"A remény rabjai" az imdb.com (The Internet Movie Database) olvasóinak szavazata alapján minden idők második legjobb mozija, mely persze lehet, hogy egy kissé túlzó állítás, de a kilencvenes évek filmjei közül mindenképpen az egyik legkiemelkedőbb alkotás Frank Darabont Stephen King-adaptációja. Az író regényeiből, novelláiból több sikeres mozi készült már "A remény rabjai" előtt is, a közönség mindig vevő volt a King írásaiból készült filmekre. Az 1982-ben kiadott "Different Seasons" című novelláskötetben megjelent "Rita Hayworth and the Shawshank Redemption" távol állt a szerzőre jellemző horror műfajtól, azonban kellően lebilincselő és érdekfeszítő volt ahhoz, hogy a vásznon is sikeres legyen. És az is lett, hét Oscar-jelölés, tucatnyi szakmai díj, kultmozi-státusz és sokak karrierjének elindítójává vált, nem mellesleg számos további mozifilmnek és televíziós alkotásnak adott kellő inspirációt.
Nehéz a történetről úgy írni, hogy ne áruljon el az ember izgalmas fordulatokat, ezért én mindössze az alapokat vázolnám fel. Az 1940-es években járunk, Stephen King kedvenc színhelyén, Maine államban. Andy Dufresne (Tim Robbins) kétszeres életfogytiglani börtönbüntetést kap felesége és annak szeretője meggyilkolásáért. Büntetését a Shawshank börtönben kell letöltenie, ahol a rabok egytől-egyig hozzá hasonló helyzetben vannak, vagyis ártatlannak vallják magukat, pontosabban mindenkinek rossz volt az ügyvédje (ahogy ezt a filmből is megtudhatjuk). A fegyintézet természetesen nem leányálom a korábban pénzügyi szakemberként dolgozó Andy számára, akinek a körülményekhez csak lassan sikerül alkalmazkodnia. Azonban a börtönben eltöltött hosszú évek alatt saját életén kívül - megragadó személyiségével - rabtársaiét is megváltoztatja.
A sztori önmagában nem túl eredeti, láttunk már ilyet, de a jól elhelyezett és időzített finom humor és a mély, elgondolkodtató drámai pillantok kiemelkedővé teszik a filmet. Főként a rendezőt illeti dicséret mindezért, mivel jó érzékkel elegyítette az egyes műfaji elemeket, így a már említett humor mellett a narráció alkalmazásától epikussá válik a mű, míg a történetben rejlő drámai vonal precíz kidolgozása erős tartalommal tölti meg az alkotást. Ugyanakkor nem egy lelkizős melodrámáról van szó, hanem egy izgalmakban, fordulatokban gazdag, az ember figyelmét folyamatosan lekötő műről, melyet méltán tartanak a világ egyik legjobb filmjének.

Thomas Newman életében "A remény rabjai" egyértelmű erős választóvonal volt. A komponista addig csak kereste önmagát, a számára legmegfelelőbb zenei stílust. Próbálkozott szintetizátoros elektronikus muzsikával, könnyed romantikus és vígjátékzenei vonallal, erősen jazzes alkotással, finoman jazzes művel, illetve az amerikai folklór zenei világával. Azonban az igazi áttörés a Shawshank börtön rabjait bemutató film alá komponált zenével érkezett meg, és karrierjének további szakaszát is egyértelműen kijelölte az itt kidolgozott stílus. "A remény rabjai" zenei világa leginkább a szerző által 1992-ben írt "Egy asszony illata" aláfestésében gyökerezik, bár "A játékos" vagy "A nő nem felejt" című munkáiban is fellelhetők a mára már szinte védjegyévé vált motívumok. Az ezekben a filmekben alkalmazott dallamvilágot, hangszerelést és stílust csiszolta tökéletesre a King-adaptációhoz, majd ezután szinte minden későbbi kompozícióját ezen zenei elképzelések alapján írta meg.

De melyek is ezek a sajátos stílusjegyek, amik olyannyira egyedivé tették a szerző hangzásvilágát? Talán a legjellemzőbb példa a második track, a "Shawshank Prison (Stoic Theme)", mely az album legfontosabb, legerőteljesebb témáját rejti. Újra és újra felbukkan a későbbiek során is, számos variációban hallható, bár az eltérés sohasem nagy, általában csak a hangszerelésben van változás, illetve egy-két plusz hanggal egészül ki a dallamsor. Nagyon borús, szomorkás tétel ez, a film érzelmi világát szinte tökéletesen bemutatja, vagyis hiába nyomasztó a dallam, a remény hangjai mégis ott bujkálnak benne. Ez a keserédes vezérmotívum mindemellett még jól megjegyezhető (dúdolható) is, ami egy főtémánál sohasem hátrány.
Ezen film zenéjében kristályosodott ki a szerző azon stíluseleme, mely a csendes felvezetésen alapuló nagy, katartikus zenekari kitörésben rejlik. Későbbi munkáiban is gyakran alkalmazta ezt a módszert, és a hatás sohasem maradt el. Jelen esetben ez például a "Zihuatanejo" című tételben hallható. Fontos elemei még ennek a score-nak és a szerző stílusának is a minimál-hangszerelésű tételek, melyek jellemző példája az albumon a "Suds on the Roof", vagy a "Lovely Raquel", melyekben csupán pár hangszerrel ér el felejthetetlen pillanatokat a komponista. Meg kell említeni még a country stílus zeneiségén nyugvó, a Vadnyugatot megidéző trackeket is, melyek közül a "Workfield" igazán autentikusra sikeredett, a "Compass and Guns" pedig az alig hallható szájharmonika miatt sorolható az imént említett kategóriába. A szerző sohasem a lendületes zenéiről volt híres, azonban néhány tétel esetében szinte minden eddigi munkájában voltak olyan részletek, melyeknél egy hirtelen dinamikai váltást követve beindult a teljes szimfonikus zenekar, jelen esetben az "And That Right Soon" képviseli ezt a tipikusan Thomas Newman-es stíluselemet.

"A remény rabjai" zenéjéből számomra nem a jól ismert és közkedvelt főtéma tartozik a kedvencek közé, hanem az olyan, rejtett kis értékekkel rendelkező tételek, mint a "Rock Hammer" vagy a "Suds on the Roof". Előbbit az andalító vonósok játékát hirtelen felváltó szokatlan szintis basszushangok különös hatása miatt kedvelem, utóbbit pedig minden idők egyik leggyönyörűbb drámai zenéjének tartom. Ennek utolsó fél perce minden bizonnyal inspirálólag hatott Howard Shore-ra "A gyűrűk ura" zenéjének megírásakor. Sajnos ezen két track egyedi hangzása nem köszön vissza sokszor az albumon, de persze van helyette sok más, mint például a legösszetettebb, a film címével azonos elnevezésű tétel, mely viszonylag hosszan építkezve jut el a drámaian méltóságteljes befejezésig. A szerzőre oly jellemző egyedi stílus, a fülbemászó dallamok, a filmen és önállóan is tökéletesen működő zene, a szokatlan hangzásvilág voltak azok a tényezők, melyeknek köszönhetően "A remény rabjai" az egyik legkedveltebb filmzenévé, egy örökérvényű alkotássá vált.

A lemezen helyet kapott még két régi amerikai sláger is, a The Inkspots és Hank Williams egy-egy felvétele, melyek a filmbe tökéletesen illenek, de az albumon szétszórva elég rendesen kizökkentik az embert Newman zenéjének harmóniájából. Illetve az Andy egyik lázadását bemutató jelenetben felhangzó ária (a "Figaró házasságá"-ból) szintén felkerült a CD-re, ez viszont legalább kellemes hallgatni való, nem úgy, mint a két hetvenéves sláger, melyekhez hasonló dalok egyébként azóta, majdnem kivétel nélkül mindig megtalálhatók Thomas Newman albumain.
1999-ben készült el "A remény rabjai"-nak folytatásaként értelmezhető "Halálsoron", melyben Frank Darabont nem a korábbi film történetét vitte tovább, hanem annak koncepcióját alapul véve egy másik, szintén börtönben játszódó King-regényt filmesített meg. A mozi szintén több díjjal jutalmazott hatalmas kritikai és közönségsiker lett, melyhez az alkotógárdában újfent helyet kapó Thomas Newman zseniális, "A remény rabjai"-t majdnem felülmúló zenéjével járult hozzá.

Írta: Filmzene.net (http://filmzene.net)