Ahogy a mozibemutatók terén, úgy a koncertek világában is az őszi-téli hónapok azok, melyek igazi programtorlódást tudnak okozni. Ezt az idei októberi hónap kifejezetten alátámasztja, hiszen majd' minden héten kapunk valami koncertcsemegét. Kifejezetten erős hónap ez a rocker érzelműek számára, akiknek az alábbi 5 eseményt kifejezetten ajánlom. Jó kis hónap!

Előadó: 65daysofstatic
Stílus: instrumentális posztrock
Dátum: október 10.
Helyszín: Dürer Kert

Előadó: Fates Warning
Stílus: progresszív rock
Dátum: október 16.
Helyszín: A38

Előadó: Special Providence, Beardfish
Stílus: progresszív rock
Dátum: október 17.
Helyszín: A38

Előadó: Ozric Tentacles
Stílus: progresszív rock, pszichedelikus rock
Dátum: október 21.
Helyszín: A38

Előadó: Terry Bozzio / Borlai Gergő
Stílus: progresszív rock, instrumentális rock
Dátum: október 27.
Helyszín: Trafó

Szombat este a Toldi-ban egy album launch party keretében adja egymásnak át a DJ pultot DJ Bootsie, Occam, valamint az „újszülött” albumtulajdonos Beat Panama. Bootsie-ról, vagy Occam-ról már sokat beszéltünk, viszont kit takar a Beat Panama elnevezés?

Beat Panama, azaz Lázár Tamás (nem mellesleg Occam, azaz Lázár Tibor öccse) eddig az egyik leghíresebb hiphop partysorozat (Romlott Hazai) rezidens lemezlovászaként volt ismert, most pedig első művét, az Interception-t hozza el az érdeklődőknek. A lemez érdekessége, hogy alapvetően a Myspace-en született barátságok eredményezte együttműködéseken alapul, hiszen Beat Panama így ismerkedett össze a philadelphiai Phil G-vel és a New Jersey-i Nite Boogie-val, akik több számban is közreműködnek a nagylemezen. A felvétel alatt a szereplők egymásnak küldözgették a zenéket, mely végül album formát öltött. Utóbbi urakkal várhatóan nem lehet majd összefutni a Toldi pultjánál, viszont ami biztos lesz: hip-hop és scratch minden mennyiségben. Az album ingyenesen letölthető a szerző oldaláról.

Menetrend:

22:30 Occam
23:30 Beat Panama
00:30 DJ Bootsie
02:30 Carl Oh

Bár 2010 óta fenn van a Youtube-n, de inkább ritkaságnak mondanám, ahogy Hans Zimmer és népes brigádja élőben nyomja az Inception filmzenéjét, azon belül pedig a Mombasa című tételt. Az éles szeműek felfedezhetik Johnny Marr-t a The Smiths-ből, a füleknek pedig szimfónia az élőben játszott barna hang, mely azóta számos film előzetesében is feltűnt, lásd például Prometheus...

Akarsz te is barna hangot játszani? Tessék, nyomkodd a gombot! Sőt, tedd fel a fülest és nyomd akkor, amikor Hans Zimmer nyomja. (Csak itt a B-oldal blogon!)

Szeptember 21-én a Trafó új zenei sorozatának második felvonása lesz látható, melynek keretében az elektronikus zene bátran kísérletező előadóit láthatja a nagyérdemű. A szeptemberi eseményen a finn producer Vladislav Delay, valamint a brit Forest Swords mellett a káoszpop zeneszerző Micachu és a vokalista Tirzah duója is bemutatkozik, sőt, exkluzív koncertbemutatót ad az amerikai Pamelia Kurstin, aki a világ első elektronikus hangszerén, a kultikus tereminen játszik. Az estét hazai oldalról a Syrup kiadó feje és a Plug&Lay esték egyik házigazdája, Mesterházy vezeti fel.

Menetrend:

19.30 - 20.30 Mesterházy (syrup.hu - DJ set)
20.30 - 21.00 PAMELIA KURSTIN (USA-AT – live)
21.00 - 22.00 TIRZAH & MICACHU (UK – live)
22.00 - 23.00 FOREST SWORDS (UK – live)
23.00 - 24.00 VLADISLAV DELAY (FIN – live)

Jegyek:
2800 HUF // Elővétel 2200 HUF (Első 100 jegy)

VLADISLAV DELAY from URSSS on Vimeo.

Ha kellene egy előadót mondanom, akit nagyon szívesen látnék itthon, klubkörnyezetben, akkor az izlandi Low Roar-t mondanám. Az egyszemélyes banda első lemeze valószínűleg nem sokakhoz jutott el, bár a Give up című dalán keresztül tavaly júliusban reklámoztam a libabőrözést.

Ryan Karazija nevű úriember nem nagyon hagyja el mostanában Izlandot (legalábbis koncertezés szempontjából biztosan nem), viszont a minap egy általa spacey/ambient-nek titulált kis EP-t rakott ki a Soundcloud-ra, ráadásul az új album jövetelét is jelezve. Kicsit más, mint a főleg akusztikus gitár központú első lemez, de hangulatában hasonlóképpen beszív.

Ha ezzel a poszttal csak plusz két Low Roar-rajongót szerzek, már boldog leszek, valaki pedig csak elcsábítja a Toldi-ba, vagy egy még kisebb helyre. Itt a tél.

Ma este a Trafóban lép fel Manoya, akinek Hundred Arms című csodás albumát idén januárjában már szétriszpekteltem, gondolataimat pedig azóta is tartom. Ebből az esős időben kifejetetten csábító menekülési útvonal e melankolikus világ, melyet az album nyitó dalához készült új klip is áraszt magából.

A mai este másik két előadója Marge és mïus, szóval a könnyed hangzás, csodás dallamok garantáltak, ha 3 hónap múlva lenne a koncert, akkor rénszarvasos pulcsiban mennék el rá.

Egyszer még régen a DunaTV-n láttam egy dokumentumfilmet Borlai Gergőről (emlékeim szerint a  film címe: Páratlan ritmusok - szerintem a Youtube-n elérhető), egy – számomra akkor mindenképp – ismeretlen tehetségről, akit a hazai élet nagy öregjei (Presszer, Charlie, Zorán) már fiatalon kiválasztottak, hiszen már hivatalos karrierje előtt is csodagyereknek számított. Édesapjának köszönhetően szinte születésétől fogva jazz és fúziós zenéket hallgatott, 3 éves kora óta dobol, valamint zongorán és basszusgitáron is autodidakta módon tanult meg játszani. A hazai zenei élet igazi géniusza és egyben iparosa, hiszen nem csak számtalan zenész hívja zenekarába (mai napig, Zsédától, Koncz Zsuzsán át, Babos Gyulán keresztül), valamint felsorolni is lehetetlen hány albumon működött közre session zenészként, hiszen a szám 100-nál is magasabb. Saját zenekara, az European Mantra 2001 óta változó intenzitással működik, de ez nem akadályozta abban, hogy már világhírű dobosként tartsa nyilván a szakma, melyet az bizonyít, hogy kedvéért tavaly Gary Willis és Scott Kinsey is az A38 színpadjára állt. A Rhythm  magazine egyenesen a magyar Terry Bozzio-nak aposztrofálta…

...aki pedig történetesen október 27-én a Trafó színpadjára lép… Borlai Gergővel! A kiírt 100 perces program szerint először külön-külön (Borlai majd Bozzio), majd pedig együtt lépnek színpadra. Talán Bozzio-t sem kell bemutatni, hiszen Terry barátunk nem csak arról híres, hogy 8 lábdobos szerkójával lép színpadra és ad nagyon intenzív előadást a közönségnek, hanem hogy – aki nem tudná – ő volt Frank Zappa kiváló dobosa. A két világhírű dobos célja, hogy megmutassa, a dobszerelés több, mint csak egy zenekar ritmus-szekciójának része. Egész estét betöltő, teljes koncert élményre számíthatunk, melyet Bozzio a következő gondolatokkal harangozott be: „Régi szerzeményeket fogok játszani újra fejlesztve, valamint újakat, mint pl. az "5 = 7". Ez utóbbi az 5/4 és a 7/4 azonos időintervallumon belüli lehetőségeit vizsgálja azáltal, hogy 4-et 3-ra, valamint 3-mat 2-re rétegzek. Úgy érzem, hogy jobban meg tudom közelíteni Miles Davis és a Whether Report kora 70-es évekbeli koncepcióját, ahol egy dobos a tempót biztosította, egy ütőhangszeres etnikus színekket adott hozzá, Miles vagy Joe pedig minderre szólózott.
Ez a zene klisék nélkül volt nyitott a jazz improvizatív aspektusaira (melyeket én szabadságként definiálok), miközben nyitott volt a XX. század klasszikus hatásaira, a filmzenékre, elektronikára, az ambientre, a funk a rock és a progresszív fúzióra. Mindezeket egyedül szeretném megvalósítani a dobokon. Mégis, a legfontosabb aspektusok a midi rendszer használata, valamint a legutóbbi koncertjeimhez képest bővített ütőhangszer arzenál, mely még több szín megjelenítésére ad lehetőséget. (...) Van néhány új elektronikus ambient kompozícióm is, melyekkel szintén kísérletezni fogok. Ezek korábban is jó kontrasztjai voltak a tisztán akusztikus dobolásnak. Hangok, zenei szövetek és dallamok áramlanak és ismétlődnek melyekkel szabadon tudok együtt játszani." (forrás: Trafo.hu)

Hendrix. Bartók. Napra. Barbaro. Radnóti-album. Népzene. Négyhúros, hegedűhangolású gitár. Rock. Both Miklós Folkside. Himalájában felvett album.

Both Miklós hazánk nemzetközi szinten is elismert etro-rock gitárosa, legtöbbeknek a Napra és a Barbaro együttesekből lehet ismerős, most viszont a vele készült HVG-interjút szeretném reklámozni, “A népzene és a nacionalizmus összemosása egyszerre hatalmas butaság és hihetetlenül kártékony fúzió.” – mondja a zenész és milyen igaza van. Ennyit a politikáról, mindenki elolvashatja az interjút, továbbgondolhatja azt, valamint megismerheti Both Miklóst, aki az utóbbi időben 4 hónapot töltött a Himalájában. Utazott, fotózott, kísérletezett, házasított az európai zenei gondolkodást a helyi zenével, melynek eredménye a decemberben megjelenő kínai utazólemez lesz. Ízléstől függetlenül érdekes vállalás ez, modern kori népzenei gyűjtés, nem véletlenül, hogy Both Miklóst az októberben megrendezendő sanghaji World Music Festival-ra is meghívták. Szerencsés fickó, irigykedem.

Kuzinok! Péntek este Bud Spencer & Terence Hill Krónikák könyvmegjelenési buli lesz a Dürer Kertben, melynek keretében folyik majd a hagymásbab, fellép a Spencer Hill Magic Band, valamint itt veheted meg először a keményfedeles, 280 színes oldalas könyvritkaságot, a "Bud Spencer & Terence Hill Krónikák" című kötetet, ráadásul kedvezményes áron.


Részletes program:

• 17:30 kezdés - Filmvetítés: Kincs, ami nincs
• Hagymásbab főzés (Bud Spencer & Terence Hill filmek ihlette szalonnás-hagymásbab)
• 19:00 Kvíz verseny a Krumplishal blog és a BSTH.hu szervezésében
• 20:00 Könyvismertető, majd beszélgetés a Bud Spencer & Terence Hill filmek szinkronjairól (díszvendégek: Újréti László és Szersén Gyula, Terence Hill magyar hangjai)
• 21:00 Spencer Hill Magic Band koncert
• 22:00 Sör-virsli verseny a koncert szünetében
• 23:00 tól a lemezjátszóknál: DJ Husky Joe

A könyv csak ezen a napon és helyszínen, jelentős kedvezménnyel, 7990 Ft helyett, mindössze 4990 Ft-ért lesz kapható.

Azt minden kisiskolás tudja, hogy Michael Jackson 1983-as slágerében, a Beat it-ben Eddie Van Halen nevéhez fűződik a szóló, míg a dalban a riff-ért már Steve Lukather volt felelős (doboknál a amúgy a legendás Jeff Porcaro szerepelt a Toto-ból.), azt viszont talán kevesen tudták, vagy gondolták, hogy létezik olyan profi felvétel is, mely Eddie Van Halen-t és Michael Jackson-t élő előadás közben rögzítette.

Nos, létezik ilyen felvétel, 1984. július 14-éről, egy dallas-i koncertről, mely bár elég rossz minőségű, mégis zenetörténeti pillanat. A legendához az is hozzátartozik, hogy Quincy Jones telefonját a felvétel előtt Eddie először lecsapta, mert azt hitte, valaki csak hülyéskedik vele…Innentől történelem.

A fesztiválszezont zárva, az ország bejárása után szeptember 5-én először lép fel a Budapest Park színpadjára Random Trip, ráadásul nem akármilyen összetételben. A spontán improvizációs zenei kalandozást 11 zenész fogja biztosítani, névsorolvasás:

• Andy Hefler  (Kéknyúl)  -  ének
• Tóth Vera  –  ének
• Vitáris Iván  (Ivan & The Parazol)  -  ének
• MC Columbo  (Brains, Irie Maffia)  -  rap
• MC Kemon  (Irie Maffia)  -  rap
• Saiid  (Akkezdet Phiai)  -  rap
• Wolfie (Punnany Massif)  -  rap
• Barabás Lorinc  -  trombita
• Ligeti György  (We Are Rockstars, Zagar)  -  gitár, ének
• Bata István  (Fábián Juli & Zoohacker)  -  basszusgitár
• Cséry Zoltán  (Subscribe, Special Providence)  -  billentyu
• Dj Q-Cee  (Vinyl Warriorz)  -  lemezjátszó, beatbox
• Delov Jávor  (Turbo) –  dob

Aki már látott Random Trip-et az tudja, hogy nem akármilyen jammelés várható, előre nem jósolható zenei parádéval, érintve a funk, a soul, a rock, a hip-hop és még ki tudja mely stílusokat. Aki pedig nem, annak ennél ideálisabb line-up-ot nem is álmondhatnánk.

Hol van már az Instant dohos pincéje, ahová a kezdetben imádkozni kellett a hallgatókat, majd alig lehetett beférni… (az alábbi videót pedig még mi csináltuk!)

Augusztus 28-án, azaz a rendező születésnapján elém került egy videó a szinte csak jó filmet készítő David Fincher-ről, így elérkezettnek tartottam az időt, hogy kicsit elidőzzünk az életművön, ráadásul a TOP5 legjobbra le is szűkítsük az amúgy nem is olyan hosszú filmográfiát.

Azt talán kevesen tudják (bár a Wikipedia-n olvasható, nyilván én is onnan olvastam), hogy Fincher effektgyártóként közreműködött a Jedi visszatérben, a Végtelen történetben, valamint az Indiana Jones és a végzet templomában, így nem volt számára idegen a filmforgatás, annál is inkább, mert karrierje első/ismeretlenebb szakaszában már videoklipek forgatásából, valamint reklámfilmekből kereste kenyerét. Ezek a videoklipek képi világukban (színek, sötét, zárt helyek, szobák) már előremutatnak pár későbbi alkotásra, ráadásul nem is akárkiknek gyártott, hiszen a sorban ott volt Sting (Englishman in New York), az Aerosmith (Janie’s got a gun), Michael Jackson (Who is it?), a Rolling Stones (Love is strong) vagy éppen Madonna (Express Yourself, Vogue). Reklámfilmesként pedig már a 80-as években kiborította a bilit, hiszen egy cigiző magzatot használt rákellenes reklámjához. Majdnem olyan erős, mint egy levágott fej egy papírdobozban.

A klipek után talán mélyvíz volt neki a '92-es Alien-film, A végső megoldás: a Halál, ráadásul a franchise leggyengébb  darabja lett (nem a képi világ, hanem a sztori miatt), de arra jó volt, hogy a rendező megvesse a lábát Hollywood-ban és megkapja a bizalmat és elkészítse következő főművét, a Hetedik-et, mely igazi kultfilm lett az egész világon. Fincher pedig szép lassan igazi thriller-felelőssé vált, hiszen futószalagon jött a Játsz/ma, a Pánikszoba, majd a Zodiákus, melyek mellett eközben elhelyezett két nagyon erős alkotást is, a Harcosok klubját, valamint a Benjamin Button-t, melyek közül ha csak az egyik filmet gyártja le hátralévő életében, már büszkén koktélozhatna élete végéig Návai Anikóval. 2010 után két filmet jegyzett, melyek közül a Social Network hiába hozott újabb Oscar-jelölést (a Benjamin után), átfolyt rajtam,v mint egy pohár víz, míg a Tetovált lány teljesen felesleges remake-je csak az amerikai lakosok számára hordozott bármiféle értéket, aki látta az eredeti skandináv trilógiát, az csak nyammogott egy „ez meg minek?”-et… Nem haragszunk, mondom, de azért szólunk.

Csőben a várhatóan csak 2015-ben piacra dobandó Gone Girl, mellyel a hírek szerint ismét jól ismert és művelt terepére tér vissza, a thriller világába, remélhetőleg hasonlóan kultikus filmalakokat teremtve, mint Nicholas Van Orton, John Doe, vagy éppen Tyler Durden...

TOP5 David Fincher-film EVÖR:

1. Hetedik (1995)
2. Harcosok klubja (1999)
3. Benjamin Button különös élete (2009)
4. Játsz/ma (1997)
5. A végső megoldás: Halál (1992)
   
   
   

David Fincher: A Film Title Retrospective from Art of the Title on Vimeo.

...ha jól belegondolok, van itt egy mű, amiről mindjárt két külön cikket is kellene írni...

Az egyiket azoknak, akik még nem látták Richard Linklater „Mielőtt felkel a nap” című 1995-ös filmjét. Nekik azt mesélném: soha nem láttam még olyan filmet, amely jobban, reálisabban, átélhetőbben, giccs- és nyálmentesebben tudta volna ábrázolni  az életünk egyik legmisztikusabb pillanatát - amikor egymásba szeretünk, belezuhanunk egy nem várt szerelembe.
Az Ethan Hawke és Julie Delpy főszereplésével készült film nélkülöz szinte minden eszközt, ami egy filmet izgalmassá, érdekessé tesz. Nincsenek benne váratlan fordulatok, feszültséggel teli jelenetek. Sőt – sokszor hosszú perceken át csak két embert látunk, aki sétálgat és beszélget. Jesse, az amerikai turista - miután Budapest felől ugyanazon a vonaton utaznak Bécs felé – rábeszéli Céline-t, a francia diáklányt, hogy szálljon le ő is a vonatról Bécsben, és töltse vele az éjszakát, mely repülőgépe hazaindulásáig még hátravan. A film ennek a bécsi éjszakának, egyetlen közös éjszakájuknak a története, céltalan kószálásukat és ismerkedésüket nézzük másfél órán át, hallgatjuk gondolataikat a felnőtté válás nehézségeiről – a többi szereplő pedig szinte még csak nem is statiszta, hanem díszlet kettőjük körül.

Én a főszereplőkkel nagyjából egy idős vagyok, a film bemutatása idején pont ugyanabban az életkorban voltam, mint ők: huszas éveim elején, hozzájuk hasonló élethelyzetben, útkeresésben. Ennyi év távlatából is emlékszem: döbbenetes és felkavaró élmény volt, mintha a saját érzéseimet és gondolataimat látnám viszont a vásznon – de ne valamiféle drámai megdöbbenést és felkavarást képzeljünk el, hanem felpezsdítőt, jókedvűt.
Aki tehát még nem látta a Mielőtt felkel a nap-ot, az csak ennyit olvashatna róla – remélhetőleg rohanna megnézni.

És utána – csakis utána – árulnám el neki, hogy a történetnek van folytatása is, sőt: most már két további film is elkészült ugyanezzel a koncepcióval, ugyanebben a stílusban, ráadásul a két főszereplő a második és harmadik részben már forgatókönyvíróként is közreműködött. Tudni, hogy van folytatás – ez jókora spoiler a csak az első részt ismerőknek, hiszen az a film úgy ért véget, hogy TALÁN lesz folytatás. Jesse és Céline adott egy esélyt, hogy történetük fél év elteltével folytatódhasson, de nem tudtuk meg, hogy élnek-e majd ezzel az eséllyel.
Az alkotók kilenc év elteltével készítették el a második részt. Harmincas éveink közepén jártunk (Ethan Hawke, Julie Delpy és én is), amikor a „Mielőtt lemegy a nap” megismételte a varázslatot: eszköztelenül, pusztán a két főszereplő alakításának és a jól megírt (talán kicsit túlírt) párbeszédeknek az erejével megmutatta, milyen terhek rakódnak a vállunkra, mire végleg felnövünk – mire begyűjtünk pár szép élményt és sok csalódást, mire megtaláljuk a pályánkat, de elveszítjük illúzióink jó részét.
Jesse ekkor már nős, kisfia négy éves. Elismert amerikai íróként érkezik Párizsba, hogy új könyvét reklámozza – egy regényt, mely a kilenc évvel azelőtti bécsi éjszakáról szól. A regényt azért írta, hogy segítségével megtalálja Céline-t, aki nem jött el a megbeszélt találkozóra Bécsbe fél év után – és akit azóta sem tudott kiverni a fejéből. Rosszul működő házasságából menekülne az emlékeiben élő francia nőhöz – Céline pedig tényleg besétál a dedikálásra. Így van pár órájuk Jesse repülőjének indulásáig – és ebben a pár órában kell kideríteniük, hogy tudnak-e, akarnak-e még mit kezdeni egymással.
Linklater gátlástalanul megismételte az első részben bevált trükköt: hogy egyetlen hosszú párbeszédre építette fel a filmet, hogy újabb másfél órán át rójuk az – ezúttal párizsi – utcákat velük (a leghosszabb, vágás nélküli felvételrész 11 perces!). Hogy nem tudjuk, a film utolsó percéig sem, hogy együtt maradnak-e.

A következő, harmadik rész, „Mielőtt éjfélt üt az óra” címmel - melyet most vetítenek a magyar mozik – eszembe juttatott egy régi beszélgetést romantikus lelkületű barátnőmmel. Azt mondta egyszer nekem: utálja a Rómeó és Júliát, mert nem bírja elviselni, hogy a szerelmesek meghalnak a végén. Mire én csak annyit feleltem (egy nagy szakítás utáni cinikus hangulatomban): „Képzeld, mi lenne velük, ha életben maradnak, és együtt élik le az életüket…”. Az együtt leélt hétköznapok ugyanis lemossák a legszebb szerelemről is a romantikus mázat, hétköznapi problémákkal terhelik. Erről a terhelt helyzetről mond nekünk fontos dolgokat a „Mielőtt éjfélt üt az óra”.
Jesse és Céline már nem pályakeresők és párt keresők, hanem két kislány szülei, negyvenes éveikre révbe érkezett, sikeres, de kellően megkeseredett emberek. Akik – csakúgy, mint az első és a második filmben, megint, mégiscsak keresnek valamit: a visszautat egymáshoz. A hétköznapi problémák pont ugyanannyira eltávolították őket, mint a földrajzi távolság.

Elindul hát, ezúttal egy görög nyaralás díszletei között a hosszú beszélgetés köztük. Mi pedig végigkísérjük játszmáikat, és mindannyian mást látunk bele a helyzetükbe – mindenki a saját életének problémáit látja visszatükröződni mondataikban, gesztusaikban. Nem finomkodnak most már, fölösleges is lenne: ennyi együtt töltött év után mindketten jól ismerik a másik gyenge pontjait.
Sajnálom, hogy Linklater nem merte egy az egyben megvalósítani harmadszor is a zárt, csak kettejükre koncentráló szerkezetet. Háromnegyed óra úgy telik el a filmből, hogy új, külső szereplőket ismerünk meg: Jesse amerikai kiskamasz fiát, akitől el kellett válnia, amikor Céline-nel Európába költözött. Végighallgatunk egy hosszabb beszélgetést barátaik körében – házasságról, párkapcsolatokról, különféle életkorú párokról folyik a szó. Ez azonban mind sokkal gyengébb hatású, mint a film második fele – amikor visszatér a lecsupaszított helyzet: ketten, szemtől szemben.

Az első film felpezsdítette a lelkünket, a második gondterhelt ráncot rajzolt a homlokunkra – a harmadik igazi gyomros…és a trilógia így lesz teljes. A mozitörténetben tudtommal példa néküli, hogy két karaktert ennyire egységes koncepcióban követünk végig húsz éven át, választ keresve arra a kérdésre, hogy van-e egyáltalán fejlődés az életünkben, vagy (mint ahogyan többször el is hangzik) mind ugyanolyanok maradunk, legfőbb jellemvonásainkat és gondolkodásmódunkat minden élethelyzetben megőrizzük, akármennyit öregszünk és tapasztalunk is.

Egyet kell értenem azzal a barátommal, aki a harmadik film megnézése után várni kezdte az újabb folytatást: tényleg jó lenne a „Before…”-filmek után egy újabb trilógia, hogy megtudjuk, mi lesz „After…”. Persze, a saját életünk alakulása úgyis megmutatja majd.