Pálfi György montázsfilmje, a "Final Cut - Hölgyeim és Uraim", melyet eddig csak fesztiválokon és speciális vetítéseken láthattunk, a hírek szerint DVD formában is megjelenhet! Mivel az alkotók nem rendelkeznek a felhasznált több száz film jogával, a kiadvány megjelenése eddig lehetetlen volt, de a szerzői jogi problémát úgy tűnik, fel lehet oldani. A Final Cut egy tankönyv mellékleteként fog megjelenni, mely könyvet az ELTE filmszakán oktató Varga Balázs ír a montázstechnikáról. A filmhez készül audiokommentár is, mely a vágásra és a hangmérnöki munkára is kiterjed. A jó hírből sosem elég, így e fenti örömhírt azzal is tetézzük, miszerint Pálfi a hírek szerint újabb montázsfilmen töri a fejét, és a 2 év múlva 100. születésnapját ünneplő 20th Century Fox stúdió filmjeiből készülne az évfordulóra.
Program:
A jelentős önkritikai tartalmat és önmagába vetett hitet kifejező "
Tavaly a streetROYAL csapata (Athome, Back és Sima) kilátogattak Franciaországba egy hosszúhétvégére. Nem a klasszikus wellness-csomag, medence, szoba reggelivel, és csoki a párnán, inkább amolyan alkotótábor szerű eseményt hoztak össze ottani hiphop fanatikusok. Néhány nap alatt nagyon sok együttműködés született, felfújtak pár száz négyzetméter graffitit, alapokat cseréltek, freesyle-oztak, egymás zenéibe rappeltek újonnan megírt sorokat, és az egész tevékenyésget olyan jól videodokumentálták, hogy már nem lehet tudni, hányadik YouTube-ra feltöltött klip kerül elő belőle.
2013 március 24 (vasárnap), MuseumsQuartier, Bécs. Néhány száz rajongó és megannyi meghívott VIP jelenlétében itt mutatta be a zenekar új albumát Európának. Az eseményről természetesen a B-oldal Depeche Mode felelőse sem maradhatott távol.
19:30, nyitás, fokozódnak az izgalmak, szokásos tülekedés, az egyik haver még jegy nélkül is besodródik, mindannyian csillagosötös Cooper tesztet futunk: meg is van az első sor közepe, Dave mikrofonja alatt! A következő percben pár tucatnyi lassabban futó még be-becsapódik az ember hátába, mielőtt a következő másfél óra várakozás elkezdődne. De legalább nem a -3 fokban történik!
Only When I Lose Myself. Újabb csemege! Pláne így, Martin előadásában. Ezt a dalt meg kicsit túltolták most, lassú, sejtelmes elektronikáját erőszakos élő dobokkal püfölik szét. Próbálok örülni, de fájdalmas ez így.
A Depeche Mode FEKETE. Fekete ruhát hordanak meg olyan zenét is játszanak, nem? 
A hatodik és a hetedik dal végre az, amiért jöttünk: A Question Of Time! Hatalmas himnusz, aki sosem hallotta (van ilyen?) még az is tudja, hogy EZ csakis Depeche Mode lehet. Elképesztően jól szól! Lendületes, leveri az ember fejét. Rögtön utána maga a fő fogás, Stripped. Van-e ennél depesesebb szerzemény? Nem hiszem! Hátborzongatóan jó hangok, zenei építkezés, csontig hatoló dalszöveg, hipnotikus ének. Monumentális! Itt aztán minden hallható, amit az ember elvár egy DM daltól. Viszonylag könnyű trivia, hogy az elején Dave Porschéjának kipufogója pöfögi be a dalt, de az például tudtátok-e, hogy a dobok kedvéért tüzijátékokat lődöztek a fiúk a hátsó parkolóban? Az így nyert hangot „húzták rá” a dobokra. Na, ha most ezek után meghallgatod újra a dalt, te is hallani fogod ezt az effektet ott, ahol kell, érdemes kipróbálni! A világ legtökéletesebb 4 perce, aki szerint nem így van, az fejezze be a zenehallgatást, most! Menjen el füvet nyírni, vagy nézze a megasztárt, vagy egyen a konyhában valamit jó sokáig, vagy bármi, de többé látni sem akarom!
Nagyjából ebben az időben öltöznek a fiúk is feketébe és a legendás fotográfus/kliprendező is ekkor csatlakozik újra (szinte mint hatodik tag (az ötödik tag hadd legyen már Daniel Miller)) a srácokhoz. Minden adott az igazi „Zeitgeist” jelenséghez. Menő dolog lett a depeses hitvallás, életérzés. Összességében elmondható, hogy nagyon jó album ez is, de szerintem csak 1-2 dal miatt (+ Zeitgeist!) „olyan” legendás. Stripped ide, Fly on the windscreen oda, összességében az eggyel korábbi Some Great Reward jóval egységesebb és ütőképesebb. Eklektikus, pedig pont azt gondoljuk róla, hogy nem ezért szeretjük. Egy szó mint száz, sokáig jártunk feketében miatta!
101, vagyis A KONCERT (így, NAGY betűkkel)
A turné magyarországot is érinti, akkor már akkora a dm láz idehaza, hogy a rajongók két egymást követő este is megtöltik a Sportcsarnokot. Világhódító útját a zenekar Los Angelesben zárta, minden korábbinál nagyobb közönség előtt, egy amerikai futball stadiont töltöttek meg csordultig. A grandiózus turné százegyedik állomása. Ebben a pillanatban váltak nagykorúvá, ezen a koncerten váltak eggyé a közönségükkel és ebben a stadionban zárták le a nyolcvanas éveket egyszer és mindenkorra. Ennek a fontos pillanatnak felvétele koncertkiadvány. Van egy film is az eseményről, de nagyon nem az igazi. Dögunalmas road movie, a koncertet sajnos csak részleteiben tartalmazza, megbocsáthatatlan! A hanganyagot azonban minden igazi depeses imádja, fejből tudjuk, hogy pontosan hol jön majd Dave „Jeeee!”-je a Strippedben, sőt, azóta minden koncerten ODA kiabáljuk be és kész. Még ha Dave azóta már nem is. De még a sima, albumos változatba is „belehalljuk”, egyszerűen ott a helye azóta. Ahogyan a dal végi „thank you!”-nak is meg a többi kiszólásnak. Beégett, mert talán ez a legtöbbet hallgatott DM lemez.
Nagy meglepetésre a bemutatkozó Speak & Spell után Vince Clarke elhagyja a már befutott zenekart, hogy egyebek mellett egy Yazoo-t majd egy Erasure-t is életre hívjon. Tud a csávó!
A lemez derekán találjuk az első slágert, See You. Martin régóta tartogatott dalszövege, most jött el az ideje. Bugyuta dalocska, sosem szerettem, most sem fogom. Tőlem függetlenül persze kislemezen landol és a korszak legismertebb szerzeményévé válik. A további dalok minősége változó, a kifejezetten előremutató (Satellite) témákat mókás, bohókás, az első albumot idéző limók (Meaning Of Love) váltják, míg végül visszakapjuk az album elején tapasztalt minőséget és hangulatot: The Sun & The Rainfall. A Leave In Silence méltó párja, csodálatos szintetizátorzene, kettősük foglalja tökéletes keretbe (A Broken Frame!) ezt az érdekes, útkereső albumot. A fiúk ekkor jöttek rá, hogy több van bennük. Még nem szakítottak teljesen az „egynyári” Speak & Spell hagyatékkal, de az album gerincét már az útkereső szerzemények alkotják. A srácok ekkor játszottak utoljára vegytiszta szintetizátoros popzenét és nem is voltak különösebben ismertek, mégis a mai napig nagyjából ebben a szintipop „skatulyában” tartja őket számon a közönség nem különösebben jólértesült (= nagyobbik) része. Az A Broken Frame igazi közönségkedvenccé sosem vált, néhány dalával a világból lehet kikergetni a fanatikusokat, de a nyitány és a zárás mindenképpen meghallgatásra érdemes!
