koncertjükön, már akkor lejött, hogy a lehető legkomolyabban gondolják az együtt zenélést. Kétség nem fért hozzá, hogy legyen bármi céljuk is a zenekarral, teljesen tisztában voltak vele, hogy az teljesülni fog. Ezt nem is lehet másképp csinálni. Nem hallottam még zenekarról, aki az első koncertjén már pólókat is árul... A buli nagyon bejött, bár akkor még nem igazán tudtam elképzelni, hogy mire a zenekar eljut addig, hogy egy lemezbe préselje a dalokat, mi lesz a feelingel és mennyire alakul a hangzás is.

Itt a lemez és mindenre megvan a válasz. Egy saját hangját megtalált és magabiztosan uraló zenekart hallani, akik mindig fenntartják a hallgató érdeklődését és nagyon jól érzik mikor mivel lehet az izgalmat fokozni. Magukat pszichedelikusnak mondják, ami meg is van, de úgy érzem a zene előnyére nincs túlreprezentálva ez a vonal, mindig tudják mikor kell abbahagyni. Folyamatosan az az érzésem van, hogy ezek a srácok ebben a zenekarban önmegvalósítanak. De nem zenei maszturbációkra kell gondolni, összeszokott, hanem jól koreografált gruppenszexre. A legjobb, ami egy zenekarral kapcsolatban járhat a fejemben, az a Grand Mexican Warlock esetén is benn motoszkál: nagyon jó a zene, de nem tudok kiemelni semmit, hogy mitől jó. Egyenszilárdan együtt van minden alkotóelem, amitől életre kelnek a dalok. Minden hangszer teret kap, egyformán hozzátesz a végeredményhez, egyedül a billentyűt érzem kevésnek, jóval többet elbírnék belőle.

A lemez, amint mondtam, nagyon magas lécet ugrik meg, sokadik hallgatásra is teljesen leköti a hallgatót. Az énekhang annyira a zenéhez fekszik, hogy ilyet ritkán hallani. Ennek van egy olyan vetülete is, hogy az a kicsit nyomott, füstös-ködös hangulat, mely egyébként tökéletes egy másnapos délutánhoz vagy egy sűrű nap levezetéséhez, nem feltétlenül alkalmas pl. egy csajozós bulira való felpörgetéshez. Így jó az Aeons.

Mielőtt megnéznénk a We Disappear-re készült szolid világszínvonalú klipet, kiemelném, hogy a kiadó Mamazone-nál valószínű nem kis jelentőséget tulajdonítanak annak az érzésnek, amikor az ember a kezébe vesz egy lemezt. A Napokon lemez borítója is nagyon erősre sikeredett, a Grand Mexican lemez csomagolása pedig minden képzeletet felülmúl. Egy fekete, dombornyomott dobozban(!) van a borító (szintén zseniális grafikával), majd egy kis fekete fedelet eltávolítva férünk hozzá a CD koronghoz. A minimum, hogy megemlítem a Jazzékieles Jakab Péter nevét is, ő tervezte a dobozt és a borítót.