Közhelyszámba megy a kiadók részéről a frázis, hogy azért nem éri meg tolni pár előadót mert a lemezeladásokból becsöpögő lé nem fedezné a költségeket, amiben a studió, a promóció és a klip forgatás költségei vannak legfőképpen. Na ez így is lehet, ha drága klipet csinálnak. Valószínű, hogy azért csinálnak egy banánköztársaság éves költségvetésének megfelelő összegből egy 4 perces videót a címadó számra, mert abban hisznek, hogy ettől fognak az emberek életük árán is rohanni az első útjukba eső lemezboltba.

Elhunyt Tunyogi Péter, a P. Mobil rockegyüttes énekese. Ez így egyszerűen csak egy mondat. Ami mögötte van, hát az számomra érthetetlen. Bevallom őszintén, nem voltam napi szinten aktuális információkkal ellátva Tunyót illetően, így közelmúltbeli betegségéről, életviteléről sem sokat tudok. Emlékszem, pár éve nem lehetett úgy odakapcsolni az egyik egy csatornára, hogy ne egy Tunyogi Rock Band koncert menjen ott állandóan (talán a Pecsából), fehér ing, fekete bőrmellény és az ismerős hang. 

Tudtátok, hogy Rálf atya előző életében egy tijuanai burger bárban volt séf? Na, mindegy, most nem erről lesz szó. Quentin Tarantino eddigi játékfilmjében nyilván 100-150 dal volt, és filmjeinek soundtrackjei látatlanban élményt jelentenek, így szamurájkarddal kellett megnyirbálni a toplistát... Mondjuk az is élmény, amikor ő rendezi a Vészhelyzetet és az átlag vérmennyiség feletti árad a rumlis japán lányból. A zenére visszatérve... Lábfetisizmus és csomagtartó felnyitás nélkül igyekeztünk olyan dalokat válogatni, melyeket e filmek nélkül csak kis eséllyel ismertünk volna meg, de kultúránk szerves részévé vált.

Emlékszem, valamikor 1992 környékén kötötték be, és kódolatlanul jött hetekig. Ennél csak arra az időszakra emlékszem jobban, amikor keménypornó is ment rajta. Nem volt egész nap adás, és adáskezdéskor, ami valamikor délután 17:30 körül volt, mindig megvártam, hogy lemenjen ez az intro, mert tetszett a zenéje. Még újra is komponáltam (mint Ross Geller) PC-n a világ legszarabb hangmintáival ModEditben

A hajbandák (főleg a 80-as évek hair metal bandái) régóta gyötrik már a lelkem. Számomra ők a zenei élet zsékategóriái, rockkozsók, igazi pojácák. Mikor a 70-es évek glam rock zenekarai már rég levágatták a hajukat - vagy legalábbis konszolidálták a rőzséjüket a 80-as évekre - ők még erőltették a loboncot, kifejezetten, ha szőkével rendelkeztek. Klippjeikben gyakran gyötri őket a szerelem, állandóan felsír az (általában kétnyakú) gitár, térdnél szakad a farmer, a frontembernek megszakad a szíve, vagy jön a másik iskola: a magas operahang.

Most lehet, hogy a lakáshitellel kapcsolatos anomáliák hozták ki belőlem a melankóliát, de Örményország egyik leghíresebb muzsikusa Djivan Gasparyan dudukművész kér szót. Nem kis zsivány az öreg, a napokban lett 80 éves, emellett pedig hallom, hogy egyszerre mondjátok, misztikus dudukjátéka nagyon ismerős nektek is a Gladiátor, vagy éppen a Ronin című filmből.

Egy korábbi cikkünkben már említettük David Yengibarjant, aki Magyarországon élő örmény zenész, és nyilván mindenki ismeri Hacsaturjánt, ha máshonnan nem, az Onedin család főcímzenéjéből (Spartacus), de ma Gasparyan bácsiról lesz szó.

Álszentségből mondhatjuk, nem helyénvaló az ilyetén csoportosítás. Szőnyeg alá söprős megoldás volna, bár a téma megközelítésének irányáért egy-egy jóérzésű kottalapozó vagy szülői munkaközösségi tag még szót emelhet.

Némely előadó-művészetben teljesen irreleváns bármilyen hátrány, némelyikben azonban lenyűgöző és csodálatra adhat okot. Nem választom külön, nem egyikről vagy másikról szeretnék témát indítani. Lehet kis hibával hibátlan előadónak lenni, mint ahogy lehet minden adott feltétel mellett a világ szégyenét is produkálni.

A tegnap előtti Queen koncerten pillanatokra kialakult kollektív tudat hatására, amikor a belőlem húzott 400 méter sugarú körben mindenkinek ugyanaz járt a fejében (kivételesen nem a k*rás), felmerült bennem, hogy mennyire megszerettem bizonyos helyzetekben a tömeget.

Gyerekkoromban ki nem állhattam kiállításokra járni. Ahogy az ingyen kapott zacskókba kétségbeesetten gyűjtik a számukra érdektelen színes prospektusokat az egymáson habzó szájjal átgázoló emberek. Ez a hisztéria a mai napig nem változott, a saját kis cégem kiállítások és konferenciák támogatásával foglalkozik, látom, és állítom, bármilyen emelkedett és magasan kvalifikált célközönségről legyen szó, több százezres fizetésű komoly emberek megvadulnak egy-egy ingyen golyóstollért, kocka csokiért, jegyzettömbért.

Valahogy úgy kezdődött, hogy a Fender Stratocaster "születésének" 50. évfordulóján Brian és Paul összecimbiztek, ez már ott fura, hogy Brian divatsztratósként volt jelen azon ünnepélyen saját készítésű gitárjával. Még aznap este a backstageben Brian felhívta Rogert, telefont odatartva, hogy "Te Roger, itt van a hang, akit kerestünk!". (Az aznap esti beszélgetésük nem volt túl sikeres a nagy hangzavarban, de Roger mentette a számot: "Brian (Wembley)"). Odáig fajult a dolog, hogy a másnap Brian és Roger is bejelölte az iwiw-en Pault.

Azon felesleges talán vitatkozni, hogy ki a világ 3 legjobb basszgityósa, de az vitathatatlan, hogy az erős élboly krémjében is nagy respect övezi a Stanley Clarke, Marcus Miller és Victor Wooten neveket.

Na, ők hárman egyszerre léptek fel  vasárnap este a Millenárison. Olyan érzés volt ez, mintha egy frequent flyer jumboját Maverick és Iceman vezetné, a földről meg meg maga John McClain gondoskodna a zökkenőmentes landolásról. Vagy egy hivő fülnek hallani, amint a pápa és a dalai láma istenről vitáznak, jambikus pentameterekben. Kényelmes, kényeztető, bizsergető, de mégis kiszámíthatatlan, mint amikor nem tudod, hogy a csajod/faszid hova leheli a következő csókot. Akkor lenne ennyi kreativitás egyszerre egy helyen, ha Andersen, Stephen King és Benedek Elek egyszerre lenne ovis

A napokban a U2 - Hold me, thrill me, kiss me, kill me száma a fejembe ette a témát, hogy összeszedem a "legjobb" animációs klipeket. Hát, nem sok disszertáció született a témában, így még nagyobb a felelőség rajtam, legalább akkora, mint "Szopnék" pólóban táncolni a Budapest Parádén.

Az m1-en egész nap a Magyar Dal Napja, azaz a Sziget mínusz egyedik napjának koncertje megy. Az angolok a királynő születésnapjára szoktak ekkora bulit rendezni, mondjuk, hogy akkor ez volt a névnapja. Ott voltunk ezen a magyar Live Aid-en, így a mai tv műsor is megihletett, hogy emlékeinket papírra (blogba) vessük. Hiszen volt ott minden, cowboy kalapok, öreg sztárok, összeborulás, rossz fogak, régi hangszerek, összeállás csak erre a koncertre, festett hajak, magyar dalok és persze legendák.

Volt valami hülye állat valahol, aki ennek a válogatásnak a "Tini dal" címet adta. Lássuk be, ha tinikkel hallgattatjuk hónapokig, egészen más hatása lesz rájuk, mint a hatévesekre, de próbáljátok esetleg ki... Mi egyszerűen csak Eperfagyinak hívtuk. Fussunk végig az összeállításon (szándékosan raktam a B-oldalat előre), azért ez inkább a 4-9 évesek csemegéje, mint a 10-18 év közöttieké.

Valahol itt kaphatott vérszemet Papp Rita, és fogalmazódhatott meg Dollyékban a Tipi-tapi dínó ötlete, amint Halász Judit hegemóniája megtörtni látszott. Már csak annak nyomán is, hogy itt a Micimackót még Koncz Zsuzsa énekli. Lehet, hogy Koncz Zsuzsa igazából Halász Judit? Finkle is Einhorn? Einhorn is Finkle?