A Dán Nagykövetség, a Vertigo Média és a Skandináv Ház meghívására volt szerencsém részt venni az "A Hijacking" (Emberrablás) című új dán film bemutatóján, mely a várt hatást eredményezte. Az "A Hijacking" egy ízig-vérig dán film, melyben a feszültségkeltéshez nem kell géppisztolyoknak ropogniuk, elég ha a színészek játékának köszönhetően úgy érezzük a moziban, mi is ott vagyunk az eltérített hajón, vagy a túsztárgyalás termében. Magas elvárásaim nem voltak véletlenek, hiszen a rendezői székben a "Submarino" és a "Jagten" forgatókönyvírója, Tobias Lindholm ült, míg a főszerepet, az elrabolt hajó szakácsának alakítását, az "R" című dán börtönfilmből ismerhető Pilou Asbæk kapta. (Ez utóbbi filmet természetesen Lindholm rendezte és ha nem lett volna egyértelmű, mindhárom említett filmet nagyon ajánlom.)

Az "A Hijacking" című film nem igaz történetet dolgoz fel, ugyanakkor mégis a valóságot ábrázolja, hiszen szomáliai kalózok rendszeresen térítenek el hajókat, melyek közé az utóbbi időben dán túszok is keveredtek… A híreket olvasva, majd a filmet látva azt kell mondjam, a mozinéző szerencsés, hogy ezt a "valóságshow"-t a legnagyobb kényelemben, étellel-itallal a kezében nézheti végig a mozik székeiben. A dán film megtehetné, de mégsem alkalmaz hatásvadász elemeket, így a hajó elrablásakor nincsenek belassított akciójelenetek, a filmben nincsenek hősök, a képek csak peregnek-peregnek, a feszültség pedig állandó, nem kellenek túlzások, hogy érezzük, milyen rossz lehet a hajó gyomrában vesztegelni, AK47-tel az arcunkban. A film szerintem legnagyobb előnye, hogy nem az elrabolt hajó és a túszul ejtett legénység kálváriájára helyezi a fő hangsúlyt, hanem a teherhajó tulajdonosára, azaz a dán szállítmányozó vállalat vezetőjére koncentrál. A vezérigazgatót alakító Søren Malling zseniális, minden gesztusa, megszólalása parádés, a túsztárgyalás-váltságdíj alku folyamat pedig minden mondatában tökéletes, ha lehetne most visszanézném az első tárgyalást.

A filmről tulajdonképpen ugyanaz a véleményem, mint az "R"-ről. Biztos van jobb „váltságdíj tárgyalásos” (az "R" esetében „börtönös”) dráma, viszont Lindholm olyan filmeket készít, amelyeket én szeretek látni. A film megnézése után pár héttel megláttam az „amerikai változat” előzetesét, melynek semmi köze az "A Hijacking"-hez, hacsak annyi nem, hogy a "Captain Philips"-ben is szomáliai kalózok virgonckodnak, de most Tom Hanks az áldozat (Paul Greengrass meg a rendező...), ami valószínűleg jó adagnyi hatásvadászatot és melodrámát fog csempészni a történetbe, még akkor is, ha ez a film egy igaz történetet dolgoz fel. Elég megnézni az előzetest, ebben filmben már a géppuskák is ropognak, de Lindholm filmje óta tudjuk, nem ettől lesz hiteles a hajódráma…

A Daft Punk új lemezének olyan lehet a társadalmi szerepe, mint egy történelmi filmnek, ami a nem túl érdekődőket is beavatja egy háború részleteibe, mert van benne lövöldözés, szerelmi szál, hős, meg antihős. Olyan fiataloknak mutatja meg, hogy honnan jön az elektronikus tánczene, akik a mai túlkínálat és gyorsan megújuló zenei piac miatt már sose nyúlnának vissza, akik miatt a remake-ek készülnek, hogy minden idők leghatalmasabb történeteit ismerős arcok meséljék el. Nem az érdeklődő 2%-nak válik tőle elérhetővé a disco, hanem az ma elektronikus zenét hallgató közönség 50%-ának. Akkora réteget edukál, mint egy egyetemi tanár egész élete alatt.

Kezdem a fintorgással, néha zavar a vocoder a képben. És be is fejeztem. A szinti hangok nagyon nagyok. Ha már tapétában, bútorban, videoklip színezésben, ruhadivatban megtalálták a retrót, addig zenében ez még mindig csak annyit jelentett, hogy betettek egy régi számot. Mostantól mást jelent, tényleg visszamentünk az időben, de úgy, mint amikor a kultúr-antropológusok cserépedények alapján kibogozták, hogy hogyan élt az ókori család, mit csinált apa távirányító elbitorlás, mit csinált anya bazinagy telefonszámla helyett.

Olyan hangszerelés, ahová 1980-ra pont kifejlődött a disco, és megérett a stúdiótechnika is a CD-re, és 120 év alatt a hangfelvétel készítés elérte az emberi fül által támasztott igények kiszolgálását, betöltötte feladatát.

A tiszta funk gitár óriási, és az élődob is nagy húzás, bár azt már Justin Timberlake is megcsinálta, és minden zenekar megoldja, aki elektronikus zenéit élő hangszereléssel viszi színpadra. A basszusok olyanok, mintha csak én gondolnám, a Jamiroquai óta nem volt ilyen, már életemben készült zene. Az énektémák óriásiak, ha nem is végig. A Giorgio Moroder monológja alá alkotott apreggio szinti is aláz, a 80-as évek és Jarre/Vangelis óta a trance-en kívül nem volt olyan zene, ahol volt pofájuk minden tizenhatodra hangot tenni, különösebb ritmusképlet nélkül. És baszki az ének DALLAMOS! A sampleres tánczene óta, aminek éppen a franciák úttörői, elvesztek az akkordmenetek, modulálások, dallamok a zenékből, a Ten Sharp volt az utolsó, és Thomas Bangalter meg Olav Basoski, meg a hiphop zúzta ripitya egyakkordosra az egészet, ami egyáltalán nem volt baj, mert a hatás már 60 éve nem az elméleti jártasságon alapszik, hanem a soundon. De nagyon sokszor elmondom, hogy míg a kísérletezés mentes jazz hangszerelés kb. 1949-ben ért a csúcsára, a popzenei hangszerelés valamikor 1980-85 között, Private Dancer, Hello, Thriller, Bad. Onnan nem hanyatlásnak indult, csak kipipálták, hogy már megcsináltuk, most nézzünk valami mást. És ide nyúl vissza, tényleg, mint amikor Doki pont az előttre állítja az időgépet, hogy Biff megszerezné az Almanachot. Olyan, mint egy emlékmű, mondjuk tegnap megnéztem a Footloose-t, de azon kívül utoljára a Kavinsky - Night call után volt ekkora nyolcvanas évek flessem (Drive). Néha tényleg olyan, mintha a Flashdance zenéjét hallgatnám (nyíl: Moroder).

A Beyond című szám olyan, mintha Warren G. Regulate-jét hallgatnánk, aminek az eredetije 1982-ből a Bee Gees hasonmásversenyen hetedik helyezést elért Michael McDonald - I keep forgetting, ezzel is ugyanabba a fiókba nyúl. Már készült is egy mashup.

Azt az utolsó percet idézi a zenetörténetben, és ez benne a legnagyobb truváj, amikor a szintetizátorra még csak hangszerként tekintettek, és nem komplett kompozíciós eszközre, amivel egy egész zenekart ki lehet váltani, és nem filmzene lesz belőle, hanem tánc. Nagyrészt eszükbe nem jutott egy dobot, vagy egy bassline-t hangszerről elektronikára cserélni. Nagyon sok analóg szintis cucc van benne, de Yamaha DX-7 meg Roland D-50 hangzás is (FM/LA szintézis), ami pláne elválasztja a 70-es évektől és a 80-as elejére teszi. Némelyik szinte paródia. És ami über nagy, a Giorgio by Moroder track legvégén, amikor az analóg basszus lemegy a 33 emelet mélybe a pokolba, és techno kick lesz belőle, jelezve, hogy LUKE, ÉN VAGYOK AZ APÁD, tőlem származol. Pfffff!

„A huszadik század zenéje a blueson alapszik. Blues nélkül nem létezne sem a jazz, sem a modern zene. Minden egyes popdalban – bármilyen vacak vagy unalmas is legyen – valahol ott van a blues; igaz ezt a szerzők a legtöbb esetben nem tudják, sőt mindent megtesznek azért, hogy kimossák belőle.” írja Keith Richards, a Muddy Waters című könyv előszavában.

Úgy lehet, van benne valami, még ha egy kicsit túlzónak is látszik első olvasatra. Mindenesetre szó nélkül nem mehetünk el a műfaj mellett. Mert sokan nem tudják, de a blues nem az, amikor valaki nyújtott ritmust játszik hosszú, unalmas perceken keresztül. Az elkövetkező hetekben három epizódban a műfaj alakulását próbáljuk nagy vonalakban áttekinteni itt a B-oldal-on. Előre szólok, a cikkek tartalma "mainstream lesz", a kíváncsiak keresgélhetnek tovább, nem nagyítóval kell kutatni a műfaj értékes terméseit.

Nem célom kitérni a spirituálékra, az Afrikából hozott törzsi énekekre, a munkadalokra és a különböző szociális, illetve kulturális viszonyokra, amik előzményei voltak a műfaj kialakulását. Zenetörténeti órát sem tisztem tartani. Ha valaki mégis érdeklődő, ajánlhatom Leroi Jones: A blues népe, néger zene a fehér Amerikában, vagy Paul Oliver: A blues története című könyvét, melyek magyarul is elérhetők.

Szóval kezdjük azzal, amit Mississippi bluesnak, avagy Delta bluesnak ismerhetünk. Az 1900-as évek elején járunk, a banjot és a hegedűt már fölváltotta az akusztikus gitár, mint kísérő hangszer. A déli államokban felszabadult négerek művelték a földet, ahol születtek, általában ott is haltak meg (néhány kivételtől eltekintve), és ennek megfelelő témákról is szóltak a dalok, valamint nem is ismerte még nagyon senki más ezt a zenét, csak ők. Megpróbáltam úgy válogatni a dalokat, hogy ne nagyon legyen népzenegyűjtős utánérzetünk, de tulajdonképpen népzenéről van beszélünk. A beszúrt dalok születésének ideje, kiadása ne tévesszen meg senkit, nem akartam sercegő-sistergő felvételekkel telepakolni az írást, ha élvezhető minőségű felvételek is vannak a műfajban. (Valljuk be, a hazai népzenét is jobb néha mondjuk a Muzsikástól hallgatni, mint a régi gyűjtéseket, noha kétségtelenül a gyűjtéseknek is megvan a maguk hangulata). .

A műfajnak több előadója, hogy úgymondjam körbeért pályafutása során. John Lee Hooker a gyári munkásból felnőtt fejjel vált előadóvá, a boogie után idős napjaira újra elővette a Delta-témákat (még rögzített dalokat Santanaval is). És milyen jól tette!

Robert Johnson gyakorolta talán a legnagyobb hatást a műfaj követőire, hallgatóira, hiszen Eric Clapton-on keresztül a Rolling Stones tagjain át sokan hivatkoznak rá. Johnson egész életét átutazta, volt pár gyereke itt-ott, és készített néhány felvételt is, melyek nagy része sajnos nem maradt fönn... A non-urban, mondhatni countryside legenda szerint eladta a lelkét az ördögnek, azért tudott ilyen jól játtszani. De hogy jön ide Clapton? Ott van ugye a Me and Mr. Johnson című albuma, melynek címe magáért beszél. Clapton állítja, hogy egy élet kell ahhoz, hogy valaki úgy játtszon Robert Johnson-t, mint Robert Johnson. Én elhiszem neki. Ugyanakkor meg melyik fehér csákesz tudja má úgy tolni a bluest, mint Clapton?

Utolsó előadónak Muddy Waters-t választottam, noha ő nem a legtipikusabb Delta blues zenész. Azonban róla mondták mindig, hogy a Chicago bluest játszó énekesek, gitárosok közt ő volt az, akiek a zenéjében mindig erősen ott voltak a Delta blues gyökerek. Természetesen földműves családból származott, 8-10 éves gyerekként már dolgoznia kellet, így nem volt alkalma igazán tanulni, csak 3 évet járt iskolába. Első felvételét egy zenét gyűjtő néprajzkutató készítette el, akiről először azt hitte, hogy finánc, és hogy le akarja sittelni illegális szeszfőzésért, merthogy ez volt Muddynak a mellékes keresete a földművelés mellett. Aztán felnőtt fejjel felköltözött Chicagoba. De erről legközelebb...

Zárom is soraimat, ha valaki szereti a régi felvételeket, a fent említett előadók mellett, figyelmébe ajánlom például Big Bill Broonzy-t, vagy Tommy Johnson-t. Következő etapra való ráhangolódásul, pedig itt egy film, a Cadillac Records. Eléggé amerikai alkotás, nem egy dokumentum filmre kell számítani, ennek ellenére a hangulatot teljesen jól megteremti. Ne csodálkozzon senki, ha bluest akar hallgatni a film után!

N.Z.

Ez egy személyes búcsú lesz, nem nekrológ, nem újságírás. Nem óhajtok úgy csinálni, mintha azt mondanám, hogy Bujtor Istvánt nem Bud Spencer szinkronja miatt zártam volna a szívembe, és nem gondolom, hogy pedigrét kellene kiállítanom a Veszprémi Petőfi Színház látogatásaimból, hogy veszteségként éljem meg hogy már nem él.  Nem követtem Ray Manzarek Doors utáni zenéit, sem az együttműködését Iggy Poppal, a Skrillex EP-hez történő hozzájárulását sem. Minden valószínűség szerint az új Daft Punk lemezen jól vette volna ki magát, ha ott van, mert ugyanakkora jelentősége van meghatározó zenészek zenei világának kialakításában, mint Giorgio Morodernek, csak pár évvel előbbről.

Ray Manzarek 74 éves volt, és ebből mindössze 6-8 évre volt szüksége ahhoz, hogy ne csak a saját generációja nézzen fel rá. Minden generációt elér egy alterkorszak, egy kis hipiskedés, mindegy, hogy 1965 van, vagy 75, 85, 95, vagy MA. Ezekre az emberekre a tizenévesek most is úgy tekintenek, mintha hozzájuk szólnának közvetlenül, és nem létezne köztük a kibaszott idő, mintha nem telt volna el 50 év. Ott áll ez a zene az égen, mint a Nap, ami előtted is ott volt, és utánad is ott lesz.

Elmondok egy titkot, amit most büszkén mondok el.

Zenélek, lassan 30 éve, több száz zenét írtam, amihez rengeteg inspirációra van szükség másoktól. 15 különböző stílusban játszottam zenekarokban. Az elmúlt 20 évben főleg improvizatív szólamokban gondolkodom, a jazzt tartom a legtöbbre, és az szólít meg a saját nyelvemen, amely stílus remélem, világos, hogy percenként annyi dallamot közöl, mint a popzenében egy egész lemez. Konkrét listám van azokról, akik hatással voltak a saját dallamvilágom kialakulására, és ezt most ide is másolom azért, hogy Ray Manzarek jelentősége világos legyen:

Ray Manzarek, Chuck Leavell, Benny Golson, Oscar Peterson, Michel Petrucciani, Michel Camilo. Art Blakey, Dave Brubeck. Yanni, Purple Motion, Skaven, John Williams, Alan Silvestri. Jaco Pastorius, Marcius Miller, Incognito. Tina Turner, Michael Jackson. Ten Sharp. Stevie Wonder, Quincy Jones, James Brown, The Doors. Ferenczi György és a Herfli, Kiru Gotta Humble, Tea zenekar. Chopin, Csajkovszkij, Vivaldi, Orff. Thievery Corporation, Portishead, Massive Attack, Freestylers, Propellerheads. Bob Marley. Thomas Bangalter, David Morales, Olav Basoski, The Timewriter, Terry Lee Brown. Dr. Dre, Run DMC, Wyclef Jean.

Nézz a mélyére, és ismerd fel akár Quincy Jonest, aki maga a 80-as évek popzenéje, Chopint, akihez fogható belülről jövő esztétikumot nagyon kevesen alkottak, a stílusteremtőket, a soul nagypapáját, a reggae szimbólumát, a francia elektronikus zene királyát, a németek becsületét a zenei jóízlés posványában minőségi produktummal megmentő deep house alkotókat, a giccs, a filmzene, a rap, és a számítógépes zenealkotás meghatározó alakjait, és a jazz kiemelkedő hangszereseit.

És a titok: a saját dallamvilágom 40%-át Ray Manzarek rám gyakorolt hatása adja, további 40%-ot Chuck Leavell egyetlen zongoraszólója egy Eric Clapton számban, és a maradék 20%-ot tudta összelapátolni 1000 jazzlemez, és több ezer pop- és komolyzenei kiadvány. EKKORA JELENTŐSÉGE VAN RAY MANZAREKNEK BAZMEG. Ekkora senki vagyok, hogy ennyire nem tudok rajta túllendülni. Az, ami volt, elnyom egy rajta nevelkedett zenészben mindent, ha 1 évig hallgattam, utána 20 évig játszom. Amit ő pár évig alkotott, azt 50 évig követjük.

Meggyőződésem, hogy ahogy az elektromos zongorát kezelte, azért a hozzáállásért egy blues zenész 30 évet dolgozik, hogy végül a tudását a hangulatnak tudja alárendelni, hogy amikor már 100 dolgot tud, akkor mindig a megfelelő 3-at válassza ki, és méltósággal tegye félre a maradék 97-et. A giccs és a magamutogatás tökéletes ellentéte, amihez fel kell nőni. Beégett az összes R&B alkotó szívébe, ott van Quincy Jonesban, ott van Lionel Richieben, minden hangszerelőben 1978 és 1990 között. Innen ered Zságer Balázs személyiségének minimum negyede, a Barabás Lőrinc Eklektricet meghatározó Premecz Matyi fél élete, vagy Fábián Juli kilencedik fokon elidőző dallamai. De menjünk tovább, innen a St. Germain hangja, a Thievery és a Massive Attack inspirációja, de még Angelo Badalamenti is szerintem erre szívott be először, hogy aztán 20 évvel később ő is tudjon ekkorát alkotni, de még talán maguk az istenek is hallgattak Doorst a maguk életének megfelelő 1 évben, a Föld 4.5 millárd éves története alatt évmilliókon keresztül.

Ő volt a Doorsban a zene. És legyünk őszinték, el lehet olvasni Jim Morrisont, meg Leonard Cohent, és a Nirvana szövegeket is, aztán kiszótárazni, hogy mi a retek lehet az, hogy "I'll kiss your open sores", aztán meglepődni, de HOZZÁNK ezek a zenébe ültetve értek el.

Ray Manzarek az volt a Doorsnak, ami John Paul Jones a Led Zeppelinnek. A tudás, az alap, az intelligencia, bebaszott huligánok kúrás reményében összehozott iskolai bandájában a jólfésültség, az ész, a zenei világot meghatározó kutató tudós, alkotó, teremtő. Az volt ő Jim Morrisonnak, ami az olvasni sem tudó boxolónak a nyakkendős menedzser, ami az árvának egy anya, ami a hajónak a víz.

Olyan az ő zeneisége, mint egy baktériumkultúra, vagy egy vírus, belédül és ott kifejlődik. Nem annyi van benne, amennyit hallasz, az csak az első magja egy almafaligetnek, amit elejtett, és amiből olyan fák árnyéka termett, amelyek alatt az általunk érinthetetlen testű és utolérhetetlen nagyságú tehetségek pihenhettek meg. Nem fáj, hogy elment, az fáj, hogy létezik olyan ember, akit ennyire tisztelek, és ilyen kevés van belőle.

A DM sorlemezek után hallgassuk meg a koca-depesesek szentháromságát, a válogatásalbumokat is!

Depeche Mode - Singles 81-85 (1985)

A zenekar korai időszakát lezáró kiadvány. Az addig kislemezre másolt, slágernek szánt dalokat megjelenési sorrendjükben másolták fel a lemezre. A komolytalan Dreaming Of Me-től majdnem a Black Celebration albumig tart a kirándulás. Szeretem ezt a korongot, a DM legizgalmasabb időszakának szűrt lenyomata. Egy óra alatt jutunk el rajta az első szárnypróbálgatásoktól az aranykor első felvonásáig. Az ismert slágerek mellett igazi csemege, hogy a dalok az albumostól eltérő, „single” vágatban (ahogyan a kislemezre másolták őket) hallhatóak rajta. Továbbá hogy itt megtalálhatjuk a harmadik albumra fel nem került Get The Balance Right!-ot is. De az igazi rangot az a két vadonatúj dal adja, amelyeket kifejezetten a kiadvány miatt hoztak össze a srácok. Elképesztően jól sikerült mindkettő, a Shake The Disease történetesen a pályafutásuk második (!) legjobb szerzeménye lett, az egyik elképzelhető legdepesmódosabb dal és hangzás valaha. Mellette kissé eltörpül a lendületes és sodró It’s Called a Heart, pedig ma a fél kezünket adnánk, ha 3 ilyen szintű dal felkerült volna a Sounds Of The Universe-re. Amikor hallgatom ezeket, mindig arra gondolok, hogy mekkora hiba, hogy 1985-ben csak ezt a válogatásalbumot jelentették meg!

Hallgassuk is meg a fantasztikus Shake-et! (Valaki esetleg tudja, hogy korabeli technikával hogy vették fel a tagok „borulását”? Több DM fórumon volt már ez téma, de még senki sem tudta rá a megoldást.)

Depeche Mode - Singles 86-98 (1998)

Az előző kiadvány egyenes folytatása. Na ez az, amire minden rádióhallgató depeses vágyik! Csak a slágerek, de szinte mind!
Az igazi aranykor, már túl a kezdeti bukdácsolásokon de még nem merít a sokat kárhoztatott, hanyatlónak gondolt DM albumairól. Minden nagy és ismert sláger itt hallható, hibátlan válogatás, az igazi „best of” összeállítás. Ha valakit rá akarsz kattintani a DM zenéjére, akkor ezt a lemezt kell neki odaadni.

Értékei: a dalok itt is kislemezes vágatban hallhatóak, ez például különösen az Enjoy The Silence esetében érdekes, sokkal jobban kezdődik, mint az albumos. Vagy a Useless, ami jelentősen eltér a sima ULTRA változattól, szinte már egy új dal lett!
Valamint a kifejezetten erre a válogatásalbumra készített, csakugyan jól sikerült Only When I Lose Myself.

The Best Of Depeche Mode Volume 1 (2006)

Valahol várható volt egy ilyen lemez is, hiszen hosszú pályafutása alatt, gyakorlatilag a DM nem adott ki BEST OF című válogatásalbumot!

Mi más indokolhatta volna, hogy egy lemezre másolják a See You-t és a Walking In My Shoes-t? Egy „világsikerek pánsípra és okarinára” (Reál élelmiszer 499 forint) színvonalú albumborító alatt?

Sántikál a Best Of cím is, hiszen a korongon a Singles lemezekhez hasonlóan, itt is csak Single dalok találhatóak.

Legjobb daloknak ez így túl vegyes, a teljes pályafutást igyekszik alapul venni, és már bezavar az Exciter és Angel korszak is. Sokat markol, de keveset fog. A zenekar által agyonimádott Black Celebration-ről pl egyetlen dal sem került rá. Lényegesen fókuszáltabb kiadvány a Singles 86-98, továbbra is az az igazi best of, nem ez.

Egyetlen értéke a Martyr c. dal, amit az Angel albumról tartalékolt ide a zenekar. Olyan is… Régen b-oldalnak (khrrm…) is gyenge lett volna, nem hogy single! Szinte „leesik” az album slágerei mellől, annyira gyenge próbálkozás. Csak rárakták, mint fára a díszt. Egy kérdés a végére: a „volume 1”-et valaha követi-e „volume 2”, vagy valóban csak egy Martin féle poénról van szó? Mutatom róla a Suffer Well-t, a klip mókás karikatúra saját magukról. Az utolsó video (ki tudja meddig még…) amit Anton Corbijn rendezett nekik, illetve Dave Gahan (mint dalszerző) első DM slágere. 

Hollywood egyik nagymestere, aki a hatásvadászatot valószínűleg már az anyatejjel szívta magába, az alábbi videó tanulsága szerint legalább 5 klisé köré építi történetét. Jegyezd fel ezeket, mert ha például tévékapcsolgatás közben véletlenül tátott szájú, merengő embereket látsz, akkor hamiskásan csettinthetsz, tudva, Spielberg-filmet nézel. 

Az gondolom, aki egy kicsit is vonzódik a gitárzenéhez, az sosem ment el Mark Knopfler és a Dire Straits muzsikája mellett, hiszen a hajkoronáját és fejpántját levető legendás zenész etalon a szakmában. Sajnos a Dire Straits legendás intézménye már bezárt, de hősünk szólóalbumai még mindig kellemes szórakozást nyújtanak számunkra. Bevallom a Get Lucky című album rajtam úgy ment keresztül, mint egy pohár víz, de Knopfler új albuma, a Privateering már kellemesebb szórakozást nyújt. Azt azért be kell látni, a dupla album igazi rajongói lemez, így nem ezen album alapján fogja felfedezni a zsenit a fiatalság, de a nosztalgiázó harmincas-negyvenes korosztálynak tökéletes mulatság lehet.

A dalok, ahogy a Knopfler-szólókon megszokhattuk, lassúak, melankolikusak, szinte az összes nóta merengős hangulatú. Knopfler pedig egyedi, "unott" énekével közvetíti az érzelmeket, úgy, ahogy csak ő tudja. Az ének eszköztára, ahogy megszokhattuk, most is minimalista, de a hangszerek nagyon jól aládolgoznak a hangulatnak, hiszen a zongora, a szájharmonika, a fúvós hangszerek, valamint a zömmel akusztikus gitár megteremti a blues / folk hangulatot. Az album hallgatása közben az volt az érzésem, hogy nem kifejezetten lett megszűrve a lemez anyaga, ami dal elkészült, az mind felkerült a két korongra, hadd kapjon több dalt a Knopfler-rajongótábor. Talán pont emiatt érezni azt, hogy vannak a lemezen holtpontok, aki nem rajongó, néha elveszítheti az érdeklődését, vagy 1-2 dalt unalmasnak találhat, ennek ellenére én legalább 5 dalt találtam, mely bármelyik Dire Straits album anyagára is felfért volna. Sőt, a Corned Beef City című dal igazi DS kópia, minden jó és rossz tulajdonságával.

Június 22-én Budapest fogadja a legendát, aki természetesen az új lemezről is játszik majd, a klasszikus, régi nóták mellett. Addig valószínűleg ismét előveszem a DS lemezeimet, anno túladagoltam őket, de a függőség mindig visszatérhet, ez benne a szép.

A Diszkópatkányok csecsbimbóin nevelkedett dancefloor őrülteknek küldeném az alábbi acapellát, melyen 20 emberke idézi meg a 90-es évek egy darabját.

Dalok listája:

Rythm of the Night - Corona (1993)
What is Love - Haddaway (1992)
All That She Wants - Ace of Base (1992)
Scatman (Ski-Ba-Bop-Ba-Dop-Bop) - Scatman John (1994)
Dub-I-Dub - Me & My (1995)
Dub-I-Dub - Axel Boys Quartet (1997)
I Like to Move It - Reel 2 real (1994)
Be My Lover - La Bouche (1995)
No limit - 2 Unlimited (1992)
Sing Hallelujah - Dr. Alban (1993)

Nánási Péter munkáit régóta figyelemmel kisértjük, így azt az új kisfilmet is bemutatjuk, melyet a magyar zeneszerző egy norvég kisfilmessel készített. Sajnos a "magyar neten" eddig nem nagyon bukkant fel a kisfilm, pedig a vimeo-n is jó statisztikával büszkélkedik. Mi pedig Péterrel büszkélkedünk, aki megint nagyszerű zenét komponált, most éppen e sarki fényt bemutató kisfilmhez.

POLAR SPIRITS from Ole C. Salomonsen on Vimeo.

www.peternanasi.com

Nem a barackfa virága, és még csak nem is a Hammond-orgona ága, de két napja került fel az egyik zenetévé médiatárába a Fejér megyei élő rapcsapat legújabb klipje, és mától a YouTube-on is elérhető.

Az "Édesanya" című szám mindenkinek szól, aki mellett kiállt az édesanyja, akinek támaszt jelentett, aki elvesztette, vagy aki mellett már anyai szerepben van egy társ az életében. A zene BeatKOHO 2012-es, MP3-ban letölthető Fújd ki című lemezéről való - a lemezről még egy számhoz készül majd klip, aztán az őszig megjelenő új EP-ről következik egy szám.

Az alapot a Hősök egyik pillére, Mr. Joeker készítette, aki kispados apukaként meg is jelenik a klipben. Ehhez tett még hozzá, majd hangszerelte át élő előadásra a zenekar. A filmet a Sherlock Holmes nevében című 2011-es magyar játékfilm dunaújvárosi készítői jegyzik, további részletek a videó alatti leírásban.

További klipek: https://www.youtube.com/beatkoho

Vasárnap este az Akvárium vendége lesz a The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble, melyből a darkjazz szó aláhúzandó. Sebtiben 2 albumukat is meghallgattam és azt kell mondjam, ha ezt nem fényes nappal tettem volna, hanem a sötét szobában egyedül, akkor biztos lámpa mellett aludtam volna, minden reccsenésre összerándulva. Nagyon sötét tónusú ambient elektronika ez kérem szépen, nu-jazz elemekkel megspékelve. Garantált libabőr és félelem...

A holland csapat 2000-ben még projektként indult, hiszen kezdetben némafilmekhez komponáltak aláfestő zenét, majd a zenekar csellós, harsonás és vokalista tagokkal kibővülve vált koncertező bandává. Nincs igazi definíció zenéjükre, melyet alátámaszt, hogy vasárnap saját maguk előzenekara is lesznek, hiszen fellépésük előtt a The Mount Fuji Doomjazz Corporation név alatt kísérletezgetnek egyet. Egy biztos, névadásban is eléggé eklektikusak. Ami veszély: a koncert éjszaka lesz, a félelem ismét garantált. Azért csak merészkedjetek oda.

A 13. DM album előjelei egyáltalán nem voltak kedvezőek. Teljesen érthetetlen módon, két elpuskázott lehetőség, a pályafutás két legkevésbé érdekes albuma után a zenekar harmadszor is Ben Hillier-t ültette a produceri székbe. Némi reményt az jelentett, hogy Hillier mellett Christopher Berg is ott lesz a stúdióban (Berg korábban a Fever Ray-el és a The Knife-al alkotott néhány felvilágosult-pop mérföldkövet). De ennek nagyjából addig örültünk, amíg a fiúk be nem égették magukat a pocsék Heaven kislemezzel. Na innen szép nyerni!

A Welcome To My World című indítás az első kellemes meglepetés. Becsülendő depeses hagyomány, hogy a nyitódalok (és a záróak is) kiválóan teljesítenek. Ez itt fokozottan igaz. A kísérteties minimál elektronikából Vivaldi klasszikusba duzzadó első dal szó szerint egy új zenei világ kapuját döngeti. „Welcome to my world, step right through the door, leave your tranquilisers at home, you don’t need them anymore”  Tökéletes! Nagyobb összegben mernék fogadni, hogy a napokon belül induló turné introja is ez a dal lesz!
Észre sem veszi az ember, tényleg annyira „nyitány” az első track, de máris átcsúszunk az első slágerbe. Az Angel című dal még az új Linderberg öltönyénél is jobban áll a frontembernek. Úgy károg, ahogy csak élőben szokott és teljesen jogosan még Nick Cave is az eszünkbe jut majd róla. Csattogós electro-gospelt kántál egy fenegyerek (életemben először és utoljára írtam le ezt a szót, de most nagyon kellett), eszi a hangerőt.

Sajnos a következő dal megtöri a lendületet, a kicsit sem érdekes Heaven a bűnös. Már most mindenki többet hallotta, mint kellett volna. Gyászinduló. Dave Gahan pocsék zenei ízlésének ékes bizonyítéka, hogy az album egyik legfontosabb dalává (beharangozó kislemez, agyrém!) hájpolta. Javaslom inkább léptetni a lemezt itt, vagy kivárni, hogy 4 perc unatkozás után adja át a helyét végre újra a kőkemény elektronikának. A negyedik dal pont úgy szól, mintha az egyik Exciter számon még tíz perccel tovább dolgoztak volna. Értékelem a pillanatot, mégiscsak az volt a banda utolsó bevállalós albuma! Puffogós laptop sound. Édestestvére a következő track, sokaknál vágja majd ki a biztosítékot ez a páros. Jóformán demo változatban került a lemezre a My Little Universe. A Depeche Mode-tól teljesen szokatlan, ping pong labda hangzás, savazás, minimál pittyegés. Szinte látni, ahogy a zenekar DJ módjára, mélyen rádőlve, látványos mozdulatokkal csavargatja a potmétereket egy Tilos party-n. Itt kerül végre a helyére Martin Gore évtizedes minimal mániája, DJ setjei, és a VCMG projekt. A DM kortárs elektronikát játszik, mintha már most kiadták volna a dalt valami szokásos IDM remixernek, aki a felismerhetetlenségig bontotta volna vissza azt. Na erre sem számítottunk az ötvenes éveiket taposó, öregecskedő veteránoktól!

Slow: a fiúk időnként írnak egy-egy új Badalamenti nótát egy soha el nem készült Twin Peaks epizódhoz. A digitális hajszák után kifejezetten jól esik beleragadni néhány percre ebbe az elektro-blues mocsárvilágba. Esetleg egy régi New Order nóta, jöhet? Jön: Broken! A dal végi brit-pop gitárpöcögtetés imádnivaló újdonság! Természetesen Martin dal is kell a lemezre. Bizony az utóbbi albumokon ezek már közel sem olyan jelentősek, mint voltak a korábbiakon. A The Child Inside hiába olyan, akár egy Björk szám a Vespertine albumról, a Delta Machine szövetéből sajnos nagyon kilóg és fájdalmasan emlékeztet is egy másik nem túl régi Martin nótára, a Damaged People-ra. Ejnye!

De ne essünk kétségbe, egy igazán tökös sláger következik! Dave ismét nagyon formában van, a Soft Touch/Raw Nerve egy igazi electro-punk, electro-clash munka, hát miféle meglepetések lesznek itt még?!?

Hát, például olyanok, mint a Should Be Higher! Kövér testét nehezen vonszoló, beteg, elektromos hernyó módjára vonul végig a kimért 5 percen ez a tétel. Az album egyik legjobb dala, modern és vastag hangszerelés és Dave Gahan! Azt hiszem erre mondják, hogy „nagyot énekel”. A refrén elsőre nagyon furcsa lesz, és még a Duran Duranos Simon Le Bon is az eszetekbe jut majd, de nagyon meg lehet szeretni. Tippem szerint ez lesz a harmadik kislemez, annyira egyben van.

És akkor erre tesz még egy lapáttal a zenekar az Alone című dalban. A régi DM rajongóinak talán ez lesz a legkedvesebb. Erre tudnám azt mondani, hogy nyomokban depesmódot tartalmaz. Sodró ének, kriptába illő, kísérteties szinti, az első albumot idéző (Tora! Tora! Tora!) retro hangok és elektronikus tangóharmonika. Lúdbőröztető amikor még Martin is beteszi a vokálját. Már tényleg nemigen lehet hová lépni, gondolhatnánk. Ezer éve nem volt olyan DM albumunk, ahol ennyi eltalált dal sorjázik egymás után. És tessék, az igazi sláger még csak most következik! A Soothe My Soul napokon belül kijön kislemezen, hivatalos klipje már hetek óta megtekinthető. Slágerre írt, kanos depes duett (!), első hallgatásra mászik a fülbe, május végén tombolni fognak rá a magyarok a stadionban. A Personal Jesus szólna pont így, ha idén készült volna el. És itt hadd jegyezzem meg még azt is, hogy a kereskedelmi szempontokkal ellenkezően, ezt a slágert végre nem az első négy trackbe rakták, ahogyan azt mostanában minden zenekar szokta (általában az első 5 trackben van 3 kislemez). Értékelem, hogy nem szenvedett csorbát a művészi szabadság.

Stílusosan a Goodbye című dallal veszünk búcsút a Delta Machine-tól. Hamisítatlan blues-ként kezdi, aztán jó nagy kalapácsolás, rikácsolás lesz belőle. Szép kis búcsú, nehéz lesz feledni! Hát, le vagyok döbbenve. Nagyon nem erre készültem. Végre újra igazán ütemes dalok, a depeses világban kifejezetten gyorsak. Majdnem mindegyik vastagon vagy különlegesen, izgalmasan hangszerelt. Ugyan nincs rajta egyetlen egy olyan kiugróan jó dal sem, mint mondjuk a Wrong, de egészében mégis egy nagyon masszív, erős album. Egyfajta homogén minőség, nem nagyon van gyenge pontja (a Heaven és The Child Inside végülis megbocsátható). Dave Gahan belead mindent, soha korábban még nem volt ilyen erős a vokálja. Egy kivételével minden dalban énekel, és hoppá, ezen az albumon nincsenek instrumentális alibizések sem! Az összes dalban van ének! Végre újra, egyetlen dal sem megy alá a rajongói elvárásoknak. A retro hangzás itt nem cél, hanem eszköz. A dalok többnyira anti-DM, anti-slágerek. Mindegyik újszerű, mindegyikben van valami meglepetés. A lemez második fele elképesztően erős, már-már hibátlan. A két gyengébbnek gondolt (és a két minimal jellegű is) dal az album első felén hallható. A lemez hangzása minden korábbinál elektronikusabb, rengeteg felfedeznivalót tartalmaz, nem is lehet csak egyszer meghallgatni, érdemes az „all repeat” funkciót bekapcsolva hagyni. DM album még soha korábban nem volt ennyire digitális és ilyen „beteg” hangzású. A Ben Hillier féle sound végre nem rontja az összképet, hanem szolgálja/fokozza a „beteg”, bevállalós hangulatot.

Hihetetlen, hogy ezek a fiúk gyakorlatilag kif.sták magukból a nyolcvanas éveket, meg a kilencvenes évek jobbik felét is, és most itt vannak 50-51 évesen és már megint pofáncsapják az embert! Még mindig van kedvük kísérletezni, egy újabb megtippelhetetlen anyaggal előállni. Nem hittem volna, hogy Ben Hillier érdemel még egy esélyt, de végül csak feltette az i-re a pontot. Most végre összejött nekik az, ami az előző két albumon még nem (jó, a srácok szerint Christopher Berg is nagyon kellett ehhez (rá külön büszke vagyok, mert a The Knife és a Fever Ray nagy kedvenceim). 

Nagyon örülök, hogy megszületett a post-Alan időszak második (!) legjobb albuma!  

Hihetetlen, de már az A38 Hajó is betöltötte az első X-et. Szerintem nem túlzás azt állítani, hogy a Hajó a hazai zenei kultúra legfényesebb ékköve, melynek nem kell hosszasan bemutatkoznia a nemzetközi közönség és külföldi zenekarok előtt sem, hiszen az utóbbi években a helyszín jóhíre már határon túl is terjed. Köszönhető ez az A38 változatos programjának, szinte az összes zenei stílust lefedő zenei palettájának, melyre a 10. év betöltése után is garanciát látok.

Az ünnepi napon, április 30-án, azaz ma nagyon sok program várja az ünnepelni vágyókat, hiszen a tetőteraszon szolid világszínvonalat fog prezentálni a Random Trip, az étteremben vacsorakoncertet ad a Budapest Bár, a hajó gyomrában előbb a Junip, majd Richard Dorfmeister vezetésével a Tosca lép fel. Ott találkozunk!