Sokat elmond a mai metal felhozatalról, hogy egy '92-es lemezről írok most. Nem mondom, manapság is jelennek meg nagyon jó albumok a metal fősodrában, de valahogy már nincs meg bennük az az újító, eredeti íz... Nem egy helyen az új Mastodon-ról olvasom, hogy milyen forradalmi lemez, hát nem tudom, én inkább unalmasnak érzem a The Hunter-t, de ez nem ide tartozik. 

Nincs metalos, aki ne hallott volna a Pantera késői történetének részleteiről, majd arról, hogy milyen tragikus fordulatot vettek az események az előző évtized derekára. Én ezekkel az eseményekkel nem is szeretnék bővebben foglalkozni, koncentráljunk a Vulgar Display of Power-re.

Zseniális albumcím, zseniális borító, előrevetíti, hogy mi vár ránk a következő bő 50 percben. Bármennyire is ciki, de én először 2009-ben ismerkedtem meg behatóbban a lemezzel (bár előtte is nagy tisztelője voltam Phil Anselmo-nak), amikoris az egri Egál Klub zenegépét televertük hajnal 2 körül Pantera dalokkal, az egyik jóbarátom nosztalgiázni akart tudniillik. Ott és akkor megfogott az elsőre kőegyszerűnek tűnő zene arcbamászó, direkt agresszivitása, a headbangelésre késztető ritmusok lehengerlő ereje.

Aztán később, fél év dobtanulás után teljesen más szemmel néztem a lemezre, hiszen akkor jöttem rá, mit is művel a ritmusszekció: Vinnie Paul dobos és Rex basszer olyan hihetetlen érzéssel, ugyanakkor erővel teszi oda a fogós groove-okat a dalok alá, hogy olyan a világon nincs. Erre jön rá a néhai zseni, Dimebag egyedi gitárjátéka, akinek tehetségét és tudását még a legképzettebb metalellenes gitársznobok is elismerik. És végül ott van a hab a tortán, mindenki kedvence, a mostanra már emberi ronccsá váló, ugyanakkor még mindig hihetetlenül karizmatikus Philip H. Anselmo védjegyszerű, változatos énekprodukciója.

Ha ezt a három faktort (amiből egy is elég lenne, hogy elvigyen a hátán egy egész lemezt) összeadjuk, akkor kapjuk eredményül a Vulgar Display of Power-t, melynek 11 dala döntően befolyásolta egy egész évtized metalzenéjét.

A lemezborítóval ellátott póló hátulján óriási betűkkel ez a mondat áll: Stronger than all. Ez a kijelentés tökéletesen igaz az albumra: vannak gyorsabb, technikásabb, ridegebb produkciók számolatlanul, de '92 óta nemigen adtak ki ennél ütősebb, erőteljesebb lemezt.

Ha valaki nem hiszi el, hallgassa meg a Walk-ot, ha nem kezd el önkéntelenül übermorcos arccal bólogatni rá, akkor ott valami komoly baj van.