1966. november 17-én született egy srác Californiában, akinek összesen 30 év és egyetlen lemez adatott meg, de ez is elég volt neki ahhoz, hogy maradandót alkosson. Karizmatikus énekes, gitáros és ihletett dalszerző volt, úgy hívták, Jeff Buckley. Ma ünnepelhetnénk a 45. születésnapját.

Buckley-t nem igazán sokan ismerik, legalábbis a világnak ezen a táján biztosan nem. Igaz, nem az a típusú zenész volt, akit a népszerűség annyira megmozgatott volna, legalábbis a zenéje alapján erre következtetek. Mély, szállós, messzire repítő dolgokat játszott egyetlen „igazi”, 1994. nyarán megjelenő albumán (Grace), olyan művészek elismerését elnyerve vele, mint mondjuk Bob Dylan, David Bowie vagy Robert Plant és Jimmy Page.  Nehezen tudnám kategorizálni a dalait, de talán további támpontot jelent, hogy a Katatonia, az Anathema és a Pain of Salvation tagsága szintén nagy tisztelője Jeff-nek, s nagyobb tételben mernék fogadni, hogy John Frusciante is odavan a Grace-ért. Ilyen „rajongókkal” azt hiszem, sokan kiegyeznénk…

Legfőbb hatásaként a Led Zeppelint emlegetik. Lehet benne valami, ha nem is egyértelműen a zene, de a hangulatok alapján biztosan. Sajnos a nagyon erősen induló karrier tragikus gyorsasággal ért véget egy banális baleset miatt: Jeff 1997. május 29-én, a Led Zeppelin Whole Lotta Love c. dalát énekelve ruhástul, csizmában ment be fürdeni egy folyóba. Elmerült, eltűnt, megfulladt. Minden rosszindulatú pletyka ellenére sem alkohol, se kábítószer nem volt a szervezetében.
Ez idő tájt épp a második lemezéhez írt dalokat, ezekből a félkész dalokból később meg is jelent egy dupla lemez (Sketches for My Sweatheart the Drunk), s ez befejezetlensége dacára is értékes hagyatéka lett a srácnak, akinél senki sem tudta szívhez szólóbban előadni a Halleluját….

Három dal kedvenc dal, nem tudok egyet választani: