Lehet egyetérteni, meg nem egyetérteni, de a grunge jelen van. Most is, ma is. Ott van a külföldi és a hazai rock szcéna ismert és kevésbé ismert bandáinak darabjaiban; rengeteg zenekar vitathatatlanul a grunge-ból táplálkozik, sok esetben még mindig ez a műfaj az alfa, az origó.

Persze a grunge nem igazán műfaj, inkább csak egy jelző, amit a kilencvenes évek seattle-i bandáira ráaggattak, s akik ezt rendre elutasították, valószínűleg azért, mert maguk sem tudták vagy nem akarták behatárolni, milyen zene is az, amit játszanak. Azt játszották, ami bennük volt, ami épp eszükbe jutott, kész. Hogy ez grunge vagy sem, kit érdekel...Valahogy így lehettek vele.

'Mocskos', 'koszos' a 'grunge', a 'grungy' szó jelentései, de ez nem feltétlenül találó. Nekem ez a műfaj maga volt a megvilágosodás, se nem koszos, se nem mocskos, egyszerűen olyan zene, ami bekúszott a bőr alá, ami nem hagyta, hogy elmenjek mellette. Ami arra kényszerített, hogy vegyem fel videókazettára, majd nézzem rongyosra a Nirvana unplugged-ot, például. Vagy az Alice in Chains koncertjeit. Vagy, hogy együtt visítsak Chris Cornellel (én visítok, nem Cornell). Köszönet az MTV-nek mindezekért, milyen jó volt még akkoriban...

Meg akartam érteni, mi ez az immanens, őrjítően fájdalmas, egyszerű, érzelmi képleteiben mégis bonyolult zene, ami ezreket kebelezett be, és változtatott ún. grunge-rajongókká. Természetesen a Singles (Facérok) című film is rögzítésre kívánkozott, amit évek múltán a porosodó polcról újra és újra leemeltem. A film a kilencvenes évek grunge életérzését próbálja meg visszaadni, feltűnik benne mások mellett Chris Cornell (Soundgarden) és Eddie Vedder (Pearl Jam) is.

Akkoriban teljesen természetes volt, hogy anyám a konyhában a Nirvana 'Where did you sleep last night'-ját dúdolgatta, és az is, hogy ezer közül felismerte Eddie Vedder hangját. Ha meghallotta, egyből mondta nagy büszkén: Ez a „Pörl Csem” énekese. És tudta, hogy a Bon Jovi szar. Anyám egyébként azt is mondta, Cobain úgy erőlködik a magas hangoknál, mint akinek „nagyvécéznie” kell, és ebben igaza is volt, aztán persze elmagyaráztam neki, hogy anya, nem ez a lényeg, itt nem az számít, ki mennyire tud énekelni, vagy járt-e szolfézsra, máshonnan kell megközelíteni a dolgokat.

Természetesen ma is indokolt a telt ház egy Faith No More koncerten (habár ez nem a seattle-i, hanem a san francisco-i vonal, mégis illenek a sorba, pláne az alább linkelt videók ismeretében), igaz, ma már inkább nosztalgiázunk, és törölgetjük a könnyeinket azon keseregve: de kár, hogy nem vagyunk öregebbek, de kár, hogy nem láttuk őket virágkorukban. Mike Pattont persze most sem kell félteni, még mindig nagyon komoly produkciót nyom le a porondon, le sem tudjuk vakarni róla a szemünket, fülünket. És ehhez nem feltétlenül kell cipőfűzőt nyelni, bár szívesen fogadunk minden extrém produkciót a művész úrtól. A 2006-os zágrábi Pearl Jam koncerten pedig örömmel nyugtáztuk, Eddie Vedder csak papíron van negyven fölött, simán felmászik a színpad tartópillérein tizenöt méter magasba, hogy onnan - belátva az embertömeget - énekelhesse el a Porch-ot. Vállaltuk a második sor pusztító  oxigénhiányát, a kék foltokat, zúzódásokat, csak hogy visszautazhassunk az 1991-es Ten c. album világába. Más kérdés, hogy a Pearl Jam nem a grunge-korszakban bezsebelt sikerek farvizén úszik, az elmúlt évtizedben is termékenyek voltak, talán ők az egyetlenek, akik meg tudták tartani népszerűségüket, de ez már egy másik cikk témája...(Meg az is, hogy Gerendai miért nem hívta még meg őket a Szigetre.) 

Április 5-én a netes naptárat böngészve feltűnt Kurt Cobain, kicsit lejjebb görgetve pedig Layne Staley (az Alice in Chains énekese volt) neve. Gondolkodom, mi lehet az összefüggés, majd a halálozások szón akad meg a szemem - mindkét énekes ugyanazon a napon, április 5-én halt meg. Ez biztos csak véletlen, mégis érdekes, hogy egy napon veszített el a világ két ilyen tehetséget. Mondhatnánk, hogy kegyetlen a sors, nem így kellett volna történnie, de úgy tűnik – bár ezt innen, Magyarországról elég nehéz megérteni, átérezni – a seattle-i életérzésből valamiért egyenesen következik a pusztulás, a hanyatlás, a halál. Ez a két ember tönkretette magát (elsősorban  heroinnal), senki nem tudja, pontosan miért, annyi bizonyos, egyikük sem volt kimondottan „sztár-alkat”, saját gyötrelmeiknek adtak hangot a dalaikban, saját gyötrelmeik vihették őket a gödörbe is. Számos elmélet létezik például Cobain halálára vonatkozóan, dokumentumfilmek foglalkoztak/nak a témával, baleset vagy öngyilkosság, gyilkosság vagy öngyilkosság történt...teljesen felesleges találgatni. Cobain és Staley halála – csak úgy, mint annak idején Jim Morrisoné, Jimi Hendrixé vagy Janis Jopliné - megrázta a világot. És lezárt egy korszakot. De azért sok mindent hagytak ránk. Nézzük csak!

Itt van néhány bitang jó, ám méltatlanul alulkezelt magyar banda, a play gomb megnyomása után tessék fülelni és felfedezni a gyökereket!

Kezdjük a Grand Mexican Warlock-kal. Okos, karakteres zene, amit a zenekar agya, Szabó Laci rakott össze (a dalokért és a hangzásvilágért is ő a felelős, a zenekarban a gitárt pengeti). A hattagú csapat zseniális frontembere Bodóczy Zoltán, azaz Undos, aki mögött kiváló zenészek állnak – Mohácsi Mátyás (basszusgitár), Somló Dani (dob), Hegyi Áron (billentyűk), Maksi Csaba (gitár). A srácok most épp európai turnén vannak a pszichedelikus grunge-ot játszó ausztrál Greenthieffel. A nyolc országot, tizenhat állomást felsorakoztató turné során Berlintől Szófiáig hódít a banda, május 10-én pedig a budapesti Iskola Klubban teszik fel a pontot az i-re. A GMW gazdagon hangszerelt, parádésan sikerült első lemeze, az Aeons 2010-ben jelent meg, jöjjön már a második!

A Turbo jelenleg a műfaj egyik legjobb zenekara itthon, a rock igazi ízét kísérli meg visszahozni halláskárosult társadalmunkba. Izgalmas és mindenekelőtt közönségbarát zene Tanka Balázzsal (ének), Vigh Dáviddal (gitár), Delov Jávorral (dob), Jeróval (basszusgitár) és Dure-ral (billentyű). A csapat erénye a sokoldalúság, ráhajtottak az akusztikus sztrádára is, jól tudják, nem árt, ha több lábon áll az ember. Legközelebb május 24-én lépnek fel az Akváriumban.

A Napokon a hetvenes évek pszichedeliáját keveri napjaink zenei hatásaival, amelynek eredményeképp igazán egyedi hangzásvilág jellemzi opuszaikat. Zenei korlátokat nem ismernek, játszottak például az „ördög hegedűsével”, Lajkó Félixszel is. A zenekar tagjai: Kacsoh Dániel (ének), Ratkóczi Huba (gitár), Egri Gábor (gitár), Kolozsi Péter (basszusgitár), Mózes Zoltán (dob). A következő felvételen a fent említett Grand Mexican Warlock énekesével, Undos közreműködésével hallható a csapat. A Napokon legközelebb május 11-én Budakeszin, az Erkel Ferenc Művelődési Központban csap a húrok közé.

MM

Elkészült a Meztelen Diplomaták első nagylemeze, mely a Sellő Grand Hotel címet kapta. A 11 számos dalos lemez felvételeit Tövisházi Ambrus (Amorf Ördögök, Erik Sumo Band, Péterfy Bori) irányította, az élő bemutató pedig április 30-án a Kuplungban lesz. Azt gondoltam, a srácok már csak a nevük miatt is megérdemlik, hogy a B-oldalon meztelenkedjenek, így lemezüket nálunk is meghallgathatjátok.

Ez a lemez volt zenei eszmélésem zérópontja, mondhatni, itt váltam felületes zenehallgatóból zenerajongóvá, szóval olyan emberré, akinek a zene nemcsak hangkulissza, hanem mélyen személyes dolog. 11 éves voltam és ez volt az első eredeti kazettám (itt azért most csúsztatok: az első eredeti kazettám tízévesen David Hasselhoff Miracle Of Love-ja volt és a Knight Rider miatt, de erről végképp szót se többet, még akkor se, ha rengeteget hallgattam akkortájt – persze kinek van már tízévesen kialakult, normális ízlése? Akinek igen, azt utólag is irigylem. :D). Előtte mondjuk Beatlest hallgattam, de az csak egy másolt válogatás volt, valamelyik unokatesómtól és már öt éve azt nyűttem akkor. Kellett valami más és nagyon tetszett a You Got Me Rocking klipje, úgyhogy a Voodoo Lounge kazettát kértem szülinapomra. (Naprakész mondjuk nem voltam: másfél éve megjelent már, amikor érdekelni kezdett). Abban az évben volt az első pesti Rolling Stones-koncert, ami az én figyelmemet sem kerülhette el, mert nagy hírverés volt körülötte. Még ’95 nyarán valahol a Balatonnál kaptam is egy tüskésnyelves Stones-pólót, de a kazettát csak az év decemberében.

Akkor még a Stones-tól is csak valami másolt válogatás volt meg, nem tudom, már, milyen dalokkal, mert a kazettán nemes egyszerűséggel csak a Rolling felirat szerepelt, számcímek sehol. Csak a Miss You meg az Emotional Rescue rémlik róla és az a két dal elegendőnek is bizonyult, hogy távol tartson a zenéjüktől egész a You Got Me Rocking-ig. Aztán kaptam valami kalóz válogatást később, The Best Of Vol. 2. címmel, azon a hatvanas évek dalaiból válogattak, meg kölcsönbe nálam volt a Big Hits válogatás magyar kiadású kazettája is, ami szintén abból a korszakból szemezgetett, lévén az volt az első hivatalos válogatásuk olyan ’66 körül, gondolom az első igazán nagy siker (Satisfaction) apropóján.

De ezek már a Voodoo Lounge megismerése után jöttek. Szóval, elég nehézkesen sikerült megismerkednem a Stones klasszikus korszakával, és ez az időben visszafele haladás lehetett az oka, hogy a korábbi felvételeket mind olyan vékonyan szólónak találtam. Pedig persze csomó jó dalt írtak ’94 előtt is és nemcsak a slágerekre gondolok. Meghallgatnám őket a Voodoo Lounge hangzásával, mert az mai füllel is tökéletes. Sőt, a legjobban szóló lemezük szerintem, az azóta megjelenteket is beleértve. És a borítót is imádom úgy mellesleg.

(Tényleg, vajon mitől függ, hogy Rolling Stonest vagy The Rolling Stonest írnak a lemezre? A következő két lemezen ott a The, ezen nincs, én mégis odaírtam: egész egyszerűen jobban néz ki úgy és utánanéztem: halálosan lényegtelen ugyan, de Emotional Rescue és Bridges To Babylon között száműzték a névelőt. Az okot továbbra sem értem.) Máig ez az egyetlen kazettám, amit szó szerint széthallgattam, gyakorlatilag szétmállott a szalag olyan 6-7 évvel a megvétele után.  Persze abba, hogy ennyit hallgattam, amellett, hogy nagyon tetszett, nyilván belejátszott az is, hogy akkoriban évente 1-2 új kazettához, ha sikerült hozzájutnom, szóval nem is igen volt mást hallgatnom, esetleg apám kazettái közül csemegézhettem (Bob Dylan Basement Tapes-e, a Manred Mann’s Earth Band Watch-ja, meg Bob Marley Legend című válogatása lettek onnan kedvencek és a Watch időről időre újra  előkerül, a progresszív rockból máig az a kedvencem – hozzátéve persze, hogy azért az a terület nagyrészt fehér folt még számomra). Szóval, a lemezgyűjtés kezdetét is a Voodoo Lounge jelentette nekem és ez az album mélyítette el a korábban azért elég felszínes zenei érdeklődésemet is. Ezért talán a legfontosabb lemez, amit valaha hallottam és hiába, hogy az elmúlt 18 évben több száz másikat is hallottam és megszerettem, a Top 5-ből sosem került ki nálam, még akkor sem, ha esetleg fél évig vagy akár tovább felé se néztem (hallgattam :). Idejét se tudom, mikor hallgattam utoljára, most viszont napok óta megy gépen, mp3-lejátszón és hifin egyaránt (mikor mi van kéznél éppen) és ki tudja, hány századik (ezredik?) hallgatásra is frissnek hat, szóval pont ugyanúgy tetszik, mintha először hallanám. De mondom, a hangzás is friss, pedig majdnem húsz éves. Klasszikusnak mégsem nevezném.

Nem azért, mert számomra nem az, hanem, mert egy olyan zenekar készítette el, amelyik akkor már 30 éve lemezeket adott ki, klasszikusnak tartott zenéit addigra réges-rég megalkotta.

Ami elemzést olvastam eddig róluk, abban vagy Brian Jones halálával (1969) ért véget a Stones aranykora, vagy a hetvenes évek elején – utolsó említésre méltó albumuknak pedig a Tattoo You-t tartják a kritikák, ami hiába, hogy közel húsz évvel az első lemezük után jelent meg, még mindig bő másfél évtized (és további három stúdióalbum) választja el cikkünk tárgyától. Magyarán, a Stones-rajongókat leszámítva a Voodoo Lounge a Stones pályáján egyszerűen nem tényező, hiába, hogy még egy Grammy-t is kapott anno, mint az év rockalbuma. (Nem mintha ez vagy bármilyen más díj volna a minőség fokmérője.)

A zenekar is tisztában van vele, hogy a világ szemében a Rolling Stonest még legjobb esetben is csak az első húsz év egyes dalai és lemezei jelentik, hiszen az időről időre kiadott válogatásokon általában csak a You Got Me Rocking árválkodik a Voodoo Lounge-ról, és ugyan a legutóbbi best of négylemezes változatára valahogy felkerült két másik kislemez is, az azonban elképzelhetetlen, hogy a kislemezre nem került dalok közül is válogassanak, mint teszik azt a klasszikusnak kikiáltott lemezeik esetén (pl. Aftermath, Sticky Fingers, Some Girls, hogy konkrét példát is mondjak).

Aztán a koncertek. Még a hozzánk is eljutott Voodoo Lounge Tour-on sem voltak hangsúlyosan jelen a lemez dalai, nem is beszélve a turnéról készült és a lemez borítójával megegyező borítóval kiadott Voodoo Lounge Live videóról, amin a You Got Me Rocking mellett csak a Keith által énekelt The Worst szerepel. Igaz, a videó tíz dallal kevesebbet tartalmaz, mint a korabeli koncertműsor, viszont a teljes dallistát nézve is feltűnő, hogy a huszonhét dal közül mindössze négy szerepel arról az albumról, aminek a turné is a nevét viseli. De hát úgy látszik, ez a hosszú karrier átka: ha egy zenekar évtizedekig aktív, karrierje késői szakaszában csinálhat akármilyen jó lemezt, az valójában csak apropóként szolgál egy újabb turnéhoz, illetve nem hagyja nosztalgiazenekarrá zülleni az együttest, de sok vizet már nem zavar. Hacsak nem lesz a csapat karrierjének legsikeresebbje, mint az megtörtént az anno  Stones-utódnak kikiáltott Aerosmith-szel, akiknek a 11., Get A Grip című lemeze lett a legsikeresebb albuma, gondolom, magát a bandát is meglepve.

A Voodoo Lounge-nak viszont az a tragédiája, hogy a zenekar huszadik nagylemeze volt és, bár nem lett sikertelen album, olyan kiugróan sikeres sem, mint a ’78-as Some Girls, ami a legnagyobb példányszámban eladott lemezük máig – holott elvileg már az is a fénykor, azaz jóval a hatvanas évek után született. Ha a Stones egy huszassal fiatalabb zenekar és mondjuk a Voodoo Lounge lett volna a második lemezük, ma az lenne A Stones album, borítékolhatóan mindenféle spéci verzióban kiadva a jövőre esedékes, huszadik évfordulón. De nem így történt: lehet bármilyen jó lemez, gyakorlatilag feledésbe merült mára.

Igaz, egy remaster-sorozatban újra megjelent négy éve, de bármiféle bónusz nélkül, pedig legalább azt a három plusz dalt rátehették volna az újrakiadásra, ami lemaradt ugyan az albumról, de a kislemezeken extraként megjelent. Főleg annak fényében fura ez a „zsugoriság”, hogy úgy tudni a Stones-ról, gyakorlatilag kétlemeznyi anyagot vesznek fel minden albumukhoz, aminek a jobbik fele jelenik meg végül. A Some Girls újrakiadásához hozzá is csapták ezt az extra lemezt, a Voodoo Lounge-éra kiadatlan dalai azonban vagy fiókban maradnak, vagy változó minőségű bootlegeken érhető csak el egy részük.

Pedig véleményem szerint az egyik legerősebb korszakuk volt kreativitás szempontjából a ’94-es és a korábbi talán két év dalírós időszaka: egyrészt a lemez színvonala is erre utal, másrészt pedig az a tény, hogy ’92-ben illetve ’93-ban Richards és Jagger is szólólemezt adott ki. (Keith mondjuk azóta se, pedig neki az még csak a második saját nevén megjelent albuma volt és egész jól is sikerült, igaz, sikeres az pont nem lett). A maga korában egyébként nagy visszatérésként értékelték a Voodoo-t, mert addig példátlanul hosszú idő, öt év telt el új Stones-lemez nélkül (és nagy változást is hozott: Bill Wyman basszer és alapító tag még a lemezkészítés előtt kilépett, azóta Darryl Jones van helyette, aki koncerten és lemezen is szerepel, de a fotókon nem: csak kisegítő, nem hivatalos tag). Utána viszont egész hamar, ’97-ben jött a folytatás (Bridges To Babylon), aztán újra minden addiginál hosszabb, nyolcéves szünet következett: a jelen állás szerinti utolsó album 2005-ben került a boltokba A Bigger Bang címmel és idén már annak is nyolc éve, viszont nem úgy néz ki, hogy 2013-ban bármi újdonság volna várható tőlük, hiszen éppen önmaguk ünneplésével vannak elfoglalva az ötvenéves jubileumi turnén. Vajon lesz még Stones-album?

Ez a jövő egyik nagy kérdése, úgyhogy a válasz helyett időzzünk még egy kicsit 1994-ben.

Milyen is ez a lemez, ha már ennyit beszélek róla?

Oké, tökéletesnek azért nem tökéletes, hiszen három olyan dal is van rajta, amit nem szeretek, sőt négy, ha a CD-bónuszt is beleszámítjuk (amit viszont nem ismertem egész addig, amíg végül a szalag szétmállása után meg nem vettem CD-n is az albumot). Utóbbi címe Mean Disposition és igazi se íze, se bűze dal, pont olyan, amit bónuszként még el lehet sózni, egyébként meg álmukban is megírnák. Jó, állítólag Keith a Satisfactiont is álmában írta: nos, ez mégsem az a szint sem sikerben, sem minőségben, hiába, hogy anno az épp aktuális lemez amerikai kiadására az a dal is csak bónuszként került fel.

Utólag belegondolva persze vicces, mennyire sóvárogtam a Mean Disposition-re évekig, miután egy lemezboltban kiszúrtam, hogy egy dallal kevesebb van a kazettámon. A másik három dal egy hibátlan nyolcas sorozat után ülteti seggre kicsit a lemezt. Először a Brand New Car, amit hiába dúsítottak fel fúvósokkal, valahogy sem ez, sem Jagger néhol nyávogósra vett éneke nem tud lekötni (pedig szokott ő nyávogni bőven más dalokban is). Valahogy ennél a dalnál éreztem azt tizenegy éves fejjel és aztán még sokáig, hogy nem hozzám szól, sokkal inkább apámék generációjához.

A következő, Sweethearts Togetherről meg kifejezetten valami osztrák sramlizenekar jut eszembe, valószínűleg a tangóharmonika miatt (ha sramlis ez a hangszer, ha nem). Baszki Mick, ez kurvára nem rock and roll, nem is értem, Keith hogy hagyhatta. Érdekes, a Nirvanától is idegenül hat elviekben ez a hangszer, aztán abban a Vaselines-dalban az unplugged koncerten valahogy mégis működött: abba a hangulatba passzolt (anélkül, hogy „sramlissá” tette volna), ide egyszerűen nem. Kíváncsi lennék a Sweethearts-ra Flaco Jimenez játéka nélkül: úgy is idegenkednék tőle? Nem tudom, de a lemezre került formájában nemhogy apám, de egyenesen nagyapám nemzedékét szólítja meg vagy inkább hívja táncba: nagyon is el tudom képzelni, ahogy erre lassúznak valami aranylakodalmon, sőt ott akár a nászinduló szerepét is betöltheti.

A Suck On The Jugular meg hiába jó kemény és hiába kurva jó benne Charlie Watts monoton, de halálpontos dobolása, valahogy mégsem áll össze, unalomba fullad viszonylag hamar. Még Mick szájharmonikája se javít rajta sokat, pedig amúgy mestere a hangszernek. Na, ehelyett a három dal helyett a kislemezre száműzött három innen kiszórt dal, a So Young, a Jump On Top Of Me vagy az I’m Gonna Drive bármelyikét el tudnám képzelni. Oké, azok se az anyag fénypontjai lennének, de nem is lógnának ki kilométerekre a többi dal közül: legalább a hangulat egységesebb maradna, ha már a színvonal nem (egyébként meg nem rossz dalok ezek, sőt: csak a lemez első fele rakná túl magasra a lécet nekik – viszont a Brand, a Sweet meg a Suck tényleg elég vacakok lettek sajnos).

Letudtuk a gyenge pontokat, most nézzük, miért volt értelme elkezdeni megírni ezt a cikket.

14 (15) dal van az albumon, ha ebből lejön ez a 3 (4) sápadtabb, még mindig marad 11, amire érdemes figyelni, ráadásul a lemez játékideje még így csonkulva is kitenne háromnegyed órát, ami az ideális lemezhossz szerintem, szóval simán volna egy komplett és hibátlan albumunk – de hát a CD-re préselhető 80 percnyi zene lehetősége nemcsak Jaggeréket szédítette meg anno. Mondjuk ők a lemez 62 percével még egészen visszafogták magukat.

Az első dal és az egyik klip a Love Is Strong: hibátlan Stones-féle hard rock. Mondjuk kétségtelen, hogy alapból nem egy hard rock zenekarról beszélünk, ha a Stones-ról van szó, de az is, hogy írtak néhány ilyen dalt, ahogy pl. szerencsére elég régen – diszkót is. Ironikus egyébként, hogy a világ legnagyobb rock and roll zenekaraként aposztrofált Rolling Stones pont a Miss You diszkó-rettenetét tartalmazó lemezzel szakított legnagyobbat…

A sokak által fakezűnek Charlie Watts már a lemez első két másodpercében meghozza a hangulatot: baromi jó, ahogy indít a dobbal, aztán szilárdan összetartja a zenét azzal, ahogy adja az alapot. Nem egy Portnoy, de ehhez a zenéhez annyira tökéletes, hogy egyáltalán nem érzem túlzásnak Jagger kijelentését: addig van Stones, amíg Charlie ki nem lép. Mondjuk mondott ő olyat is, hogy előbb túlélné a zenekar az ő kilépését, mint Wattsét, akinek biztos nagyon jól esett ez a kijelentés, azért mégis túlzásnak érzem. Aki elengedhetetlen a Rolling Stones-hoz, az egyértelműen Jagger és Richards (egyrészt, mert ők a dalszerzők is) és kétségtelen, hogy alap egy jó dobos is, akit történetesen Charlie Wattsnak hívnak és tényleg ő kell ehhez – de, hogy egyáltalán, senkivel nem lehetne megfelelően helyettesíteni, az még akkor sem igaz szerintem, ha minden lemezen ő dobolt eddig. Koncerten nem, mert csak fél évvel a zenekar megalakulása után csatlakozott, de ez talán mindegy is.

A Love Is Strong-ot a hatásos indítás után Keith gitárja és Mick selytelmes, félig suttogós éneke uralja. Mindenképp ígéretes kezdés. Ezután jön a dal, ami végül bevonzott a Stones világába: You Got Me Rocking.

Ezt is Watts indítja, aztán meg valami olyan diadalmas gitártéma jön, ami mintha azt üzenné: újra itt vagyunk és még mindig nem lehet csak úgy leírni minket. Jagger hihetetlen ebben a dalban, csak úgy köpi a szavakat a versszakokban, emlékszem, 11 évesen mennyire megdöbbentett az előadásmódja meg úgy általában ez a zene a Beatles jólfésült vadsága után (akkor még csak a korai Beatlest ismertem és a legpopulárisabb dalaikat, semmi I’ve Got A Feeling vagy Helter Skelter, amik azért később átértékelték bennem ezt durván sztereotip képet) és visszagondolva azt hiszem, ez a dal volt az első igazán vad zene, amit hallottam – persze nyilván mai fejjel és mindenféle black és egyéb metal ismeretében már csak a korai Stones-hoz képest érzem vadnak, illetve sok, szóra sem érdemes egykori vagy akár mai egyenpopsztár mellett, aki nyilván összeszarná magát már ettől a vadságtól is.

Újabb nagy kedvenc jön és az első olyan, ami nem lett kislemez: Sparks Will Fly. Megint Wattsé az indítás, ő is fejezi be a dalt, ez is a lemez vadabb oldalához tartozik és hiába höjj-özik ebben is Mick, jól elkülöníthető karakterrel bír mindhárom eddigi dal, ami így írásban tán nem, de hallgatva egyértelmű. Meg is lepi az embert ez után a pörgés után az első lassú, amit ráadásul Keith énekel The Worst címmel. Megtévesztő cím, ami sokkal inkább a Sweethearts-ra illene. Kurva jó dal és ez azért nagy szó, mert nekem általában Keith dalai a gyenge pontok a lemezeiken, itt meg mind a három (sőt mind a négy) tévedés mickes dal.

Persze azért Mick előbb is, később is szépít bőven: Keith után ő is egy lassú dallal jön, ez a New Faces és bár a rockban elsőre szokatlan hangzású csembaló dominál benne, pozitív értelemben kölcsönöz neki egyedi hangulatot. A Moon Is Up szintén lassabb, mint a lemeznyitó triász, mégsem annyira balladisztikus, mint az előző két dal volt, középtempós, Keith nyávogós gitárjával, Charlie monoton dübörgésével a háttérben, még Mick szájharmonikája is előkerül benne. A dal címe ellenére szerintem inkább hajnali hangulatot áraszt, olyan, mint mikor kel fel a Nap a sivatag felett – de talán csak számomra, hiszen a szöveg nagyon is éjszakai.  

Ami a Sweethearts Together a lassúdal-skála negatív végén, az az egykori A-oldalt záró Out Of Tears a pozitívon: egy lélekkel teli, zongorás lírai dal, egyértelműen a Stones nagy balladái közé tartozik és az, hogy nem vált klasszikussá, csakis annak köszönhető, hogy ’94-ben jelent meg és nem mondjuk ’74-ben. Az Angie-t helyből állva hagyja (jó, jó, tudom, hogy az gitáros, nem zongorás dal – de hát nem is Keith gyönyörű gitárja zavar benne, hanem Mick nyálas ripacskodása, aki az Out Of Tearsbe viszont pont annyit ad bele, amennyi kell, nem ripacs). Ha valaki számára az Angie a nagy Stones-líra, csak hallgassa meg ezt a dalt és megérti, miről beszélek. Az Angie szerintem nyáltenger, ez a dal viszont egy csoda, tuti benne van a húsz legjobb dalban, amit valaha írtak. Talán a tízben is, bár azt azért nem merném kijelenteni, annyi zseniális dalt írtak ez alatt a röpke fél évszázad alatt. (Azt viszont bátran, hogy az Angie nincs benne a húszban sem.) Mielőtt bepárásodna szemünk a sok érzelemtől, érkezik az I Go Wild és ennek kivételesen passzol is a címe, kétségkívül vad dal a maga módján, mindenki csúcsformában van benne: kurva jó ének, kurva jó gitárok (méltatlan, hogy eddig egy szó sem esett Ronnie Woodról: oké, hogy nem egy „akármin játszom” típus, mint Brian Jones volt, de úgy összehangolódott Richards-szal a játéka, mintha egy gitár szólna és ez senki másnak nem sikerült előtte) és újra csak Charlie Watts (a változatosság kedvéért egyébként itt is ő indítja a dalt): halálos, milyen fáradhatatlanul, sőt könyörtelenül hajtja előre a zenekart, sőt a zenét és a szám egyik leghatásosabb része (akár hatásvadásznak is mondhatnám, hiszen elég tipikus feszültségnövelő elem a rockban), amikor Charlie dobja és az „I Go Wild” kórus meg Mick éneke szól csak. Aztán ahogy újra berobban a zene… meg lehet vadulni tőle, valóban. Mondjuk, csak elképzelni tudom: 2007-re, a második pesti koncert idejére csak a YGMR maradt meg a VL dalai közül a műsorban és, ahogy elnézem, még annak is örülhettem. Na, pont ezt a hangulatot ülteti le a már kitárgyalt három gyenge dal. Biztos, nehogy túlzottan megvaduljunk, amitől azért már ’94-ben sem kellett tartani: nagyon bevadulni akkor már inkább a Panterától lehetett, mintsem a Stonesnak akár a legvadabb dalától. Dehát baj ez? Nem hiszem, mert így se nézem ki egy mai zenekarból sem, hogy 30 évvel az első albumuk után megcsinálja a maga Voodoo Lounge-ját és nemcsak azért nem, mert akkor már jó eséllyel (és bánatomra) halott lesz a lemezformátum. Lényeg, hogy most lépünk hármat… (én mondjuk, mindig meghallgatom ezeket is és mára már mindháromban találtam olyat, ami miatt meg is szerettem őket – bár azt a tangóharmonikást inkább csak megszoktam. Még mindig öregednem kéne egy rollingstonesnyit, hogy tetsszen).

…És a Blinded By Rainbows-hoz érkezünk, ami újabb nagy kedvenc nálam: hiába lassú dal, a Suck On The Jugular monoton és unalmas döngölése után mindenképp felüdülés és hiába egész más hangulatú, mint az Out Of Tears, ez a lemez másik nagy balladája nekem és mellesleg a számtalan példa egyike Jagger szövegírói zsenijére (gyenge szöveg a Jugular meg a Mean Disposition kivételével talán nincs is az albumon). Gondolom, Keith játssza az egyszerűségében is zseniális és szép, lélekkel teli szólót. Bárhogy van is, ő sem véletlenül az, aki. Mondják, hogy nem tud gitározni. Hát, ha pont ugyanennyire nem tudnék, az egészen meg is felelne nekem. Azt előbb elfogadom, hogy énekelni nem tud.

Pedig szokott és ez a lemez utolsó dalában újra kiderül. Megint egy olyan dalban, ami nagyon el van találva, ének ide vagy oda, feledhetetlen hangulatú. De inkább ide, mert ehhez a dalhoz bizony ez a hang kell, Jagger egyszerűen nem tudna mit kezdeni vele. Vagy elripacskodná, vagy csak baromira kilógna belőle. Vokálozni mondjuk azért vokálozik benne.

Úgyhogy vannak olyan Stones-dalok, amikhez (amickhez :D) igenis Keith hangjára van szükség – és persze és megint csak Charlie dobjaira, mert amikor úgy komolyabban odacsap és beindul az az általában tényleg leginkább csak monoton dübörgésként jellemezhető ritmusalap, na olyankor, mintha még ez a(z egyébként elég atmoszférikus hangulatú) dal is életre kelne, elemelkedne a földről és „valami történne”, belekerülne az a plusz töltés, ami megkülönböztet egy átlagos dalt egy kurva jótól, egy átlagos zenekart a Rolling Stones-tól. (Természetesen nem kizárólag Watts miatt Stones a Stones, de nagyban hozzájárul ahhoz a kémiához, ami a nagy zenekarok tagjai közt, így a Stonesban is meg van és amitől több lesz, mint ezer és millió másik együttes.) Nem tudom, sikerült-e kedvet csinálnom bárkinek életem legelső valóban fontos lemezéhez, de azt igen, hogy a sok klasszikus dal és album dacára én a Stones-tól a Voodoo Lounge-ot ajánlanám elsőnek, ha valaki nem vagy csak felületesen ismeri, illetve nem is szereti őket, mert úgy érzem, ez a lemez tényleg nem érdemli meg a feledés homályát – magát a zenekart ez a veszély úgysem fenyegeti.

Azt már megszokhattuk, hogy a rockzene munkamániása, Mike Portnoy nem tud nyugodni és folyamatosan halmozza a projekteket, így szinte már nem hírértékű, ha újabb banda alapításába kezd. Tavaly a Pecsában tette tiszteletét a Portnoy-Sheehan-Sherinian-MacAlpine négyes, idén májusban pedig a csapat fel már a The Winery Dog néven jelenteti meg debütáló albumát, melyről itt az első nóta. Portnoy-hoz és Sheenen-hez most éppen Richie Kotzen gitáros / énekes csatlakozott, így alakítva meg a power-trió bandát. A turné nem sokára Japánban indul, reméljük hozzánk is elér.

Április 18-án nagyon szomorú hír járta be a világhálót, hiszen a legfontosabb lemezborító tervező, a brit Storm Thorgerson feladta a rákkal szemben folytatott harcát és elhunyt. Ha szétnézek a lakásomban, akkor látom műveit, hiszen 4 kisebb képe bekeretezve, valamint egy 60x90-es PULSE "festmény" lóg a falakon. Ha a polcra pillantok, két nagyon fontos könyvet, a Taken by Storm és a Mind over Matters című kiadványokat látom.

Legjelentősebb (?) munkáit a Pink Floyd-nak szállította, de dolgozott a MUSE, a Led Zeppelin, a The Mars Volta, Peter Gabriel, a Cranberries, vagy éppen a Megadeth kiadványainak borítóján is, így felsorolni is nehéz, ki mindenki lemezének megjelenéséhez és misztikumához járult hozzá. A Taken by Storm ezeket a művészi alkotásokat rendezi sorrendbe, természetesen magyarázatokkal és sztorikkal ellátva. Az Aubrey Powell-lel alapított Hipgnosis dizájnműhely fogalom volt a (brit) zenei életben, majd 1983-tól már a Storm Studios égisze alatt alkotott, sosem felejtve tinédzser korban megismert Floyd-os barátait, így a zenekar kései korszakának lemezein, illetve a best of kiadványokon is ő felelt a képi megjelenésért. Bár a lenti összesítésemben igyekeztem az egyéb zenekaroknak készített munkáit is bemutatni, számomra az is ténykérdés, a Pink Floyd misztikum sem létezhetett volna nélküle. Aki mélyebbre ás munkáiban (megint csak a fenti könyvek...), az láthatja, hogy nem csak a lemezborítói nagyszerűek, de az albumok belső borítóin, kisfüzeteiben lévő képei is szenzációsak.

Abban a korban is hiányozni fog, ahol már az mp3 és a Youtube az úr, és ugye ezeknek a megjelenéseknek ritkábban van szüksége lemezborítóra... Bárhogy is lesz, jó volt, hogy léteztél, Storm, remélem egyszer Budapestre is eljut valamelyik kiállításod, addig pedig a Pink Floyd lemezek és a könyvek segítségével ámulok és bámulok munkásságodon.

TOP5 Storm Pink Floyd lemezborító:

1. Dark Side of The Moon (1973)

2. Pulse DVD (2006)

3. A Momentary Lapse of Reason (1987)

4. Division Bell (1994)

5. Ummagumma (1969)

TOP10 Storm lemezborító egyéb zenekarok számára

1. Nice - Elegy (1971)

2. Peter Gabriel - Peter Gabriel (1980)

3. The Cranberries – Bury The Hatchet (1999)

4. Phish - Slip, Stitch and Pass (1997)

5. MUSE - Absolution (2003)

6. The Mars Volta - Delused in the Comatorium (2003)

7. Megadeth - Rude Awakening (2002)

8. Alan Parsons - Try anything once (1993)

9. Ashra - Correlations (1979)

10. Led Zeppelin - In Through The Out Door (1979)

Van úgy, hogy nem kell mindent tudni egy előadóról, ha egyszerűen magával ragad a dal, akkor az pár évig nem tűnik el az mp3 lejátszóról. Ilyen dal a Warm Shadow is, Fink 2011-es, Perfect Darkness című albumról. Hogy kicsoda Fink, most egyáltalán nem fontos. Akinek bejön a Low Roar zenéje, vagy Eddie Vedder Society című száma, az ebben a dalban is megtalálja számítását.(Stúdió és live verzió alább prezentálva.)

Nagyon szomorú vagyok. Meghalt Storm Thorgerson, aki leginkább a Pink Floyd lemezborítók készítéséről híres, de dolgozott a Muse, a Led Zeppelin, a Mars Volta, a Black Sabbath, a Genesis és sok más egyéb zenekar albumán is. Ezzel vége van valaminek. 70 éves volt, sokat köszönhetünk neki. Én biztos, hiszen öt képe is a falamon lóg.

Pár napja a Coachella fesztiválon lépett fel az RHCP, mely koncert sok eltérést nem tartalmaz a legutóbbi koncertekhez képest, ellenben teljes egészében, ráadásul lökdösődés nélkül megtekintheted.

Újabb játékunkban Lasse Hallström legújabb filmjére, A Hipnotizőrre nyerhettek jegyet, amennyiben az overdrive@b-oldal.hu email címre elkülditek nekem annak a svéd zenekarnak a nevét, melynek számos klipet és egy koncertfilmet is rendezett a svéd direktor. Segítek: nem a Roxette az. (A film címe sem.)

A Hipnotizőr című thriller egy misztikus bűnügyi szálat és egy családi drámát ötvöz, és skandináv film révén nem megy a szomszédba a brutális gyilkosság érdekében, melynek bonyodalmait természetesen a főszereplő nyomozónak kell kibogóznia. Ha jegyet nyersz, akkor a Csokoládé, a Gilbert Grape és a Kiköti hírek rendezőjének új filmjét a Westend-ben április 24-én, 19 órakor tekintheted meg. Az első 5 jó válaszadó páros jegyet kap.

Ordenáré jó zene ez. Egy éve hallgatom csak a fószert, leginkább a Raki Taki és a Rainmaker albumokat. Mindekettő nagyon elegánsan letölthető a Bandcampről, ha 0 USD-t ajánlunk érte, akkor egy hírlevél feliratkozással megúszható. Aki szereti az absztrakt hiphopot, annak bejöhet ez a "glitch-hop". Olyan, mintha a gabber technós Oscar Mulero vagy Marco Carola betegségét cseppfertőzéssel elkapta volna valaki, aki amúgy hiphop beatekre izgul. Nyugis hophop dobokra eszméletlen beteg C64 hangok kerülnek, pár keleti hangmintával, nagyon szépen széttekergetve. Mindig van egy sáv, ami a kor követelményeit követi, a többi pedig mintha elromlott volna a lejátszód.

Egyszerűen isteni. Valószínűleg 10-ből 8 embernek totál idegesítő, de olyan mennyiségű munka van a zenék mögött, mint semmilyen négyakkordosban (bár feltételezem, hogy ebben 1 vagy 2 akkord van per szám, tisztán zenészként nem volna értékelhető). És közben minden EP-n és albumon nyomon követhető egy állandó, sajátos sound. A Thriftworks néven producerkedő Jake Atlasnak már 50 zeneszámmal ezelőtt is saját stílusa volt, amit nem a véletlen szül, hanem meg tud ismételni. Irígylem azokat az embereket, akiknek tényleg olyan saját elképzelése van, ami szól a fejükben, és akármilyen elborult dolog is az, a végén meg tudják szólaltatni, akkor is, ha földhöz kell csapkodniuk hozzá a számítógépet. Azok számára, akik valaha végigvergdtek az elektronikus zene készítés minden lépésén, hogy végre úgy szólaljon meg, amit kitaláltak, ahogy azt a közönség elvárja, teljesen világos lehet, hogy valahol a trance zenék képviselik a gyorsan összedobható vonalat, és a mai komoly ellenérzést kiváltó dubstep adja fel a legtöbb házi feladatot, utánaolvasást, és gyakorlást az alkotónak. Még ha nem is zenei, hanem technikai tudást kell hozzá főleg felszedni. Ez az Atlas gyerek már-már kellemetlenül rendben van. Meg hát föcin is mennyit volt róla szó általánosban.

2013 februárban jelent meg a Bandcampen egy új lemeze, ismétlem, 0 USD és egy hírlevél feliratkozással meg lehet úszni, a belehallgatás pedig teljes minőségben, végig lehetséges, letöltés nélkül.

Thirftworks - Terry-D

Ha pedig a korábbi munkásságából nehéz választani, akkor a Rainmakert ajánlom kezdésnek:

Thriftworks - Rainmaker

Maga a "glitch" bármilyen zenei irányzatban egyébként a hibából adódó esztétikumot akarja kifejezni, azaz olyan elbaszott hangokat, amelyek véletlenül sikerülnek jól, vagy eleve egy véletlengenerátor tesz tönkre meglévő, logikus és könnyen befogadható hangokat, és ebből jön össze valami új, ami örömet okoz. Elég jellemző, hogy hibásan működő hanglejátszókból mintáznak ezekhez a zenékhez, vagy szándékosan torzítják, vagy a bitmélységet viszik lejjebb 8-bites és annál is ergyább hangokig, vagy különböző szalagok vagy lemezek tisztán hallható zaját erősítik fel és játsszák be, majd szüntetik meg a hangképben

Hálás volnék, ha hasonló zenéket bedobnátok még kommentbe, rövid kutatás alapján a Beats Antique - Blind Threshold (2010), a Flako - The Mesektet (2011), a Submerse - Algorithms and Ghosts (2013) és a Sweatson Klank - You, Me, Temporary (2013) jó folytatása ennek, ha valaki szeretne elmerülni benne, illetve jó irány lehet a http://glitchhopforum.com/ címen található Glitch Hop közösség, ahol szintén olyanok lézengenek felelőtlenül, akik szívesen topognak minimal house-ra, de bólogatnak a hiphop bulikon is, és nem vagy-vagy, hanem "és" hozzáállásúak, ha elektronikus stílusok közt kell ugrálni.

Ha jelenleg mondanom kell, egy színészt, akire úgy gondolok, hogy „nem tud hibázni”, akkor gondolkodás nélkül a dán Mads Mikkelsen-t mondanám, kinek majd’ minden filmjét látva azt kell, hogy mondjam, lassan és csendben korunk egyik legnagyobb színészévé vált.

Mondom ezt annak ellenére (vagy épp ezért?), hogy Hollywood még nem nagyon fedezte fel még magának Mikkelsen-t (bár alakított már főgonoszt Bond-filmben...), így a hazánkban ma bemutatásra kerülő Hannibal sorozat címszereplőjeként gyanítom, most többen fel fogják fedezni maguknak a markáns arcélű dán játékát. Kíváncsian várom a sorozatot, mit tud ő hozzátenni az Anthony Hopkins által kultikus alakká formált Lecter doktor jellemábrázolásához, de mielőtt az AXN-n elkezdődne a Hannibal című sorozat, tekintsük át a dán színész fizimiskáit és legjobb filmjeit.

TOP10 Mads Mikkelsen-film EVÖR:

1. Ádám almái

2. Hogy szeretsz?

3. Esküvő után

4. Zöld Hentesek

5. Pusher I-II

6. A vadászat

7. Prágai történet

8. Gengszterek fogadója

9. Valhalla Rising - A vikingek felemelkedése

10. Egy veszedelmes viszony

Júniusban jelenik meg a Black Sabbath új albuma, melyen természetesen már Ozzy énekel, de a lenti videó egyáltalán nem a legendák visszatérése miatt érdekes, hanem a hasonlóképpen legendás Rick Rubin ágyjelenetei miatt, hiszen a szakállas producer tulajdonképpen egy franciaágyból dirigálja a lemez munkálatait. Ez a csodapofa ezt is megteheti, hiszen nem akárkiket rázott már gatyába az elmúlt pár évtizedben. Dolgozott többek között a Chili-vel, a Rage Against the Machine-nel, a Metallica-val, a System of a Down-nal, a Slayer-rel, a Mars Volta-val, de ugyancsak az ő kezei simogatták meg Johnny Cash, Adele, vagy éppen Jay-Z lemezeit is. Meglátjuk, az ágytorna és a mágia mit segít a Sabbath esetében.

Itt a hétvége, spórolj időt! Nézd egyszerre a 6 Star Wars epizódot! Mi más dolgod lenne?