Magyarok! Férfiak és asszonyok! Hallgassátok a B-oldal-t!

Az István, a király című legendás rockopera 30 éves évfordulójára egy vadonatúj, átdolgozott változattal készülnek a szervezők. A rockopera premierjét augusztus 17-én tartják a Szegedi Szabadtéri Játékokon, majd augusztus 30-án és 31-én a Budapest Sportarénában lesz a mű különleges előadása, mely előadások során Alföldi Róbert rendező és társulata rója le tiszteletét Szörényi Levente és Bródy János halhatatlan műve előtt.

A jubileumi előadás társulatában többek között ott lesz Feke Pál (István), Stohl András (Koppány), Novák Péter (Táltos), Tompos Kátya (Réka), Udvaros Dorottya (Sarolt), valamint különleges vendégként Varga Miklós és Nagy Feró is megjelenik a műben.

„Jaj, de unom a politikát…” mondhatnánk, hiszen az 1983-as városligeti premier óta számos alkalommal, számos rendező, különböző felfogásban álmodta színpadra a darabot, most pedig Alföldi Róberten a sor, hogy új színt adjon a műnek, melyet az ősbemutatón 120 ezer néző látott Királydombon. A rockopera azóta megjárta a Népstadion (1990), a sevilla-i világkiállítás (1992), vagy éppen a székelyföldi Csíksomlyó (2003) színpadját is, 2008-ban pedig A Társulat című műsor válogatóján kialakított szereplőgárda a művet (többek között) a Papp László Sportarénában is eljátszotta.

Hogy 2013-ban milyen lesz az IK30? Az eredeti művet agyonhallgatva mondhatom, nekem az az érzésem, a darab nagyon rendben lesz, hiszen Alföldi nekem arra mindenképp garancia, hogy megfelelő tisztelettel, ugyanakkor újító szellemben fog a műhöz nyúlni, sosem felejtve, hogy ennél a darabnál a megfelelő elegy lesz az előadás sikere. Meglátjuk. Várjuk.

"Előttetek fejet hajtunk, fogadjátok hódolatunk..."

A Prizma Filmművészeti Folyóirat támogatásában nemrég egy érdekes könyv látott napvilágot, mely kortárs amerikai filmrendezők életútját és műveit elemzi és értékeli. A Korszakalkotók: Kortárs amerikai filmrendezők című könyv 11 amerikai rendező művészetét vizsgálja, mely téma könnyen unalomba fulladhatna, de mivel az esszék írói ügyesen lavíroznak a tudományos értékelés és a könnyed hangvétel között, a kötet egyszerre lehet érdekes az akadémikus filmszakértőknek, valamint az "egyszerű" filmszerető közönségnek. A könyvben Spielberg-et, Malick-ot, Ridley Scott-ot, Michael Mann-t, Tim Burton-t, David Lynch-et, Jarmusch-t, Gus Van Sant-et, Soderbergh-et, Tarantino-t és Linklater-t ismerhetjük meg közelebbről, kiegészítve egy bevezető fejezettel, mely áttekintést ad Új-Hollywood történelméről, hagyományairól és a jelenben is működő gépezetéről.

A könyv kézhezvételekor egy kérdésem volt: miért lesz nekem jó 20-30 oldalt olvasni Tarantino-ról, Tim Burton-ről, vagy éppen Terence Malick-ról? Az egyes fejezetek elolvasása után megvolt bennem a válasz. Jó érzés, ha ezen klasszikus rendezők életművében hasonló motívumokat fedezünk fel, mint az írók és az adott dolgozat olvasása közben megszületik az összekacsintás élménye. A másik érv nyilván az, hogy számos érdekességet fedezhetünk fel az életművekben, köszönhetően megint csak az íróknak, akik nagyon aprólékos dolgozatokat készítettek a könyvhöz. A 11+1 fejezet ennek ellenére egyáltalán nem akar megmondó, vagy kritikus lenni, nem állítja, hogy ez a 11 rendező a legnagyobb, sőt, újabb kötet és újabb 11 rendező életművének bemutatását ígéri.

A könyvet leginkább a Filmvilág, valamint természetesen a Prizma célcsoportjának ajánlom, hiszen azt azért be kell látni, az egyes esszék elemző szemlélete a habkönnyű olvasmányban reménykedő olvasót elijesztheti, fáraszthatja. Ilyen szempontból is egységes a könyv, mely pont emiatt lehet korszakalkotó. Lehet a filmművészetet tanuló ifjúság bibliája, melyet könyvtárak polcain is megtalálhatunk, ugyanakkor a hobbi-filmes "átlagember" is szeretheti.

A 2008-as harmadik album óta inkább csend övezi a Portishead-et, kiegészítve azzal, hogy a meglibbentett újabb albumon a zenekar már elkezdett dolgozni, bár ahogy ők fogalmaztak, ez jelenthet újabb 10 évet is, míg megszületik a végleges eredmény. Ahogy a triphop hangulatához illik, a Portishead nem feszíti magát halálra, pár fesztiválfellépésen kívül nincsenek betáblázva az év második felében. A 2013-as Glastonbury fesztiválon előadott 70 perc viszont felkerült a Youtube-ra (kérdés meddig lesz ott), és bár szerintem a Portishead továbbra sem a fesztiválok környezetébe illik, nyilván én is örülnék, ha láthatnám őket. De inkább valami zárt helyen.

Pénteken este, 19 órai kezdettel a Quartet Escualo, Occam, DJ Bootsie, Hámori Gabriella és az Óbudai Danubia Zenekar speciális műsorral várja az érdeklődőket az Óbudai Fő téren. Az ingyenes rendezvényen megtapasztalhatjuk, mit eredményez az elektronikus zene és az argentin tangó fúziója. Ami várható: hip-hop, ambient, glitch elektronika, tangó táncosok, 18 fős vonós kar, valamint ülőhely, ha korán érkezel.

Ebben a nagy melegben mostanában szűkszavúak vagyunk a blogon, viszont olyan bombahírt kaptam, melyről 2 napja még nem is tudtam, hogy nekem is robban. Október 10-én a Dürer-ben lép fel fel az instrumentális poszt-rock zenét játszó 65daysofstatic! Ma átrohantam a zenekar The Destruction of Small Ideas című albumán, de annyira tetszett, hogy már forog a One Time for All Time korong, melyről alább egy dalt a figyelmetekbe is ajánlok. A koncert pedig kötelező mulatság, ez már biztos!

European Tour Autumn 2013 from 65daysofstatic on Vimeo.

B-oldal: Mutatkozzatok be a B-oldal olvasóinak!

Üdvözlünk minden B-oldal olvasót, mi az aJna zenekar vagyunk Kondorosról! Piller György, basszusgitáros és Ulhjár Szabolcs, gitáros és Altmann János dobos, aki sajnos most nincs gépközelben így csak ketten válaszolunk a kérdésekre!
Gyuri: - Maga az aJna zenekar 2010 óta létezik, de jóval régebbre nyúlik a múltja, amikor én még nem is ismertem a többieket. Vagyis a Janit ismertem, mert egy középiskolába jártunk, de a zenei dolgaikról semmit nem tudtam, azt hiszem erről a Szabi többet tud mondani. Alapvetően egy elég nehezen behatárolható, beskatulyázható zenét játszunk, amit mi magunk közt instrumentális fúziónak hívunk, de csak azért, hogy valamit tudjunk mondani a "ti milyen zenét játszatok?" kérdésre.
Szabi: - Janival mi már kamaszkorunkban is zenéltünk együtt, azután ilyen olyan okokból szétszéledt a társaság, végül 2008-ban Jani, rá egy évre én is hazaköltöztem, és egy pár hónap után elhatároztuk, hogy akkor megpróbálunk valami komolyabb dolgot csinálni. Elkezdünk számokat írni azután Gyuri is becsatlakozott és azóta így élünk boldogan...

B-oldal: Mi a helyzet albumfronton?

Szabi: - Még 2011-ben készítettünk egy demót, amin az akkor meglévő hat számunk szerepel. Rendes albumunk még nincs, de a számok újbóli felvétele és keverése jelenleg is zajlik, ezt házon belül csináljuk, hiszen a különböző DAW-ok és egyáltalán a digitális technika elterjedésével ma már nem feltétlenül szükséges stúdióba vonulni egy-egy jó minőségű felvétel elkészítéséhez. Mondjuk ha ehhez hozzávesszük az internetes kultúra mai állapotát, azt hiszem klasszikus értelemben vett lemezünk nem is lesz, ha elkészül egy-egy szám azt közzétesszük és aki akarja letölti.

B-oldal: Mi a TOP5 előadó / zenekar, mely hatással volt rátok?

Gyuri: - Ez a Top 5-öt nálunk elég nehéz szerintem összeszedni, mert elég tág az ízlésünk, ráadásul nem is egyforma. Janival sok a közös pont, Szabi lóg ki jobban köztünk ebben. Jómagam vagy százezer évvel ezelőtt, még nagy rap rajongó voltam, de aztán, ahogy mondani szokták, beszippantott a metál. Sokáig szerettem az akkoriban divatosabb nu-metál vonalat. Korn, Rage Against The Machine, Staind, stb. Aztán jött a zenélés, és egyre nyitottabb lettem, jött a Primus meg a Tool, amit még Jani mutatott a suliban, és onnantól kezdve egyszerűen nem bírtam mást hallgatni. Az AEnima lemezüket már biztos több százszor végighallgattam. Ha top 5-öt nem is tudnánk összehozni, de a No. 1 ami közös bennünk, az a Tool. Ma már egyébként nagyon sokfajta muzsikát hallgatok, de főleg a progresszív és post vonalról kerülnek ki az újabb kedvencek, na meg persze a matek oldalról, mint a Meshuggah vagy a Periphery. Megrögzötten halmozom a kevésbé ismert zenekarok albumait is. Annyira tele vagyok zenével, hogy néha csak nézem a lejátszóban a nevet, de gőzöm nincs mi az, még csak nem is ismerős, de ha elindítom akkor tetszik, szóval csak nem véletlen van az ott. Szemét dolog ez az internet :)
Szabi: - Hogy mi befolyásolja az embert, azt igen nehéz megmondani mivel apám válogatás kazettái a 80-as évek slágereivel nyilván komoly hatással voltak rám, de ha tudatos választásról kell beszélni, és olyan előadókról, illetve lemezekről, akiket, amiket a mai napig hallgatok akkor a Tool-tól az  Aenima, a RHCP Blood sugar sex magik lemeze, azután az Orbital dolgai később Suzanne Vega, meg a Dredg stb.stb...

B-oldal: A közeljövőben hol láthat titeket a közönség?

Gyuri: - Legközelebb Debrecenben játszunk Június 29-én a Lilla Bárban. Egy kis instrumentális estet hoztunk össze két helyi bandával, a Fake Illusions, és jó barátaink a Ghost Toast társaságában. Aztán valószínű a klip hatására, megkerestek az A38-ról is, hogy júliusban játszanánk-e ott, de egyelőre más konkrétum nincs az ügyben, reméljük összejön, és a fővárosban is meg tudjuk mutatni magunkat.

...és nem sminkel, hanem a Taxisofőr legendás jelenetét gyakorolja. No comment képsorozat következik.

...III. (befejező) rész: A blueson innen vagy a blueson túl?

A II. részben elmeséltük nektek, miszerint a blues fejlődése a ’60-as években befejeződött, most pedig, a sorozatunk záró akkordjaként a műfaj oldalhajtásai közül szemezgettem. Olyan előadókról lesz szó, akik az előző két részben említett zenészekkel személyes kapcsolatban is álltak, viszont zenéjük már túlmutat a blues hagyományos keretein, sőt egy kicsit messzebbre is elkalandozunk. Ennek megfelelően a dalokat is igyekeztem úgy válogatni, hogy nem feltétlen blues slágerek feldolgozásai legyenek terítéken, hanem a műfaji jegyeket, az ízt tudjuk tetten érni. Ugyancsak rendhagyó dolog a harmadik részben, hogy nagyrészt fehér zenészek fognak szerepelni az előadók között.

Kezdjük azzal, akinél a világon nincs fehérebb ember. Ugyanis Johnny Winter tökéletesen albínó, blues avagy blues-rock előadóként tartják számon, a hülye sapkák viselése terén pedig valahol a ’70-es évek környékén megelőzte a ’90-es éveket. Huzamosabb ideig játszott együtt BB King-gel és Muddy Waters-szel is. A szerencsés hazai közönség 2009-ben láthatta, hallhatta is őt.

Úgy látszik 2009 a blues éve volt Magyarországon, ugyanis egyazon évben járt Budapesten BB King és Gary Moore is. Az ír népzenével vegyített rockzene az ő nevéhez fűződik, és olyan metál slágerekké lett dalok is, mint mondjuk a Over the hills and far away, a Nightwish feldolgozásában. Aztán valamikor a ’90-es évek elejétől kitört nála a blues őrület, ami élete végéig megmaradt. Számomra első sorban rock gitáros marad, az egyik legkifejezőbb szólistaként.

Kötelezőnek érzem megemlíteni a (természetesen jó értelemben vett) Jimi Hendrix-mániákus Stevie Ray Vaughan-t is, akit ugyancsak inkább blues-rock zenésznek mondanám, noha ezzel biztosan sokan nem értenek egyet. A fiatalon elhunyt (36 évet élt) texasi gitáros kétségtelenül hatalmas hatást gyakorolt az utána jövő gitáros nemzedékre, míg játékában tisztán felfedezhetők a példaképek hatásai is. Figyeljétek, elég menő az arc!

Én valahol itt hagynám abba a felsorolást, a fiatalabb nemzedéket már szándékosan nem említettem. Joe Bonamassa, vagy John Mayer szerintem kicsit azok a blues zenének, mint Kyle Troy a rock ’n rollnak. Azonban ne feledkezzünk meg még egy valakiről! Little G. Weevil, azaz Szűcs Gábor, hazánk szülötte, aki idén a memphisi International Blues Challange nevű versenyen a szóló/duó kategóriát nyerte és elvitte a legjobb gitárosnak járó címet is! Legyünk rá büszkék és ismerjük a zenéjét!

És hogy történetünk vége felé igazoljuk Keith Richards, az első epizódunkban tett megállapítását vessünk egy pillantást az alábbi dalra, amit nem is olyan régen a hazai rádiók is előszeretettel játszottak. Blondie dalát a mesés hangú Sky Edwards adja elő. Remélem mindenki felismeri, hogy mire is gondolok.

Csakúgy mint az első részben, történetem vége előtt újra ajánlok egy filmet, a könnyedebb fajtából. Black snake moan, magyar címe: A lánc. Egy megnézést mindenképp megér. A visszavonult, erősen vallásos blues zenész (Samuel L. Jackson) talál a tanyája (az amerikánus népség a „farm” megnevezést használja) mellett egy összevert nimfomán lányt, akit megpróbál kikúrálni sajátos módszereivel. A történet ötletes, sajnos szerintem egy-két helyen vérzik a film, de az öreg Samu bá’ elviszi a hátán az egészet.

Zárva soraimat, bízom benne, hogy voltak olyan B-oldal olvasók, akiknek sikerült egy kis kedvet teremtenem a blues muzsika hallgatásához, vagy akik akár újra elővették a műfaj előadóit. A cél nem zenetörténeti oktatás volt, hanem egy kísérlet a blues zene népszerűsítésére, hiszen olyan izgalmas kicsit kutatni a zenészek stílusai, a műfaj különböző korszakai közt! Változatos, sokrétű ez a műfaj is, csak az időt kell rászánni, hogy megismerhessük. Búcsúzóul pedig álljon itt Jimi Hendrix örökérvényű megállapítása: „Blues is easy to play but hard to feel.”

N.Z.

Kultúrmissziós céljainknak is eleget téve, szeretnék hírt adni az Accretion című új magyar zenés dokumentumfilmről, melynek rendezője Kalotás Csaba, az egykori Realistic Crew zenésze. A film központi témája a Naprendszer, a forgatás novemberben pedig Izlandon zajlott, ahová az alkotók augusztusban még visszatérnek. Fontos kihangsúlyozni, hogy a lenti előzetesben is látható összes kép "földi körülmények között" született, a készítők nem használnak számítógépes animációkat, vagy éppen 3D technikát. A film várhatóan decemberben kerül bemutatásra, de addig is, az Accretion iránt érdeklődőknek ajánlom a film Facebook oldalát. (Ezen túlmenően azt is gondolom, a decemberi bemutatóig itt, a B-oldalon is jelzünk, ha bármi új információ kerül napvilágra a filmmel kapcsolatban.)

ACCRETION | Origins Trailer from csabi kalotas on Vimeo.

Azt mindig is tudtuk, hogy Mike Patton-nak zabszem van a seggében, lételeme a színpadi esés-kelés. Az alábbi videón jól látható, hogy a Patton agyában lévő botkormányos kis alien felfoghatatlan sebességgel és irányokba húzogatja azt a bizonyos botkormányt, különben az alábbi mozgásszínészet nem születhetett volna meg.

Március 28-án végre a Special Providence-t is beengedték a Magyar Rádió 8-as stúdiójába, a zenekar pedig volt olyan kedves, hogy ezt az egyedi koncertet is megossza rajongóival. A dalokra szerintem kifejezetten nehéz ráismerni, de ez adja meg az anyag ízét, meg az, ahogy a vonósok is megszólalnak az áthangszerelt dalokban. Ismét szolid világszínvonal, nem győzöm hangsúlyozni...

Tehetségkutatókban már elcsépelt, de John Malkovich-tól fantasztikus és egyben félelmetes hallani Leonard Cohen klasszikusát, melyet a színész zsebre tett kézzel adott elő egy orosz tévében. Meglehetősen csicskít.

...II. rész, melyben főhősünk megérkezik a nagyvárosba, ahol különös dolgok történnek vele (City Blues)

A blues formálódásáról szóló sorozatunk első részét nem véletlenül Muddy Waters-szel fejeztük be. Egyesek szerint ő volt az a zenész, aki "fölvitte" Chicago-ba a blues műfaját a messzi délről, bár nem hiszem, hogy van bármiféle feljegyzés arról, hogy Muddy ezerkilencszáznegyvenvalahány április huszonnyolcadikán megérkezett valamelyik Chicago-i vasútállomásra, és elsőként játszott volna ott bluest, hiszen más dolga sem lehetett. A történelem továbbírásához azonban ehhez több tényező is kellett.

Például az, hogy feltalálják az elektromos gitárt. Ugyanis a műfaj berkein belül kezdett több új hangszer is megjelenni a gitár és szájharmonika mellett, amik hangerőben messze túlszárnyalták azokat. A "bluesman" topogását felváltja a dob, bőgő és rézfúvósok kísérik a produkciót, valamint a zongora is ott van már a színpadon és a felvételeknél. Zenészek neve gitármárkákkal, típusokkal kapcsolódik össze ezekben az időkben. Mikor látta valaki utoljára BB Kinget más gitáron játszani, mint Gibson ES 335-ön?

Az is kellett, hogy a műfaj a déli államokban élő más típusú zenékkel is találkozzon. Olyanokkal, mint a country Texasból, vagy a jazz New Orleans utcáiról, ráadásul a műfaj a II. világháború után eljutott Európába is és briteknél a blues hatalmas divat lett. Amerikában egy ideig az előadóknak erről fogalmuk sem volt, és megdöbbenéssel fogadták, hogy nemcsak a nevüket ismerik a tengerentúlon, hanem tömegek kíváncsiak rájuk. Míg otthon klubokban játszottak legföljebb 100-200 ember előtt, Angliában egy nagyságrenddel népesebb közönségek előtt léptek fel. A sors fintora, hogy azok közül az angol előadók közül, akik az ő stílusukat, és az ő dalaikat másolták (lehet, hogy kicsit erős a terminus, de kb. igaz) viszont éppen az USA-ban szereztek maguknak előbb hírnevet, mintsem hazájukban.

Bár előtte is volt szórakoztató zenei jellege a bluesnak, most azonban egy új közönséget kell kiszolgálnia. Lássunk pár előadót a korszakból. T-Bone Walker, avagy „Father of the Electric Blues Guitar”, texasi származású, zenész családban nőtt fel. Több blues zenész is a család ismerőse volt pl. maga Leadbelly is, akinek a "Where did you sleep last night?" még a Nirvana is előadta. 17 éves volt, amikor először játszott felvételen. Gitárjátékában, zenéjében egy kis jazz, swing érzés is megjelenik, néhol pedig már a rock n’ roll-t vetíti előre. BB King-től Jimi Hendrix-ig igen sokaknak példaképe.

Eddig jóformán csak gitárosokról szólt a fáma, azonban most egy kicsit újra "vidékivé" tesszük a levegőt, mégpedig egy harmonikás segítségével. Sonny Boy Williamson Tenessee államban született, már 18 éves korában ismert zenész volt Chicagoban. Korának technikás játékosa volt.

Dobpergés. Riley B. King azaz BB King nevét ki ne ismerné? Unokatestvére, egy Bukka White nevű gitáros (ajánlom figyelmetekbe, király a csávó!) is tanította egy ideig a fiatal King-et, aki a Mississippi mellől költözött Memphis-be, hogy örökre megváltoztassa a műfajt. Fúvósokkal és billentyűvel kísért, harsány játéka már nem ugyanaz volt, ami a század elején futott blues néven.

A hardcore blues fan-ok szerint a ’60-as évek elején ezzel be is fejeződött a műfaj evolúciója. Innentől kezdetét vette az az időszak, mikor már magából a blues-ból fejlődtek ki stílusok, mint például az R&B (rythm and blues), a boogie, vagy maga a rock n’ roll. A blues, ami eddig volt és ami ezután lett, már nem az. Ennek ellenére a B-oldal-on lesz még egy blues-epizód, hiszen az 1-5-4 akkordmenet is három akkordból áll. 

A cikk végén álljon itt kedvenc előadómtól egy utolsó dal. Nem teljesen ide illik, ráadásul a következő részhez még ennyire sem, azonban az előadónak nagyon is itt van a helye. Nem tudom kihagyni, hogy az élő blues legendák közül Buddy Guy-t meg ne említsem, illetve egy dalt be ne szúrjak tőle. Nem csak azért, mert készülő házi szentélyem magját dedikált CD-je képezi (de azért is), ráadásul Buddy Guy-t is abba a csoportba sorolnám, ahova John Lee Hookert az előző fejezetben. Gyerekként (természetesen földművesek voltak a szülei) maga készítette első gitárját, melynek köszönhetően ifjúkora legzajosabb blues gitárosa lett, hiszen szanaszét torzította Fender Stratocaster-ét. Idős fejjel meg olyan közvetlenül, játékosan adja elő az akusztikus blues-t sztorizgatós-zenélgetős fellépésein, hogy nem bírok nem rajongani a stílusáért. Ahogyan ő mondja magáról egyik számában: "74 years young" (azóta már eltel pár év). Íme a világ egyik leghúzósabb, legtökösebb blues szerzeménye, melyet kizárólag hangosan, szomszédokat megőrjítő basszussal tessék hallgatni! A harmadik részig pedig házi feladat megkeresni BB king és Buddy Guy közös dalát, ami nem is oly régen látott napvilágot. Jó szórakozást hozzá!

N.Z.