Rock klasszikusok újra az Urániában

Rock klasszikusok újra az Urániában

A szemfülesek már az év elején felfedezték maguknak a Rock klasszikusok vetítéssorozatot, melynek keretében kíváló minőségű rockkoncertek kerültek vetítésre egyik kedvenc mozimban, az Urániában. Láthattuk a Queen és a Doors együttest, vagy éppen Jimi Hendrix-et,  a jó hír pedig az, hogy a sorozat szerencsére folytatódik, hiszen műsorra kerül Paul McCartney, Robbie Williams, a Judas Priest és az Aerosmith egy-egy kiemelkedő produkciója, valamint újra látható lesz a Queen legendás, '86-os budapesti koncertje. (Peter Gabriel-t már nem is mondom, ő már augusztusban “fellépett” az Urániában.)

Menü:

Jegyek egységesen 2500 Ft-os áron kaphatók az Uránia jegypénztárában és honlapján, továbbá a Jegymester hálózatában. Kedvezményes belépő a koncertsorozat három vagy több vetítésére jegyet váltóknak 2000 Ft-os áron kapható.

A szervezők remélem életben tartják a sorozatot, várom, hogy újabb együttesek anyagát láthassuk nagy vásznon, például jöhetne a Sigur Rós, vagy éppen a Dream Theater valamelyik újabb koncertje, vagy akár visszanyúlhatnának a Pink Floyd Pompeii című klasszikusához is…

km_1.jpg

Szólj hozzá!

Roger Waters és a nagy büdös magyar fal

Roger Waters és a nagy büdös magyar fal

Megmondom őszintén nem akartam a Roger Waters-koncertről írni, hiszen a B-oldal blog és annak Facebook oldala az utóbbi időben kicsit túltengett a Pink Floyd cuccokból, mely nem véletlen, PF rajongóként nagyon vártam a koncertet, hiába láttam 2 éve az Arénában a The Wall előadást, tudtam, ez más lesz.

Tiszteletben tartva azt, hogy a hírportálokat, vagy a „nagy zenei blogokat” nem mindig annak a zenekarnak a rajongói írják, melyet mi szeretünk, mégis érdekes, ismét igazi magyar hangulatnak lehetünk tanúi a koncert másnapján. Szomorú belátni, de nem érdemeljük meg, hogy legendák jöjjenek minket szórakoztatni, hiszen bennünk csak az marad meg, hogy valaki megöregedett, már nem olyan, mint anno, vagy nyilván a pénzéért koncertezik, akarom mondani, haknizik. Az már fel sem merül bennünk, hogy ezek a zenészek (történetesen most Roger Waters) így megöregedve is szórakoztatni akarnak minket, üzenetet átadni, valamint annak az ifjúságnak is örömet okozni, mely nem volt ott a legendás korszak arany pillanataiban, hiszen meg sem született, vagy oly fiatal volt. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy Roger Waters tulajdonképpen ki is hagyhatta volna Magyarországot, hiszen kik vagyunk mi, magyarok… elkeseredett, bezárkózó, unalmas lények, akik csak fanyalogni tudnak. Szépen a négy fal mögé bezárkózva, vagy egyéb mesterséges falakat magunk köré építve. Ez megmutatkozik színházi-koncert-mozi kritikáinkban, ráadásul a sor folytatható, mi tudunk mindent a legjobban, hajrá magyarok.

Roger Waters és a Fal viszont tegnap itt volt, mely ELKÉPESZTŐ minőségű műsorban testesült meg. Lehet csöpögősen hangzik, de ezt a koncertet vétek lett volna elzárni a világ elől, így nem pénzkeresési hakninak, hanem áldásnak kell felfogni, hogy ez az öregember nem otthon pipázik, hanem újra és újra felveszi a fekete pólót, hogy saját legendáját tegye kockára. A 2-3 naponta játszódó grandiózus show, Waters főműve, mellyel kurva nagyot is bukhatna, ha nem sikerülne neki. Ellenben nem hogy jól, hanem zeneileg tökéletesen működő show-t kaptunk, mellyel gyakorlatilag a stadion koncertekbe vetett hitet is visszaadta az Öreg. A vetítésekről, a vizuálról nincs értelmes sokat beszélni, hiszen az külön univerzumot képvisel, egyszerűen leírhatatlan minőségben, stílusban, változatosságban. Ezt akkor is el kell ismerni, ha valaki nem PF, vagy Waters-rajongó. A 21. század adta összes technikai lehetőség ki volt használva, történt olyan is, melyre nem is tudtuk, hogy van esély egy élő előadás alatt, ráadásul Waters szerintem még elemében is volt, gyakran felvette a kapcsolatot a közönséggel, magyarul beszélt és egyáltalán nem éreztem, hogy egy olyan zenészt látnék, aki az utóbbi 3 évben ugyanazt a huszonvalahány dalt fásultan játszaná. Persze, ez az ember szereti magát, szereti a hangját hallatni, szereti a The Wall-t, nem véletlen hajtotta despotikus hatalma alá korábbi zenésztársait. Egy The Wall koncerten Syd Barett-ért kiáltani pedig olyan, mintha valaki kisujját eltartva azt írná le, hogy zavaróan hangosan szólt a géppuskatűz a quadro hangszórókból…Ugyanezek a kritikusok azt írnák le egy reménybeli Phil Collins koncert után, hogy Phil megkopaszodott...

De engem már nem a tegnap érdekel, hanem hogy mit hoz a holnap. Van még hátra 11 koncert és utána mi lesz, Roger? Tényleg hazamegy a csávó, leül a könyvtárszobába teázgatni, meg híreket olvasni Egyiptomról, meg Szíriáról, vagy esetleg bekapcsolja az Animal Planetet? Leteszi a lantot és soha többet koncert, meg odamondás? Nyilván az is érthető lenne, hiszen – ahogy a kritikák írják – ő már öreg, csak haknizik, ráadásul kurva sok pénzt keresett egoista főművével, miért ne lenne a saját falai mögött?!

A tegnapi koncert örökké tartó élményként ivódott belém. Rossz rágondolni, hogy mindegy miért, de valószínűleg soha többet nem lesz alkalmunk látni Roger Waters-t a színpadon, ahogy a jelenleg 3 élő tagot számláló Pink Floyd-ot sem, bármennyire is szeretnénk. Ez a kibaszott nagy fal érzés...

n12.jpg

18 komment

TOP30 Pink Floyd-dal EVÖR

TOP30 Pink Floyd-dal EVÖR

Mi újat mondhatnék a Pink Floyd-ról, a Waters-Gilmour ellentétről, vagy éppen minden idők egyik legnagyobb koncept-albumáról a The Wall-ról? Úgy döntöttem, a rockzenei kislexikon megírásának lehetőségét most átadom másnak, annál is inkább, hiszen a Pink Floyd esetében talán a zenekar sem mindig figyelt arra, hogy "ez az egész" a zenéről szól, így legalább mi rajongók figyeljünk arra. Hiszen éveken keresztül saját maguk szobrát szépen építgették monumentális albumaikkal, melyek aztán szépen felemésztették a közös világot, mely talán csak fiatalkorukban volt közös, mikor még a színpadon írták a dalokat a villódzó fények alatt és arról álmodtak, a klubok helyett majd egyszer stadionokat is megtölthetnek. Elmélkedjünk picit.

Eleve azt is nehéz definiálni, hogy mi az a Pink Floyd, avagy ki tette azzá, ami lett. Kétségtelen tény, hogy Syd Barett nélkül lehet csak egy beat zenekar lettek volna a többi között, viszont Gilmour nélkül pedig egy 2-3 albumos underground pszichedelikus banda maradtak volna, akire csak a ma 60-70 éves londoniak emlékeznének, meg pár zenei újságíró. Illetve azok se, mert be voltak akkor bélyegezve, mint mindenki a környéken. Azzal sem mondok újat, ha kijelentem, Waters, hiába volt géniusz, folyamatosan növekvő diktatúrájával agyonnyomta a zenekart a Dark Side után, tudatosan / tudat alatt (megfelelő aláhúzandó) szépen lassan, albumról-albumra ölte, szorította a háttérbe a klasszikus, atmoszferikus Pink Floyd-soundot (benne Gilmourt) és menetelt saját álma, a The Wall megalkotása felé.

Sosem titkoltam, én inkább Gilmour-párti voltam, de be kell látni, Waters és Gilmour együtt a legerősebb. A szöveg és a zene. Ugyanakkor ne felejtsük el azt se, hogy a nagy elegybe kellett még két összetevő, Nick Mason, dobos, valamint Rick Wright, aki szorgos iparosként dalíróként és énekhangként is szolgálta a gépezetet. Ráadásul Storm Thorgherson-ról ma még nem is ejtettem szót...

Ma este a The Wall grandiózus előadását láthatjuk a Puskás Ferenc Stadionban, azt az albumot, mely tulajdonképpen széttépte a hagyományos "album" kereteit, inkább rockopera, mely nyomokban Pink Floyd-ot is tartalmaz, így még a rajongók között is megosztó mű. Az album két átka, hogy a berlini 1990-es Waters koncert óta rátelepedett "annak a falnak" az emléke, miközben egyáltalán nem annak apropóján született. A másik "kereszt" pedig az Another Brick in The Wall (part II) című dal, mely elcsépelt slágerré degradálódott, a zenekar leginkább rádióbarát dala, mellyel azonosítják a Pink Floyd-ot, merőben hibásan...

Sajnos a Pink Floyd (mint megannyi más legendás zenekar) már csak a polcokon és az emlékezetekben létezik, így nem szabad azon alkalmakat eltékozolni, mikor ezeket a csodálatos zenészeket láthatjuk. Legyen az Gilmour On an Island szólólemezének fellépései pár éve, vagy éppen a világ körül több éve utazó The Wall koncert Waters interpretációjában. A időutazásnak ma is részese lehetünk, csakúgy, mikor könnyeket nyelve hallhatom itthon az Echoes-t, akár a Pompeii, vagy a Remember that Night videókról. Ma nem lesz visszataps, nem lesz encore, mégis lázas izgalommal fogok kimenni a Stadionba, ahol együtt építünk valamit, amit akár nevezhetünk Falnak is.

TOP30 Pink Floyd-dal EVÖR:

  1. Echoes
  2. Shine On You Crazy Diamond
  3. Time
  4. Comfortably Numb
  5. One of These Days
  6. Set The Controls For The Heart Of The Sun
  7. High Hopes
  8. Mother
  9. The Great Gig in the Sky
  10. Us and Them
  11. Hey You
  12. Wish You Were Here
  13. Dogs
  14. Careful With That Axe Eugene
  15. In the Flesh
  16. Brain Damage
  17. Sheep
  18. Welcome to the Machine
  19. Interstellar Overdrive
  20. Goodbye Blue Sky
  21. Wearing the inside out
  22. Fletcher Memorial
  23. Marooned
  24. Remember a day
  25. Sorrow
  26. Astronomy Domine
  27. Goodbye Cruel World
  28. Cymbaline
  29. Breathe
  30. Atom Heart Mother

(... ajjaj, a Money meg kimaradt...)

pf.jpg

12 komment

Balatonvilágos Calling: B my Lake

Balatonvilágos Calling: B my Lake

Még el sem csitultak a Sziget utáni viharok, újabb mámorba hív a B my Lake fesztivál, mely augusztus 18-19-20-án 3 napos elektronikus parádéval várja az érdeklődőket a Balaton partjára.

120 DJ fog fellépni a II. világháború után pártüdülővé alakult balatonvilágosi Club Aliga üdülőközpontban, ahol anno Kádár János, Rákosi Mátyás, Hruscsov, Brezsnyev és Gagarin is parádézott, ha nem is techno, vagy downtempo muzsikára, de nyilván az urak is értették a csíziót. A nemrég visszatért Sziget fesztiválon az élelmesek gyakran kipróbálták a Sound-kistestvért is beharangozó Colosseum nevű helyszínt, ahol nagyon kellemes elektronikus szettekre lehetett bólogatni / megőrülni, a nap adott szakának megfelelően. 

Nincs még vége a fesztiválszezonnak, csak szólok.

nagyonbalaton.png

BmyLake_layout2.jpg

Szólj hozzá!

Sziget: Európa legjobb vidámparkja

Sziget: Európa legjobb vidámparkja

Ideje levágni a karszalagokat, kiszedni az orrból a fekete fesztiválfikát, el kell felejteni a túlpiás állapot okozta fesztiválveszekedéseket, ugyanakkor a mámort is, melyet a fesztivál okozott. Újabb Szigetnek lett vége, méghozzá nagyon gyorsan. Ahogy ilyenkor megszokhattunk, jönnek az értékelések, a csapból is a fesztivál zenei nívójának fikázása folyik, valamint újra forog a "veszteséges volt az idei Sziget" lemez, valamint az a pejoratív megközelítés, mely szerint így is, úgy is rohadjon meg a Gerendai. Már tegnap be akartam klimpírozni gondolataimat, de még annyira készen voltam (fesztivál-torokfájás), hogy csak karszalag levágásához volt erőm. Azóta pár értékelő cikket is olvastam, köztük Bede Márton !!444!!!-re írt posztját, melynek nagy részével egyetértek, így nagy eséllyel pár gondolat az alábbiakban újra megjelenik.

Röviden, tömören: az idei Sziget úgy folyt rajtam keresztül, mint egy pohár víz. Teljesen hihetetlen, de a fesztivál úgy ment el, hogy alig tudok igazi zenei élményt felsorolni. Wax Tailor, Fanfara Tirana meets Transglobal Underground és Nick Cave (amit láttam belőle) volt az, ami odaszegezett, ráadásul talán az a legnagyobb kritika, ha egy RATM, vagy egy Guns tribute fellépés hoz ki aznap a sodromból...
 A "hova tovább Sziget?" kérdés valóban releváns, hiszen az utóbbi Szigetekhez képest az vált számomra egyértelművé, miszerint a Sziget igazából már egy vidámpark, ahol amúgy van zene is. Felülhetsz a óriáskerékre, nézhetsz tűzijátékot, láthatsz bohócokat, kiülhetsz a strandra, ráadásul minden sarkon tudsz piát-kaját venni, költheted mámorra a pénz, közben posztolhatsz a Facebook-ra. Ja, hogy közben vannak koncertek? A külföldi látogatók nagy része nyaralási-buli célból jött a Szigetre és ült fel a körhintára, más kérdés, hogy vajon ez így érdekes lesz-e neki jövőre is, vagy másfelé veszik az irányt, hiszen bebaszni bárhol lehet. Persze azzal, hogy Gerendaiék nem csak egy fesztivált csinálnak, önmagukat is kannibalizálják, ugyanakkor az utóbbi években lezajló folyamat arra is jó volt számukra, hogy megfelelően szegmentálják a piacot, felosszák a költségeket a sok-sok fesztiváljuk között. Sikerült. Olcsóbb-kisebb fesztivál főleg egyetemistáknak-árérzékenyebbeknek (VOLT), fesztiválnak hívott pucc- és izomparádé az eszetlen menőknek (Balaton Sound), illetve említhetem utóbbi esemény kisöccsét az idén induló B My Lake-t, aztán pont pont pont. Ezekből a fesztiválokból mind dől a lé, mégsem volt sosem kérdés, hogy nyereséges-e pl. a Balaton Sound... Az meg, hogy a Sziget nyereséges-e, mindenki tudja, számviteli kérdés, így erre nem is akarok szavakat pocsékolni.

Szolid közvélemény kutatásomra az a pár külföldi, akivel beszéltem, elmondta, hogy azért jött ide, mert a Sziget (neki) olcsó, elnyerte a legjobb fesztivál díját és amúgy is: kurvajó a buli. Tudtátok kik lesznek a fellépők, mikor a jegyet vettétek? Nem. És hogy érzitek, milyen a fesztivál? Jó a buli. Aztán rohannak a Color Party-ra a Nagyszínpadhoz. Oké, értem. Szerintem Karcsiék is kurvára értik, más kérdés, hogy a mámort kereső külföldiek hangja mellett egyre erősebbek azok a külföldi (és természetesen hazai) hangok is, akik a koncertélményt keresik, hiszen egyfelől hozzászoktak ahhoz, hogy a Sziget egy eklektikus, sokféle zenei univerzumba repítő fesztivál, másfelől a "Legjobb európai fesztivál" plecsni mögött tartalmat is várnak. Joggal. Szóval, a szervezők előtt szerintem 2 út van: működtetni a vidámparkot, pár új játszótér, meredekebb csúszda beszerelésével, vagy ismét a kockázatos és költséges útra lépni, mely a koncertek szervezését (=zenei fesztivál) jelenti. Az utóbbi évek tendenciája (csökkenő színpadszám, rockszínpad megszüntetése, nagyhalakról való lemaradás, lassan már azt is mondhatjuk, hogy a világzenei színpad kiherélése, stb.) azt mutatja, hogy kis eséllyel várható gyökeres fordulat, de eközben szerintem Gerendai Karcsiék sem hülyék. Valós vagy valótlan magyarázkodásuk a line-up-pal kapcsolatosan bár kínos válságkommunikáció, de egyre jó volt: ezt jövőre már nem tehetik ki a falra. Abból a listából igenis 3-5 nagyon erős fellépőt el kell hozniuk a következő 2 évben, vagy marad a vidámpark, azaz egy beszűkülő fesztivál, ami őrlángon elketyeg, mi meg okosan mondhatjuk: termékéletgörbe. Szóval legyinthetünk így is, úgy is, 21 év azért kurvára 21 év és nem kell őket jobban bántani, kritizálni, mert a Sziget egy jó fesztivál / buli (megfelelő aláhúzandó) és ráadásul kiválóan is működik. Értem ezalatt a parádés minőségű belső biztonságot, a fizetőkártya folyamatot, a higiénia javulását, azt hogy nincs incidens, egyszerűen tökéletes a gépezet, mely a háttérből kiszolgálja az eseményt.

De akkor mégis, hova tovább Sziget? Időpont váltás? Á, kizárt, nem fogják a 2 aranytojás tojó tyúkot (VOLT, BS) levágni, átmozgatni. Csökkenő napok? Megint csak esélytelen, hiszen a mínusz napok egyértelmű közönsége a vékonyabb pénztárcával bíró magyarok, akik a mínusz napok után talán kimennek még egyszer, hiszen "jó a buli". Ettől függetlenül szerintem az egyik mínusz nap eldobása nem lenne ördögtől való... Helyszínváltás? Hm, fura lenne, de ha következő 20 évben és - még egyszer mondom - zenei fesztiválban gondolkodunk, akkor miért is ne? El Magyarországról? Szerintem meg fogjuk élni, hogy a Sziget külföldre kerül. Vagy több Sziget is lesz, hiszen az is érezhető, hogy fogyó magyar nézőmennyiség mellett a Szigetnek minden évben nyűg viaskodni a "hangos a Sziget" szlogennel páváskodó III. kerületi önkormányzattal, vagy éppen a nyugdíjas réteg szavazatait minden lehetősséggel megragadó fővárossal. Azt is érzem (szerintem Gerendai is...), hogy mi magyarok nem vagyunk elég büszkék a Szigetre. Miért nem? Van nekünk a Balaton, a romkocsma negyed, olimpiai sikereink és mondjuk a Forma 1. Azt hogy ezek milyen erővel bírnak, vagy mink van még, nem akarom fejtegetni, sajnos nincs egyértelmű mértékegység, mellyel az ország imidzshez való hozzájárulásukat számszerűsíteni tudnánk. A Sziget viszont ott van és egyet értek Bede Mártonnal, jelenleg (!) talán ezen a platformon tudunk legjobban érintkezni a felnövő külföldi generációval. Mert hiába szeretnénk, hogy a külföldi azt mondja az Ungarn, vagy a Hungary hallatára, hogy gulyás, esetleg Puskás, már nem ezeket mondják, hanem azt, hogy Ziget, Szigetth és hasonlók. El kell fogadni. Azt is, hogy Budapest egy partiváros lett, legény- és lánybúcsúk tökéletes helyszíne, pezsgő éjszakai életével, romkocsmáival.

Nos, költsünk inkább erőltetett Eurovíziós vetélkedőkre? Nyilván annak sem örülnénk, ha Nemzeti Fesztiválok lennének és a politika túlvállalná magát a Szigetben, de örülni kell a Sziget sikerének és nem a lehető legjobban lehúzni, vagy akadályozni. Berlin és Amszterdam is tudott örülni neki, még akkor is, ha olyan hangos, mint a Sziget. Csak ugye a Sziget korábban nem csak olyan volt, mint egy bulinegyed Rovinj-ban, vagy éppen a Gozsdu udvar, a koncertközpontúság nagyon elveszni látszik. Szélfogó party a Nagyszínpadon, miközben nem férsz be az Arénába, vagy az A38-ra? Érdemes lenne Gerendaiéknak is újraolvasniuk a Sziget könyvet, hátha puhul a vidámpark-gépezet és visszajön egy kis romantika a szervezésbe.

Mikor azt mondjuk, le vagyunk maradva az előadókat illetően, sokszor csóválom a fejem. Nem az a baj, hogy nem jön a Metallica, vagy az RHCP, hanem az, hogy jön a Guetta, a Prodigy, meg a Faithless "minden" évben és 21 éve nem jön a Metallica, meg az RHCP. Nem tudom, mennyire reális az a lista, melyen a nem-et mondó zenekarok voltak, de azon a listán zömében mosolyogni lehetett, hiszen már csak a Pink Floyd, vagy a Genesis, esetleg Elvis Presley hiányzott, ha direkt a nulla esélyre mentek a kedves szervezők, hiszen a listán szereplő zenekarok nagy része idén nem is turnézik, vagy tényleg csak a tengerentúlon, amit nagy eséllyel már januárban megmondott a Google. Adele meg babázik... Állítom nektek, ha lekérnénk az A38 utóbbi 5-8 évének fellépőit, majd azt megszavaztatnánk a néppel, érdekesebb irányokat kaphatott volna az összes színpad, ráadásul az esemény zene fókuszú maradna. A mostani program egy eljelentéktelenedő, megfáradó fesztiválra utal, melynél azt sem érzem, hogy magát Európa legjobbjának tartaná, de azt sem, hogy a zenekarok azt éreznék, presztízsértékű Európa Legjobb Fesztiválján, azaz a Szigeten fellépni. Ezt nem lehet csak a pénzre fogni, itt vagy tudatos, akár művészeti értéket is visszafogó költségvetési politikáról van szól (rockerek kiűzése), azaz Karcsiék berendezkedtek a vidámpark működtetésébe, vagy tényleg bénák vagyunk a szervezést illetően. Ettől függetlenül végképp nem szabad úgy hozzáállni, hogy az a jó Sziget, ahol a mi kedvenceink lépnek fel. Az a jó Sziget, ahol a zene beszippant, az előadók lekötnek és nem csak egy vödör whisky-szóda megivásához jelentenek hátteret. Ahol megismersz zenekarokat, akiket magaddal viszel.

Mindent összevetve odáig azért ne menjünk el, hogy a világ összes bajáért a Sziget legyen a felelős. Igen,  kimondható, hogy a Sziget drága, vagy azt is mondhatjuk, hogy a forint ér szart se. Nekünk, magyaroknak drága céltalanul ellötyögni 20-30.000 Ft-ot / nap, főleg, ha ezt megtehetjük kevesebbért a ZP-ben, Orfűn, vagy valamelyik romkocsmában, esetleg halászlé fesztiválon, hiszen a nyár minden hétvégéje fesztiválokat kínálgat az ország összes pontján. A világ zenei tendenciái is néha nehezen értelmezhetőek számomra, talán nem véletlen, hogy az ember egy Rage Against The Machine-t nézne meg inkább élőben és nem valami sokadik dubstep klónt. Egy szó mint száz, bár nagyon tisztelem a fesztivál összes munkását az elmúlt sok-sok évért és élményért, de remélem a kijózanító pofont valamennyire most megkapták és csíp is rendesen. Jövőre látni fogjuk, mennyire csíp, 2 éven belül pedig el kell valakinek hoznia a Red Hot Chili Peppers-t különben nincs értelme legjobb fesztiválról beszélni.

sziget_1.jpg

8 komment · 1 trackback

TOP5 Blur-dal EVÖR

TOP5 Blur-dal EVÖR

2013.08.09. | B-vendégszerző

A kilencvenes évek meghatározó brit indie zenekarának fellépése ma este a Szigeten késői elégtétel mindazoknak, akik húsz éve szerettek bele a britpop-hangzásba, a punkos gitárzene, kontrollált indulatok és posztmodern humor zenei világába. A Blur, mely az egész világon népszerűvé tette ezt az irányzatot, még sohasem lépett fel Magyarországon – fénykorukban túl nagy sztárok voltak ahhoz, hogy eljöjjenek egy budapesti fesztiválra, aztán pedig ők szálltak ki egy időre a koncertező zenekarok köréből.

„A legjobb döntés volt, hogy feloszlottunk” - nyilatkozta Alex James, a Blur basszusgitárosa most, hogy újra elfoglalták méltó helyüket a csúcson. A 2001 és 2009 közötti szünet ugyanis nemcsak a meglévő rajongókat éheztette ki, hanem felnevelt egy olyan új generációt is, akik mostanában találkoznak először a zenéjükkel. A Sziget-közönség nagyobb részét valószínűleg a fiatalabbak teszik majd ki – izgalmas lesz látni, hogy rájuk milyen hatással lesz a kicsit már megöregedett, de még mindig nagyon sármos Damon Albarn énekes-billentyűs, Graham Coxon gitáros-vokalista, Dave Rowntree dobos, és a már említett James.
Az biztos, hogy 1994-ben, amikor a Parklife című lemezük megjelent, és én voltam hasonlóan fiatal – végtelenszer meghallgattam kissé cinikus korrajzukat, a „Girls and Boys”-t, mely szerint a szerelem a 90-es években paranoid, hisz azt sem tudjuk már, ki a fiú és ki a lány… A címadó dal, a Parklife, meg az End of A Century is bevonult örök kedvenceim közé. A Blur pedig a toplisták élére ugrott – Nagy-Britanniában és Amerikában egyaránt (a brit slágerlistán 90 hétig maradt a lemez!). A Brit Awards-on az év együttese lettek, és a legjobb album díját is elhozták.

A következő lemez, The Great Escape címmel még nagyobb hájpot hozott: beindult a szigetországi médiában egy versengés, mely „a nagy britpop-csata” néven vonult be a zenetörténetbe, legnagyobb vetélytársukkal, az Oasis együttessel vívták meg. A csata a Country House című szám megjelentetésének napján tetőzött, ugyanezen a napon hozta ki ugyanis az Oasis a Roll With It című kislemezét. A New Musical Express a „Brit nehézsúlyú bajnokság” címkét is ráaggatta az eseményre, Damon Albarn a vezető brit híradóban is szerepelt aznap, s hogy megértsük a lényegét, tudnunk kell: a manchesteri Oasis a munkások lakta Észak-Angliát, a londoni Blur a középosztálybeli Dél-Angliát képviselte – több volt ez két zenekar versengésénél, és persze a hírhedt brit bulvársajtó meg a lemezkiadók gerjesztették. A csatából a Blur került ki nyertesen, 274 000 eladott kislemezzel, az Oasis 216 000 darabjával szemben. Sikeres lett még a lemezről a Stereotypes, a Charmless Man, The Universal… Hosszú távon viszont az Oasis tudott nagyobb kereskedelmi sikereket elérni  - különösen Amerikában.

Én azonban maradtam Blur-rajongó, és a következő két lemezt is szerettem (Blur és 13 címmel jelentek meg), bár ezeken már jelentős változást észlelhettünk a korábbi, felszabadultabb hangzáshoz képest. Kedvenceim ebből a korszakból a Song 2 – mely legnagyobb nemzetközi sikerük lett, aranylemez Amerikában-, na meg a This is a Low – melankolikusabb, személyesebb dalok ezek.
Amikor 1999-ben végre élőben is láttam a Blurt Edinburgh-ban, a T in the Park-fesztiválon, elsősorban az abban az évben megjelent 13 című lemez dalait játszották, csak a koncert végén került elő a 92-es Popscene (melyet a legelső britpop műfajú számként tartanak nyilván a rocktörténészek), a ráadásban pedig három nagy sláger: a Girls and Boys, a Parklife, és a Song 2. Nagyon nagy élmény volt, de valahogy érezhető volt a kifáradás a zenekar tagjain.

Ezért aztán szomorúan, de nem meglepetten olvastam a következő években a híreket a zenekar széteséséről: előbb James és Coxon botrányai, majd Albarn szóló-projectje, a Gorillaz nevű virtuális zenekar, végül  Coxon alkoholizmusa zilálta szét sikerei tetőpontján az együttest, majd a média is ejtette őket. A klasszikus négyes felállás Coxon kilépésével 2001-ben szűnt meg. 2003-ban még megjelent a Think Tank (melynek felvételei két éven át húzódtak a tagok közti problémák miatt) – ezen már a korábbi, Coxon-féle gitárjáték helyett Albarn egyszerűbb gitárstílusa hallatszott, s a számok zömét is Albarn egyedül írta. Az album így is a toplisták élére került, de egészen 2009-ig kellett várni a valódi visszatérésre.

2009 májusában a zenekar végre újra Coxonnal, a régi felállásban hatalmas sikerű koncertet adott a Hyde Parkban, és még egyet, mert akkora volt az érdeklődés – a kritikusok is őrjöngtek a gyönyörűségtől. Abban az évben ők lettek a Glastonbury fesztivál vezető fellépői, de még mindig nem mondták ki, hogy a visszatérés végleges. 2010-ben elkészült az együttesről szóló dokumentumfilm, mely Grammy-jelölést hozott, és egyetlen új szám is megjelent, Fool’s Day címmel.
2012-ben pedig a Blur, egy lemezeket nem nagyon készítő, nem nagyon koncertező zenekar megkapta a brit zenei élet legnagyobb elismerését: a Brit Awards életműdíját, „Kimagasló hozzájárulás a zenetörténethez” címen. Ahogy kell, ki is adták gyorsan az összes stúdiólemezüket, négy lemeznyi, addig kiadatlan ritkasággal és három DVD-vel együtt dobozos díszkiadásban… Felléptek a londoni Olimpiai Játékok záróünnepségén, majd hazamentek szépen, és kiadtak megint két új számot. Új lemezt nem.

Úgy tűnik, mintha már lezárták volna saját életművüket? Talán igen – de  azért még ne temessük a Blurt – soha nem arról voltak híresek, hogy üzleti vagy karrier-megfontolások irányították volna őket. Tetszik nekik a mostani, fiatal közönség, élvezik, hogy azokat is el tudják varázsolni, akik meg sem születtek az első lemezeik idején… Most újra jól érzik magukat együtt. Ennek köszönhető a pénteki Sziget-koncert, becsüljétek hát meg, és talán még egy új lemez is kifutja majd a lelkesedésükből.

TOP5 Blur-dal EVÖR:

1. Boys and Girls

2. Parklife

3. Song 2

4. Charmless Man

5. Country House

Blur.jpg

2 komment

Nirvana örökség: Biffy Clyro ma a Szigeten

Nirvana örökség: Biffy Clyro ma a Szigeten

2013.08.08. | Péter Bócsi

Kezdhetnénk úgy, ahogy gyerekkorunkban a Pom-pom kezdődött, kicsit elferdítve a szöveget: „Hogy kicsoda Biffy Clyro? Hogy nem ismeritek? Óóóó, igazán senki sem ismeri! Mert hol ilyen, hol olyan, bámulatosan tudja változtatni az alakját!”

Nos, annyit azért tegyünk gyorsan hozzá, hogy Biffy-éket a világ bizonyos részein igenis sokan ismerik, nem sok banda nyert el több díjat mostanság brit földön a lemezeivel, igényes klipjeivel, mint ők, de nálunk azt hiszem, az ismertség még várat magára. A mai napon valamennyit változhat a helyzet, hiszen a SZIGET ma esti fő attrakciója a Biffy Clyro lesz! Ha engem kérdeztek, meggyőződésem, hogy Nick Cave-vel holt versenyben az idei év legjobb húzása a Sziget szervezői részéről a skót banda bezsákolása! Mivel tényleg nem örvendenek nagy ismertségnek mifelénk, hadd adjak némi támpontot az ismerkedéshez.

Képzeljetek el egy csávót, Simon Neil-t, akit az Isten is rock sztárnak teremtett: nem elég, hogy kitűnő hanggal és nedves tini lány álmokba kívánkozó fizimiskával áldotta meg a Teremtő, de olyan tehetséget is kapott hozzá, hogy gyakorlatilag nem tud rossz dalt írni! Kellően szerencsés is volt, hogy az útjába akadt a vörös ikerpár, James és Ben Johnston (basszus és dob), akik alázatosan támogatják karizmatikus hősünket immár hosszú évek óta, és a zenei alapok mellett gyönyörűen vokáloznak is neki. Így hárman olyannyira egymásra találtak, hogy már a hatodik stúdió lemezen is túl vannak, és korántsem mellesleg szépen fokozatosan zsebre vágták egész Nagy-Britanniát! A lemezeik úgy fogynak, mint a Barna Sopianae a Nemzeti Dohányboltban az első napon, imádja őket a közönség és az újságíró szakma (ritka, szinte már „kegyelmi állapot”…), de még a zenésztársadalom is, hiszen hogyan kerülhetnének be másképp olyan turnékra, ahol a Muse, a RHCP, esetleg a Foo Fighters vagy a Queen of the Stone Age előtt kell játszani? Kell ennél több? Nem hiszem…ezek a csávók nagyon megcsinálták a szerencséjüket!

De milyen is a zene, amit játszanak? Egyrészt meglehetősen változatos, hiszen a kezdeti időket jellemző disszonáns, váratlan megoldásokat felmutató, zajos rocktól a legcukormázasabb mainstream dalokig mindent megírtak már, másrészt meg úgy érnek, puhulnak az idő múlásával, mint a kicsit idejekorán leszedett kopasz barack. Ez utóbbi akár zavaró is lehetne, mint például a Muse vagy a Maroon 5 esetén, de nekik valahogy könnyebben elnézem ezt. Minden bizonnyal azért, mert a dalok még mindig nagyon jók, és azért, mert a nagy ellágyulás közepette még mindig meg tudják lepni a hallgatót váratlan fordulatokkal.
Ahogy említettem, Simon remekül énekel, és az sem irritál, ahogy Kurt Cobain (vagy éppen Dave Grohl) üvöltéseit nyúlja, mert bitang jól csinálja. A Nirvana örökség manapság már ritkán érhető tetten a zenéjükben, ám koncertjeiket nézve ha akarnák, sem tagadhatnák le! Ez nálam újabb dicséret, jólesik látni valakit, akinek a produkciójában ennyire megelevenedik Kurt szellemisége.

És hogy mitől kajálják ennyire a népek? Egyrészt az eddig említett zenekarok hatásaiból táplálkozó zene egy felettébb életerős kombinációt alkot (már jó a csajoknak is, de még jó a fasziknak is), másrészt szórják magukból a fogósabbnál fogósabb dalokat, harmadrészt pedig mindezt úgy prezentálják élőben, hogy maradandó nyomott hagyjanak benned!
(Ja, és a hülye név! Hogy honnan is ered? Erről össze-vissza hadovál a banda, gondolom, most már szánt szándékkal. Nekem az a verzió tetszett a legjobban, hogy egy híres finn focista neve a 17. századból! Szóval viccesek is a csávók, na!).

Jó szórakozást a ma esti koncerthez! Aki teheti, tapsolja pirosra a tenyerét, és addig üvöltse a számok között, hogy „Mon the Biff”, amíg be nem reked! Tököm se tudja, mit jelent, de állítólag erre nagyon gerjednek!

Íme, két élő felvétel a bandától (egy zúzás és egy libabőr, hogy a végleteket érzékeltetni tudjam.

That Golden Rule

Many of Horror

biff.jpg

Szólj hozzá!

TOP5 Nick Cave-dal EVÖR

TOP5 Nick Cave-dal EVÖR

2013.08.07. | B-vendégszerző

Úgy érted, erről az új lemezről? Vagy a TOP5 Cave-lemezre vagy kíváncsi a több mint húszból (harmincvalahányból, ha a filmes és színházi soundtrack-eket is hozzászámítjuk)? Vagy az öt legnépszerűbb számát keressük? Az öt legjobb balladát? Az öt legzúzósabb rockot...? Esetleg a világ öt legszebb szerelmes dalát? – mind az ötöt Nick Cave írta!

Cave egy ikon, Bob Dylanhez, Tom Waits-hez, Johnny Cash-hez, David Bowie-hoz, Joni Mitchell-hez mérhető zenei egyéniség, így összesen öt dalt kiválasztani a pontosan negyven éves pályafutásából szinte lehetetlen. Nem is annyira a művészi termékenység miatt, hanem a páratlanul egyenletes – egyenletesen magas színvonal miatt. Azóta, hogy 1973-ban megalapította első zenekarát, nem alkotott egyetlen olyan lemezt sem  - bármelyik együttesét, bármely szóló munkáját tekintjük -, amely ne lenne figyelemre érdemes, egyedi hangvételű, különleges minőségű. Nincsenek mélypontok, csak jó és még jobb számok, melyek közül sokat a rockzene legmaradandóbb mérföldköveinek nevezhetünk. Elfogult vagyok kedvencemmel kapcsolatban? Lehet.

Nick Cave folyton megújul, mindig új hangokat talál magában – ha pedig már nem tud új dalokat komponálni a régi zongoráján, akkor átvált a gyerekei játék-szintetizátorára… (ugyebár így készült a 2008-ban kiadott Dig, Lazarus, Dig!!! -album). Legismertebb dala, melyet az 1996-os Murder Ballads albumra vett fel Kylie Minogue-gal: a Where the Wild Roses Grow – talán az egyetlen száma, mely a kereskedelmi rádiók toplistáira repítette. De ha már a Murder Ballads lemezt említjük, akkor számomra sokkal izgalmasabb a P. J. Harvey-val készült Henry Lee – ebből igazi szerelem lett ugyanis, fájdalmas szakításuk nélkül sosem született volna meg a következő, The Boatman's Call című lemez…

Hagyjuk a szép szavakat, álljon itt öt mérföldkő, szubjektív kiválasztottjaim – a sorrend mindegy is. Mindegyiket a Nick Cave and the Bad Seeds zenekarral, harminc éve fennálló (bár többször átalakított) formációjával készítette.

TOP5 Nick Cave-dal EVÖR:

1. Into My Arms

2. Red Right Hand

3. Ship song

4. The Mercy Seat

5. The Weeping Song

Sajnálom, hogy nem fért bele a Do You Love Me, a Nobody’s Baby, a Far from Me, a Love Letter, a Fifteen Feet of Pure White Snow, a Deanna, a Metallica által is feldolgozott Loverman. A későbbi remekművek közül kötelező a Nature Boy, a Dig, Lazarus, Dig!!!, a Grinderman-zenekarral készült No Pussy Blues. Legújabb, 2013-as lemezéről pedig a Jubilee Street kéredzkedik a be sorba .

Végezetül ajánlok még egy Cave-dalt, ami semmilyen szempontból sem tipikus, koncerteken is ritkán tűnik fel, mégis végtelen sokszor hallgatható: a szőrösebb szívűek szerint is kedvesen giccses szerelmes dalt, a Breathless-t. Így lett a TOP5-ből TOP20 – ráadásul biztosan kifelejtettem valami fontosat…nick_1.jpg

1 komment

TOP30 Quimby-dal EVÖR

TOP30 Quimby-dal EVÖR

Kispál, Tankcsapda, Quimby. Kispál nincs, Tankcsapda gyümölcsös sörökkel az egyre kevesebb rockernek (?) szól, így kétségtelen tény, hogy 2013-ra kijelenthetjük, hazánkban a Quimby dalol a legszélesebb rétegnek, szerezve ezzel óriási és napról-napra nagyobb népszerűséget. Egyre nagyobb sikereik ellenére azt kérdezem: hol van már a dicső (?) underground, a klubkoncertek, a kis színpad, amire alig fértek fel a zenészek, hol van már 1997, vagy 2009, mikor emlékeim szerint Kiss Tibi úgy zárta a koncertet a Pecsában, hogy azt kiabálta, “ígérem ennél nagyobb helyen nem fogunk játszani”. Azt nem tudom, hogy mennyire gondolta komolyan, de azt tudjuk, hogy a zenekar túlnőtt magán és ma már mindenkihez szól, a diákoktól a háziasszonyokon át, a lakodalmak és fesztiválok közönségéig. Baj ez? Eleve: melyik zenész nem akarna stadionokat megtölteni, vagy milliókhoz szólni, esetleg bőven megmilliomosodni abból a munkából/örömből, mely végre beérett. A Quimby-gépezet pedig már nem 1997-ben van, sőt nem is 2009-ben, a fiúk már nem a dunaújvárosi füstös kocsmákban keresik a fröccsre valót, hanem minden rádióból ők szólnak, fellépnek a Papp László Sportarénában, külföldi magyaroknak hakniznak (mint Ákos baszod!!!) dalaikat tehetségkutató versenyeken és mulatós lemezeken adják előtt mások, hol rosszul, hol rosszabbul. Kedden a Szigeten a nekik dedikált napon lesz lehetőségük újabb rajongókat szerezni, mert az kétségtelen, hogy a sok eltévedt, bebélyegezett holland mellett ismét lesznek olyanok, akik a Quimby életmű teljes ismerete nélkül fogják úgy érezni, hogy jó lehet e nagykoncert részévé válni, melyre lehet hívni még aput, anyut, vagy akár a nagyszülőket. És ez baj? Music for the masses. Kapcsolat koncert. Toljuk oda a babakocsit, abból baj nem lehet. Viszlát, Aranykor.

Talán egyébként pont 2009 volt az az év, mikor 9 Quimby koncerten is voltam. Ha most kutatok az emlékezetemben, talán ez és a 2010-es év lehet a fordulópont, mikor a Quimby az ország vezető együttesévé vált (mely nem minőségi-minősítési kritérium!), de ekkor ezt talán még ők sem hitték el legbelül. A Kilégzés bár 2005-ös, valahogy 2008-2009 tájékán jutott el a “néphez”, köszönhetően a tehetségkutatókban (és utána lakodalmakban) szarrá játszott Most múlik pontosan-nak. Ami egyébként nagyszerű dal, igazi Kiss Tibi zsenialitás, egyben a csapat keresztje, melyre már kötelező a közönséget is megénekeltetni, hiszen a nagyszínpadon már nem az összekacsintás, vagy a mosoly a kapcsolat, hanem a levegőben lévő öngyújtók (bocsánat okostelefonok) és az éneklő publikum. Nyilván ezért is érdemes zenélni, tagadhatatlan. Ettől függetlenül a Quimby ne legyen már egy kiégett, fesztiválról-fesztiválra ráncigálódó stadionbanda, hiszen az ő varázsuk sosem ebben volt. Hanem abban, ha Kiss Tibi, vagy Livius elővett egy csilingelő tárgyat a színpadon, melyet ha leejtettek, akkor is ott volt a varázszene. Ez nem működhet nagyszínpadon, talán erre már az együttes is rájött. De akkor hogyan tovább Quimby?

Abban biztos vagyok, hogy ha volt is svájci frank hitele az együttesnek, már nincs. Én nem a pénzt sajnálom tőlük, viszont nem gondolnám, hogy a zenekar csak a pénz miatt rá akarna állni a lemez-fesztivál-lemez-fesztivál vonalra és eladná ezért – vigyázat nagy szavak jönnek – művészi hitvallását. Az nem az a Quimby lenne, amibe én beleszerettem, bár ha nagyon őszinte akarok lenni, úgy kb. már 2011 óta nem az. Hadd fejtegessem ezt egy kicsit, mert abba a sorba sem akarok beállni, amelyikben azt hajtogatják, hogy ami sikeres, az szar is. Nem erről van szó. A Quimby egy szövegvilágában nagyon egyedi, áthallásos, néha pszichedelikus, kísérletező zenekar. Volt. Kiss Tibi egy igazi költő. Ma is. Ellenben ő sem a metaforák és érdekes képek végtelen tárháza, így az új lemezeik mélységben már nem tudják megközelíteni a korábbiakat, 1-2 jó dalocskán kívül laposabb az egész. Ha ízlés kérdése ez, ha nem, ezt akkor is kimondom. A Kilégzés óta a Quimby egy gép, mely forog, hiszen igény van rá. Az új lemezek minősége lehet ezért kevésbé érdekes (zenésznek és rajongónak egyaránt…?), hiszen a fesztiválon még mindig „jó buli” a Quimby, hiszen lehet dülöngélni az „Ajjajaj”-ra, lehet kiabálni a „Sehol se talállak”-ot és azért a „Fekete Lamoure” is odabasz a végén. A zenekar a könnyebb ellenállás irányába ment, vagy lehet úgy is fogalmazni, hogy végre learatják a babérjaikat? Végül is melyik Quimby-tag nem örül annak, hogy már nem az 2000-es évek eleje van, amikor társuk, barátjuk az elvonón volt, a zenekar sorsa pedig kérdéses volt, hanem 2013, amikor is akárhol-akármivel is lépnek fel, sikerük lesz. Állítom, ha 2 tag nem lenne a színpadon, a közönség 90%-a észre sem venné és nem azért mert távol áll a színpadtól, hanem mert ennyi is elég. Én meg figyelném ahogy megőrül a Faszi, vagy 100 percen keresztül saját világában bugizik a Mikuli Fefe, síppal a szájában megőrül a Livius, még mindig művészetet ad bele hátulról a Dodi, vadalmaként mosolyog a Szilárd, Kiss Tibi pedig életre összekeveri és továbbítja a misztikumot.

Hm, olyan volnék már, mint bármelyik zenekar régi rajongója és azt harsogom, hogy „én már a Fekete album előtt szerettem a Metallica”-t? Vagy amikor valaki azt mondja, hogy „szerintem a Syd Barett korszak a legjobb és a poszt-Waters-es Pink Floyd már lófasz”? Hm, lehet. Biztos öregedtem én is, de ténykérdés, hogy a Quimby-ben az zavar, hogy már mindenkié lett és ezáltal picit sem az enyém. Sajnos minden nagy zenekarok életében eljön az a pont, hogy a "túl sok" új lemez miatt háttérbe szorulnak a régi dalok/rajongók és az újat kell nyomni, mert azt pattintja a rádió is. De a Quimby eközben már annyira rádióbarát lett, hogy koncertjükön pár számra „büntetlenül” is oda lehet rohanni, max. 1 dal szövegét nem fogod ismerni, de utána úgyis jön valami sláger, meg az egész úgyis olyan jó buli és olyan helyes a Lovasi Tibi.

Mindent összevetve a Quimby jó zenekar. Elképesztően jó lemezeik (Ékszerelmére, Diligramm, Kilégzés) is vannak. De a mostani Quimby miért haknizene, a régi Quimby pedig miért volt dark, pszichedelikus, elgondolkodtató, áthallásos, azaz valahogy komplexebb, mint a mai? Ez nem lehet csak ízlés és felnövés kérdése. Ez már életérzés. Ezt a zenekarnak is kell éreznie, nekem pedig azt, van-e kedvem hallgatni őket, van-e kedvem elmenni a szigetes koncertjükre, vagy sem. Olyan ez, mint amikor találkozol egy régi szerelmeddel, akit jó újra látni, sok évvel az elválás után nagyon csinosan jelenik meg a találkozón, érted, hogy miért szeretted anno, de hirtelen azt is realizálod, hogy már miért nincs kedved vele lenni, és miért tudtál rajta túllépni és miért vagy most boldog mással. Valahogy így érzek manapság a Quimby iránt. Ezt a káposztát pedig kurvára csak ők tudják felmelegíteni. Na, mindegy, egyelőre találkozzunk augusztus 6-án, de én utána otthon alszom.

Addig is, itt a TOP25 Quimby-dal EVÖR:

  1. Otthontalanság otthona
  2. Magam adom ('09)
  3. Lovakkal jöttél Viszockij
  4. Don Quijote ébredése
  5. Hol volt hol nem volt
  6. Olé
  7. Fekete Lamoure
  8. Kaviár és Bor (live - Morzsák és Szilánkok lemezről)
  9. Unom
  10. Álmatlan dal
  11. Halleluja
  12. Androidő
  13. Csillagbölcsi
  14. Búcsú az univerzumtól
  15. Legyen vörös
  16. Nyina
  17. Sehol se talállak
  18. Libidó
  19. Zéró dal
  20. Parafenomén
  21. Rablódal
  22. Aranykor
  23. As Perfect Strangers
  24. Most múlik pontosan
  25. Egónia
  26. Szellő
  27. Majomtangó
  28. Mennyből az angyal
  29. Viharon túl, szélcsenden innen
  30. Kávéház

 q.jpg

6 komment

Tito & Tarantula-élmény a FEZEN-en

Tito & Tarantula-élmény a FEZEN-en

2013.08.04. | B-vendégszerző

La Bambára ugrálni Székesfehérváron?! Egészen kicsi volt a valószínűsége annak, hogy ez valaha is megtörténik velem, és mégis - a chicano rockzenekar, a Tito & Tarantula a Székesfehérvári Zenei Napokon (FEZEN) elérte nálam.

Persze ehhez az is kellett, hogy a La Bamba előtt eljátssza saját legismertebb számait - meg néhány olyat is, amit most hallottam először. Az együtténeklésből ítélve a közönség nagy része hozzám hasonlóan Robert Rodriguez filmjeiből ismeri Tito Larriva zenéjét, ami nem baj, csak furcsa, hiszen annyira jó zene ez, hogy saját jogán is sokkal ismertebbnek kellene lennie. Tito ugyanis már 60 éves, 1978-ban alapította első punkzenekarát, és azóta folyamatosan zenél (meg színészkedik is: 30-40 filmben játszott, elsősorban epizódszerepeket, nyilván sötét tekintetű, latin rosszfiúkat). Jelenlegi együttesét, a Tito & Tarantulát 1992-ben indította útjára Peter Atanasoff gitárossal, eleinte kávéházakban játszottak, de miután közreműködtek Rodriguez 1995-ös Desperado című filmjének zenéjében, majd 1996-ban "főszerepet" kaptak az Alkonyattól pirkadatig című vámpírfilmjében (a Titty Twister bár "házizenekaraként" megtáncoltatták Salma Hayeket, majd vámpírrá változtak) - a kávéházat fel kellett cserélniük a világ kisebb-nagyobb fesztiválszínpadjaira.

Az volt benyomásom az idei FEZEN első napján, hogy Tito egyáltalán nem bánja ezt a cserét! A koncert alatt végig fülig érő vigyor ült a képén, s bár megfogadtam, hogy soha nem fogom leírni a végtelenül modoros "örömzene" kifejezést - nem tudom nem megemlíteni, hogy mennyire felszabadultan, jókedvűen, energikusan nyomta végig a koncertet. Basszusgitárosként dögös nagylánya, Lolita Carroll Larriva, gitárosként Peter Atasanoff, a doboknál a kölyökképű Victor Ziolkowksi adta alá a lovat. De a koncertet egyértelműen Tito vitte el - mennyire szeretnék én hatvanévesen így tombolni!

A koncert fénypontja az Alkonyattól pirkadatig leghíresebb száma volt, a valaha alkotott legerotikusabb zene, a lüktető After Dark, melyet már sohasem tudunk úgy meghallgatni, hogy ne látnánk közben Salma Hayek tökéletes testét vonaglani egy kígyóval a nyakában... Valahogy így érezhet Tito is, talán ezért hívott fel a színpadra vonaglani vágyó, na meg az ő közelségét áhító rajongókat a szám alatt. Együtt vonaglott hát pár buflák férfi és néhány, többé-kevésbé vonzó nő a csaknem 7 perces szám alatt - kedves volt és vicces a jelenet (ha nem is erotikus, de legalább nem kínos). Azért a fehér rövidnadrágos, fehér pólós szőke lány megmentette a műsort...

A ráadás pedig a végletekig elcsépelt La Bamba punk verziója volt - a többit már tudjátok. Ugráltam. Sőt, ha belegondolok, végigtáncoltam az egész koncertet - köszönöm Tito Larrivának, hogy megmutatta: még végig bírok táncolni egy másfél órás fesztiválkoncertet!

Tito_Larriva_2007.jpg

Szólj hozzá!

ZAGAR - Mr. Lugosi

ZAGAR - Mr. Lugosi

Bár a Zagar Light Leaks című lemezéről elsinkófáltam a kritikát, most azzal adózom a zenekar felé, hogy a Mr. Lugosi című számról készült új klipet azért csak idebrékingelem. A videóban a TOP1 magyar vámpír EVÖR szerepei, valamint Nosferatu és a Metropolis jelenetei láthatóak, a vámpírkodás vizuális megteremtéséért pedig a csapat VJ-je, Kemuri volt felelős.

ZAGAR - Mr. Lugosi from ZAGAR on Vimeo.

lugosi3.jpg

Szólj hozzá!

JÁTÉK: Nyerj jegyet az IK30-ra!

JÁTÉK: Nyerj jegyet az IK30-ra!

A hónap elején beharangozó cikkben üdvözöltük a legendás István, a király című rockopera 30. évfordulóját, melynek ünnepi változatát Alföldi Róbert visz színpadra 2013-ban. A rockopera legújabb változatának premierjét augusztus 17-én tartják a Szegedi Szabadtéri Játékokon, majd augusztus 30-án és 31-én a Budapest Sportarénában lesz a mű különleges előadása, mely előadások során Alföldi Róbert rendező és társulata rója le tiszteletét Szörényi Levente és Bródy János halhatatlan műve előtt.

Hogy miért nagy hír ez egy hónapon belül másodszor? Az remélem elég indok, miszerint 2 db páros jegyet adunk az első 2 jó választ adó B-oldal olvasónak, méghozzá az egyik budapesti előadásra (előadás pontosítása később, a blog.hu segítségével). A válaszokat az overdrive@b-oldal.hu -ra várjuk!

Kérdés: ki játszotta a 1983-as városligeti változatban Koppány három feleségét, kiknek szerelme buja ingoványba húzta a jó öreg Koppányt?

viki.jpg

Szólj hozzá!

David Brent ismét zenél

David Brent ismét zenél

Ricky Gervais, ha egész életében nem csinált volna semmit, csak az If you don't know be by now képi-hangi feldolgozását, már az is elég lenne, hogy szétriszpekteljem a csávót. Az Office igazi őrültjével kapcsolatban két új anyag is felkerült a Youtube-ra (a "gitár tanítós" videóból több is van), melyeket muszáj osztanom, természetesen a klasszikus Office részlet felidézésével együtt. "Ogi, Ogi, Ogi, oink, oink, oink!"


dbrent.jpg

Szólj hozzá!

B-oldal

Zenék és képek, amelyek meghatározták és meghatározzák az életünket. Koncertek, filmek, helyek, zörejek, képszerű emlékek a hangszóróból és a vászonról - ha mondanivalód van, írd meg: nosferato | Overdrive | rálf atya

A hét dala

Kövess a Facebookon!

süti beállítások módosítása