Akinek elvárásai vannak egy új The Mars Volta lemezzel szemben, az vagy nem ismeri a bandát, vagy egyszerűen önző. Ez az a zenekar, amelyik nemcsak lemezről lemezre változhat és változik, de akár koncertről koncertre. A zenét szállító kreatív géniusz Omar Rodriguez-Lopez számtalan és követhetetlen szólólemezein is bebizonyította, hogy a kiszámíthatóság nincs a szótárában. A kísérletezés, megújulás pedig minden oldalon szerepel. Ha ezek ellenére bárki bármit is várt volna, tuti, hogy nem azt kapta. Amit kaptunk, az sokaknak tetszeni fog, de attól tartok, hogy a többségnek nem. Akkor mit is kaptunk?
Egy sor változást. Mielőtt egy hangot is hallanánk a lemezből, a borítóról kiderül (ha az előtanulmányok során a hírekből már nem lenne ismert), hogy Omar a zenekarban pár tagcserét meglépett. Új a dobos, új a billentyűs. Az előbbi Deantoni Parks névre hallgat (nagyon tessék megjegyezni ezt a nevet), az utóbbi pedig Lars Stalford. Hogy mekkora változást hozott ez a két friss vér, arról egy kicsit később, mivel a legnagyobb változás maga Omar szerepe. Még mindig ő a dalszerző és ő is gitározik, de ez utóbbinak sok bizonyítékát nem lelni a lemezen, kb. a 3. dalban lehet elcsípni a klasszikus Omar kézjegyeket, utána is csak elvétve. Végig a háttérben bazsevál.
Omar után a legnagyobb változás a billentyű szerepe, amit ezen a lemezen inkább elektronikának neveznék. Ikey elszállós, a 70-es évek szellemiségében megszólaló díszítései a múlté, itt harsány és tolakodó elektronika van. Hogy olyat is tudjak mondani, aminek őszintén tudok örülni, szóba kell hozzam ezt a Deantoni fiút. Sikerült ismét egy eszelős őrültet összeszedni, aki elődei örökségét megfelelően kezeli, kiszámítható és normális rockdobos kíséretet még véletlenül sem hallhatunk tőle. Nem titok, ő viszi a hátán ezt a lemezt. Végig lefoglalja a füleket, egyszerűnek tűnő, de kiszámíthatatlan és nyakatekert témákat üt. Egy-két esetben már az az érzése is lehet az embernek, hogy ez egy shred, de aztán minden összeáll.
Ami még változás (bár az Octahedron ebben a tekintetben előrevetítette a jövőt) az a dalok hossza és szerkezete. Rövidek, semmi pátosz, semmi építkezés. Kíváncsi vagyok, hogy a koncerteken hogyan építik fel őket. Az is érdekelne, hogy milyen körülmények között és milyen ihletésre születtek a dalok. Van karakterük, de ezek nem barátságos karakterek, mondhatni, hogy ez nem egy barátságos lemez, ez egy nyugtalan lemez. De lehet, hogy csak nem hallgattam meg még elégszer.
A barátságtalanság és az eddig leírtak ellenére igen is hatásos album. Annyira kb. mint az öt pontos szívrepesztő technika. Amikor beviszik még nem tudod mi vár rád, ártatlannak tűnik. A végső összegzés előtt még egy dolog miatt csóválnom kell a fejem. Túl sok az egyszálgitározós rész és a Volta nem ebben erős, nem erős ebben. Száradjon le a keze annak, aki tábortüzet rakott a stúdióban.
Mindezek ellenére ez egy természetesen homogén anyag. Nem tudok kiemelni semmit, ha valamit mégis ki kellene, akkor az a címadó dal lenne, természetesen ezt is Parks dobolása viszi el. A lemez szellemiségében az eddigiek közül a legközelebb áll Omar szóló anyagaihoz, talán épp ezért a zenekarral való ismerkedéshez talán nem ezt ajánlanám. Olyan jól esik meghallgatni a régi albumokat, tegye ezt az ismerkedő is.
Azért mire véget ér a lemez, azt mondod, hogy ez jó volt, köszönöm! Ennek ellenére azzal búcsúzom, hogy remélem nem kell 3 évet várni az új Volta lemezre és az nem ilyen lesz.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
potter 2012.04.24. 21:26:48