Az 1991-es évről sokat nosztalgiáztunk idén, jöttek az emlékek az eurodance korszakról, vagy éppen a 20 éves, legendás albumokról.

Sajnos az 1991 egy nagyon szomorú emléket is jelent, hiszen ebben az évben hunyt el Freddie Mercury, a Queen énekese, zenei géniusza, mondhatni központi agya. Hihetetlen belegondolni abba, hogy már 20 éve történt, az meg még hihetetlenebb, hogy ezek szerint kb. 19,5 éve bámultam fogalmatlanul az emlékkoncertet, ahol mindenki ott volt, kivéve ő.

A Queen eközben 40. életévébe lépett, melyre számos újrakiadás, tv műsor, könyv is emlékeztet minket, viszont semmi sem képes betölteni azt az űrt, amit ez a nagyfogú, balettruhás frontember hiánya okoz. A legnagyobb bajt ebben látom. Kedvenc együttesem legendás története hiába válik egyre legendásabbá, sajnos az utóbbi évek szánalmas "középpontban maradni próbálása" már engem is érzékenyen érint. Elfogadtam, hogy John Deacon úgy döntött, Freddie nélkül nem akar semmilyen zenei kollaborációban részt venni. Elfogadtam, hogy az ereje teljében lévő Brian May és Roger Taylor, egyfelől missziós tevékenység okán életben tartja a legendát (Paul Rodgers segítségével ugyebár számos fiatal rajongó kaphatta meg azt, amire úgy tűnt, már nincs esély), de azt már nem fogadom el, hogy senki sem mondja azt, hogy köszönjük szépen, ennyi volt. A shownak már nem kell folytatódnia.

Kifejezetten nem örülök már a Queen + XY fellépéseknek, nem örülök a Lady Gagás híreknek és nem örülök annak, hogy a zenei gépezet a Queen-t ugyanúgy beszippantja, mint bármelyik együttest. A Queen volt az az együttes, mely mindig a saját útját járta, alkotásban, turnézásban, koncepcióban (a pályájuk elején lévő kiszolgáltatottságot most hagyjuk…), ellenben a Universal-hoz való átszerződésük miatt ismét jönnek a szánalmas újrakiadások, az Észak-Amerikának szóló promóciós felvételek és az ügyesen csepegtetett hírek (Adam Lambert-tel való fellépés, Jacko-val készült közös felvételek, Lady Gagával való összeállás hírek, stb.) Bármennyire is hihetetlen, USA a Queen szűz piaca, szóval értem, de a címben szereplő állításomat továbbra is tartom.

De hogy mondjak jót is... Az év egyik nagy eseménye a Days of our Lives című dokumentumfilm (jön DVD-n!), mely végre azt mutatja be, ahogyan a Queen-re emlékeznünk kell. Négy önálló angol zenészt, a kreativitást, az együttest, melynek központi figurája és katalizátora Freddie volt. Pont ez a baj. Ő már nincs, így nincs aki katalizálja az alkotói, művészi és marketing folyamatokat. Az egész egy átlagos termék lett, melynek piacot kell találni. A legenda, a tartalom, a minőség pedig kopik, hiszen annak ellenére, hogy a rajongók már 10-15-20 éve birtokolják azokat a felvételeket, melyek elvileg kiadatlanok, mivel promóciós célokra, nagy USA profitra nem alkalmazhatóak, csak a Queen archívumban porosodnak. Ezek helyett marad a huszadik Greatest Hits újrakiadás és nem jön a beígért Rainbow 1974, vagy például a Live Killers 1979 DVD és még sorolhatnám...

Freddie halálának 20. évfordulóján én ezek miatt vagyok szomorú és nem amiatt, hogy minden idők legnagyobb frontembere már nincs közöttünk. Mostanában nagyon ritkán hallgatok Queen-t, vagy nézek koncertfelvételt, de 1-1 pityókás alkalommal, ha hazaérkezem és váltogatom a DVD-ket, mindig rájövök, eltelhet bármennyi idő, de ilyen zenész már sosem lesz. A legenda mindentől függetlenül tovább él, de szerintem nem ezekkel a mesterséges eszközökkel kellene életben tartani.