A Daft Punk új lemezének olyan lehet a társadalmi szerepe, mint egy történelmi filmnek, ami a nem túl érdekődőket is beavatja egy háború részleteibe, mert van benne lövöldözés, szerelmi szál, hős, meg antihős. Olyan fiataloknak mutatja meg, hogy honnan jön az elektronikus tánczene, akik a mai túlkínálat és gyorsan megújuló zenei piac miatt már sose nyúlnának vissza, akik miatt a remake-ek készülnek, hogy minden idők leghatalmasabb történeteit ismerős arcok meséljék el. Nem az érdeklődő 2%-nak válik tőle elérhetővé a disco, hanem az ma elektronikus zenét hallgató közönség 50%-ának. Akkora réteget edukál, mint egy egyetemi tanár egész élete alatt.

Kezdem a fintorgással, néha zavar a vocoder a képben. És be is fejeztem. A szinti hangok nagyon nagyok. Ha már tapétában, bútorban, videoklip színezésben, ruhadivatban megtalálták a retrót, addig zenében ez még mindig csak annyit jelentett, hogy betettek egy régi számot. Mostantól mást jelent, tényleg visszamentünk az időben, de úgy, mint amikor a kultúr-antropológusok cserépedények alapján kibogozták, hogy hogyan élt az ókori család, mit csinált apa távirányító elbitorlás, mit csinált anya bazinagy telefonszámla helyett.

Olyan hangszerelés, ahová 1980-ra pont kifejlődött a disco, és megérett a stúdiótechnika is a CD-re, és 120 év alatt a hangfelvétel készítés elérte az emberi fül által támasztott igények kiszolgálását, betöltötte feladatát.

A tiszta funk gitár óriási, és az élődob is nagy húzás, bár azt már Justin Timberlake is megcsinálta, és minden zenekar megoldja, aki elektronikus zenéit élő hangszereléssel viszi színpadra. A basszusok olyanok, mintha csak én gondolnám, a Jamiroquai óta nem volt ilyen, már életemben készült zene. Az énektémák óriásiak, ha nem is végig. A Giorgio Moroder monológja alá alkotott apreggio szinti is aláz, a 80-as évek és Jarre/Vangelis óta a trance-en kívül nem volt olyan zene, ahol volt pofájuk minden tizenhatodra hangot tenni, különösebb ritmusképlet nélkül. És baszki az ének DALLAMOS! A sampleres tánczene óta, aminek éppen a franciák úttörői, elvesztek az akkordmenetek, modulálások, dallamok a zenékből, a Ten Sharp volt az utolsó, és Thomas Bangalter meg Olav Basoski, meg a hiphop zúzta ripitya egyakkordosra az egészet, ami egyáltalán nem volt baj, mert a hatás már 60 éve nem az elméleti jártasságon alapszik, hanem a soundon. De nagyon sokszor elmondom, hogy míg a kísérletezés mentes jazz hangszerelés kb. 1949-ben ért a csúcsára, a popzenei hangszerelés valamikor 1980-85 között, Private Dancer, Hello, Thriller, Bad. Onnan nem hanyatlásnak indult, csak kipipálták, hogy már megcsináltuk, most nézzünk valami mást. És ide nyúl vissza, tényleg, mint amikor Doki pont az előttre állítja az időgépet, hogy Biff megszerezné az Almanachot. Olyan, mint egy emlékmű, mondjuk tegnap megnéztem a Footloose-t, de azon kívül utoljára a Kavinsky - Night call után volt ekkora nyolcvanas évek flessem (Drive). Néha tényleg olyan, mintha a Flashdance zenéjét hallgatnám (nyíl: Moroder).

A Beyond című szám olyan, mintha Warren G. Regulate-jét hallgatnánk, aminek az eredetije 1982-ből a Bee Gees hasonmásversenyen hetedik helyezést elért Michael McDonald - I keep forgetting, ezzel is ugyanabba a fiókba nyúl. Már készült is egy mashup.

Azt az utolsó percet idézi a zenetörténetben, és ez benne a legnagyobb truváj, amikor a szintetizátorra még csak hangszerként tekintettek, és nem komplett kompozíciós eszközre, amivel egy egész zenekart ki lehet váltani, és nem filmzene lesz belőle, hanem tánc. Nagyrészt eszükbe nem jutott egy dobot, vagy egy bassline-t hangszerről elektronikára cserélni. Nagyon sok analóg szintis cucc van benne, de Yamaha DX-7 meg Roland D-50 hangzás is (FM/LA szintézis), ami pláne elválasztja a 70-es évektől és a 80-as elejére teszi. Némelyik szinte paródia. És ami über nagy, a Giorgio by Moroder track legvégén, amikor az analóg basszus lemegy a 33 emelet mélybe a pokolba, és techno kick lesz belőle, jelezve, hogy LUKE, ÉN VAGYOK AZ APÁD, tőlem származol. Pfffff!