Annak ellenére, hogy 1990 előtti Bravo, vagy Popcorn újságaim nincsenek, képzeljétek el, 1956-ban is volt zene. Mai szemünkkel a világ ekkor még fekete-fehér volt, a zenerajongók pedig vinnyogó sikítozással, vagy ájulásba sírással adták a zenészek tudtára, hogy tetszik nekik, amit csinálnak. A B-oldal almanachja alapján Emmett Brown professzor alig 1 éve találta fel a fluxus kondenzátort, a rock'n'roll pedig Bill Haley nyomán alig 2 éve robbant be a világba.

Juhász Előd Zenebutik című műsorában így lenne bemutatva: cigányzene, ska és funky elemekkel, a csárdás házassága az etnorockkal, avagy "We are magyar" válogatáslemez, magyar kulturális gyöngyszem.

Nekem ez a We are magyar album "a" közösségi zenehallgatás. Erdélyben vagyunk, gurulunk a kocsival, nézzük a csodás tájat, nem kell szólnunk egymáshoz, bólogatunk a zenére, majd ha végigér a CD, akkor kezdjük előlről. Nem kell megbeszélni, vagy egyeztetni. Ha megint végigért, akkor "bizonyos" számokat még egyszer újra. Hunyorgunk a Napba, majd kiszállunk a kocsiból, a másik autóból pedig ezt kérdezik: "Hé, ti hallgatjátok még a We are magyart? Mer' ha nem, akkor adjátok már át nekünk."

Régóta ott motoszkált az agyamban, hogy az AC/DC-ről kellene írni, mert nem csak nekem esett le az állam tőlük annak idején, amikor először hallottam, hogyan tolják a boogie-t. Aztán meghirdették a budapesti koncertet, még aktuálisabb lett, de most úgy a legaktuálisabb, hogy jegy nekem már nem jutott, ezért olyan leszek, mint a pap a jegyesoktatáson, csak beszélek a dolgokról, amit látni még nem láttam és elvileg nem is fogom. De ahogy a világtörténelemben is csak elő-előfordult, hogy végül punci érte a pap száját, Rálf atyában is ott lappang a kísértés, hogy akár a piaci ár fölött is, de jegyet szerezzen a bulira.

9 nap múlva a Queen + Paul Rodgers koncertsorozat a budapesti állomásához érkezik. Interneten leltem rá, hogy ennek keretében a HQFC rendezvénysorozatot szervezett (Budapesti Queen napok 2008.10.25-30.), melynek fő programjait, ajánlom itt nektek. Tessék szépen menni és bámészkodni.

Tudom, a hét vége felé átmentünk népművelőbe. Nézzétek el, és gyertek velünk! Kell ez a cím is, és kell a populista szándékokkal itt bemutatott Tom és Jerrys videó is. Kapudrognak szánom, érvnek, hogy megnézzétek az alább felsorolt többi felvételt is, és csodáljátok velem együtt!

Néhány évvel ezelőtt azt kértem karácsonyra, hogy hozzanak nekem valami rendes autentikus cigány zenét, amire legalább annyira letekert ablakkal ki akarsz könyökölni, mint Snoop Doggra. Nehogy azt hidd, hogy ezt a Múzeum körúton nem csináltam meg.

Szeretem a zenekarokról szóló könyveket. Nem, inkább úgy fogalmazok, amelyik zenekarért élek-halok, arról mindent tudni akarok. Kiegészíti a képet, ha tudom, hogy 1-1 dal milyen körülmények közt született, ki írta, megtudom, hogy "úristen nem is ő szerezte a zenét", hanem a másik zenekari tag, érdekel hogy milyen korszakot élt meg a zenekar / zenész, mikor bizonyos albumok megjelentek. Illetve - tudom perverz - de mi volt a setlist 1971-ben az UFO klubban? A polcról levéve 3 ilyen könyvet mutatok be nektek.

A számok, amikre ha rámozdul a lábad, megijedsz - hacsak nem vagy meleg, akkor lehet menni táncolni nyugodtan. Nálam mondjuk komoly egyezőségek vannak a meleghimnuszok listáján az alábbiakkal:

• zenék, amik miatt végképp haza indulok egy szórakozóhelyről
• zenék, amikről nem merem bevallani a barátaimnak, hogy tetszik
• világ legszarabb zenéi
• világ legjobb zenéi

Mai ismeretterjesztő cikkemben egy igazi rádióbarát számot szeretnék bemutatni nektek. Kuriózum a maga nemében, a dal 1 másodperc hosszú (egész pontosan: 1.316 mp), ráadásként, esetleg visszatapsolás okán második ráadásként hanyagul újra eljátszható. Énekeltetni rá a közönséget mondjuk nincs nagyon idő, klipje ennek ellenére tele van mondanivalóval.

A mindannyiunk legmélyén feszengő kérdést kiáltja pusztába. "Szenvedsz, de miért?" Akarsz beszélni róla? :)

Ami az angol politikai elitnek az Eton, ami a román foci válogatottnak a Steua, az volt a 90-es évek hazai pop krémjének a 88-as siófoki Interpop fesztivál.

Annyi friss vér jött, némelyik az új évezredig is táplálta a pop ütőerét. A teljesség igénye nélkül megemlítenék pár fellépőt, azokat, akik vitték valamire, akik eladtak pár ifa platónyi lemezt és akikből a Blikk főszerkesztője felhúzta a nyaraló terméskő kerítését.

Az unplugged (vagy ugye ahogy tudományosan hívjuk akusztikus) koncerteket szerintem azok a zenekarok találták ki, akik 80.000 ember előtt léptek fel állandóan (így is állandó teltház előtt), és így még jobban ki tudtak babrálni a rajongóikkal, hiszen az unplugged koncertjükre csak 200 ember fért be. Abból 40 a család. (Amúgy az MTV Unplugged műsorsorozatnak igaz és megrendítő történetét a wikipedia ezen elsárgult lapján olvashatjátok).

Miért is jó az unplugged koncert?

...legalábbis számomra: 1959, Dave Brubeck Quartet - Take five. 35 évvel később én 14 éves vagyok, egy osztálytársam kölcsönadja kazettán Dave Brubeck egy albumát és egy szintén 1959-es Jazz on a summer's day című válogatást. Mindkét kazin a Take five az első szám, a szaxofonos Paul Desmond szerzeménye.

Ezzel a két kazettával indultam el egy évre külföldre, ahol mindenféle külső behatás nélkül a helyi könyvtárból elég szépen átalakítottam a zenei ízlésemet. Emlékszem, utána 16-18 éves korunk között rongyosra hallgattuk a Jazz on a summer's dayt a srácokkal, akikkel zenéltünk.

Nem tudnám azt mondani rá: "miii ez a bárzene?", és szüljön sünt, aki igen. Viszont a szemüvegkeretekre azt hiszem, egy szolid esztétikai diskurzus keretében kitérhetünk!

Bármilyen hihetetlen, vannak számok, amelyekben felnőtt férfiak konstans fejhangon énekelnek percekig. És vannak jó ilyen számok is.

A legkomolyabb ilyen vinnyogós számot, amire azonnal beindul a fejbólintás, a The Bee Gees fektette le 77-ben, és azóta fekszik. Nem mellesleg az Airplane egyik legemlékezetesebb jelenetében is szerepel*. Hihetetlen, hogy mindenféle sztárvarázs nélkül a fényes ruhán kívül az égvilágon semmit nem tuningoltak fel a srácokon. Mellszőr, tevepata, minden maradt. A férfi hajsütővas-használat miértjét még lelkemben kutatom.

Mivel benn vagyok még a szerkesztőségben (hihi), gondoltam mutatok egy olyat, melyet magatoktól nem biztos, hogy láttatok volna, ezért Szabó Gyula hangján el is mesélem nektek. A sztori egy fiatal srácról szól, aki egy kis francia faluban (en petit village) lakik. Szereti a rockzenét, de hát sokan nem laknak abban a bizonyos falucskában és hát így nincsen társa, akivel Dream Theater dalokat tudna játszani. Ezért úgy döntött, hogy de mégis, és akkor mondjuk legyen az, hogy minden hangszeren ő fog játszani.