A Cliponville OrkEstra mögött álló Joó Gábor termékeny srác, hiszen tavaly szeptember végén adtam hírül, hogy 2 érdekes elektronikus albumot tett letölthetővé, most pedig ismét egy lemezen dolgozik, de a munka közben ráért arra, hogy kitegye a RE című feldolgozás korongját.

Hallgasd, töltsd: http://clipondildo.bandcamp.com/album/re

Részletek:

Szinte eldönthetetlen, hogy az alábbi videó klip, vagy kisfilm, annyira jó, mindkettőnek megállja a helyét. A zene olyan amilyen, tőlem bárkinek tetszhet, nekem nem tetszik, de a kép... hát, eléggé riszpekt, hogy az 5 és fél percben tulajdonképpen egy igazi akciómozi születik meg, miközben én teljesen mást vártam. Parádés! Megszavazom neki, hogy ő kisfilm.

Moonbootica 'Iconic' by Skinny from Partizan on Vimeo.

Néhány zenét illetően meglehetősen későn érő vagyok. Így voltam Nick Cave-vel és a Murder Ballads című albummal, amit meglehetően sokáig kerülgettem, majd meglehetősen kifacsartam. Még tavaly akartam írni róla (már akkor is késő volt), de valahogy most sikerült újra átgondolnom a dolgokat.

Már bevezetőmből kiderül, hogy sosem voltam Nick Cave-rajongó, így természetesen nem tudom tökéletesen beilleszteni ezt a koncept albumot a teljes Nick Cave-életműbe, elnézést érte. Az persze nyilvánvaló, hogy a 90-es években én is halálra hallgattam a Kylie-dalt, ami hiába volt a lemez legnagyobb kereskedelmi sikere, ifjonc fejjel nem illesztettem be semmilyen koncepcióba. (Az igazán nemtörődöm arcok még lassúztak is rá, szerintem.)

Ahogy a lemez címe utal rá, a korong minden dala egy-egy gyilkosságról szól, annak körülményeiről és következményeiről. Ilyetén formán a lemezt könnyen el lehet intézni, tedd be, hallgasd meg, vedd ki. Aztán vagy eltalál, vagy nem. Engem eltalált. Van rajta több meglehetősen lassan csordogáló nóta, de vannak kifejezetten feszes, már-már ordítozós, alternatív-rock dalok.

A számos vendégzenész (Bad Seeds és Kylie mellett például PJ Harvey és Shane MacGowan) pedig kitölti a teret, hiszen a hagyományos dob-gitár-basszusgitár mellett megszólal az orgona, a harmonika, a cselló, a brácsa és a hegedű is, így - a Wild Rose-on kívül - szerintem számos dal önállóan is megállja a helyét. Külön csemegének számítanak a Henry Lee, az O'Malley's bar, a The kindness of strangers, vagy a Stagger Lee című dalok. Ennek ellenére mindenkinek azt ajánlom, hogy a lemezt az elejéről hallgassátok, ne ugráljatok a dalok között. Így teljes.

Hát, ennyi, így állok én Nick Cave munkásságával. A Murder Ballads után a Boatmans Call című albummal folytattam, de az már egy következő sztori...

Egyszerre vidám, egyszerre bizarr nézni a videón látható kis japót, de mindenképpen irigylésre ahogy 100 dalban és 100 táncban megéli boldogságát.

BOOMBOX from Ely Kim on Vimeo.

Nem akarok az érzésről beszélni. Egyszerűen csak nagyon várjuk a Prometheust. Ennyi.

Szombaton az A38-ra érkezett a Nouvelle Vague szende énekesnője, Melanie Pain, hogy bemutassa pár dalát, melyek majd a Bye Bye Manchester című, ősszel megjelenő lemezén fognak szerepelni.

Számomra meglepő módon a koncert kezdésre csak összeverődött 600 ember, így Melanie és két fegyverhordozója (billentyű-gitár, valamint dob) szinte telt ház előtt tesztelhette az új nótákat. Csendes, sanzonos estét vártam és be is jött a számításom. Sajnos. Azt kell, hogy mondjam, "sajnos", hiszen valami ezúttal hiányzott. Valahogy a dalok picit üresnek tűntek, úgy szóltak, mintha még nem lennének teljesen meghangszerelve, szóval amolyan dal-kezdeményeknek tűntek még, nem kiforrott nótáknak. Melanie hozta a francia szende-szűz formát, de valahogy most, hogy ő volt az egyetlen frontlány és nem volt mellette Nadeah, meg körülötte a Nouvelle Vague együttes, nekem ez kevésnek tűnt. Végig az volt az érzésem, hogy valami hiányzik, nem robban a dolog és ettől a közönség is olyan bágyadt hangulatúnak tűnt. A dalok jöttek egymás után, szállingóztak a percek, de a hangulat álmoskás maradt. Aztán hazamentünk, aki pedig dedikálni akart, az megtehette.

Hát, negatívnak tűnök, ennek ellenére azért elvoltam, semmi több, nem voltam letaglózva. Most ez elég volt, hiszen nem kicsapongó estét terveztem, altató szeánsznak jó volt, de máskor ez kevéske lenne.

Valahogy érzem, az április 14-i Nadeah koncert kárpótolni fog...

Emlékszem a régi szép időkre, mikor anno a 70-es és 80-as évek Queen / Pink Floyd koncertjeit megpróbáltam bootleg formájában megszerezni és a kapott felvételek csak úgy recsegtek-ropogtak a lejátszóban. Manapság pedig minden zsebben ott figyel egy okostelefon, melyet nem kell a válladra tenni és akár képet és hangot is rögzít, majd továbbít a világhálóra.

A lenti videó valami elképesztően jó (azért nem telefonnal készült), készítője a május 17-i londoni The Wall koncertet rögzítette és tárta a nagyvilág elé. Nyilván nem hivatalos felvétel és nem is tökéletes, de a hivatalos DVD-ig kifejezetten finom betevő falat, még a hang is teljesen élvezhető. Aki pedig nem volt a budapesti istentiszteleten, annak is érdemes belenéznie, miről is maradt le. Volt áramfogyasztás, ami a lenti videón is látható. Az egyik leglátványosabb koncert, amin valaha voltam. (A leglátványosabb, amúgy.)

A Tea Road együttes nemrég a B-oldalon mutatta be első klipjét, most pedig azt a jó hírt tolmácsolhatom, hogy áprilisban jelenik meg a Tea Road második lemeze "Up 'N Down" címmel.

A 16 dalt tartalmazó dupla lemez merészebb hangzású lesz, mint a bemutatkozó "Pop Songs". Megmaradnak a popos dalszerkezetek, de több gitárra, karcosabb hangvételre lehet számítani. A felvételek ezúttal az Abnormal studióban zajlanak, a keverést és a masteringet Takács Zoltán Jappán végzi. A hírek szerint lemez anyagát, a régi dalokkal együtt élőben is bemutatja a zenekar a megjelenést követően. Addig is KATT ide:

WTF?! Repkedők kis robotizék a James Bond-filmek klasszikus témáját prezentálják. Az időmilliomos mindenségét, aki ezt kitalálta.

“The only person who thinks this photo is about Jack Nicholson is Jack Nicholson.” - Stanley Kubrick

Szombat este pályafutása legnagyobb önálló koncertjét adja a Brains a Dürlin Budapest színpadán. Aki nem ismerné őket, annak szerintem elég annyit mondanom, hogy a zenekart óriási stíluskavalkád jellemzi, hiszen a banda vegyíti a drum 'n' bass, a hip-hop, a dubstep és a rock elemeit, miközben az óriási táncos megőrülés garantált, mondhatnám jár a belépőhöz. Ahhoz a belépőhöz is, melyet itt a B-oldalon tudsz megnyerni!

A fellépésen elhangzik majd a csapat tavaly megjelent Refresh the Style című lemezének pár dala, kiegészülve a régebbi dalokkal, melyeket az együttes sikerrel turnéztatott több hazai fesztiválon is. A Brains vendége ezen az estén MC Zeek lesz, akit külön kiemelnék, hiszen egyedi stílusát kishazánkban senki nem múlja felül. A  koncert előtt és után pedig JumoDaddy és Wondawulf lesz a DJ pult mögött.

NADE! Mit kell tenned, hogy tiéd legyen a 4 páros jegyből egy pár? Jól válaszolni az alábbi kérdésre: mely formációból lehet ismerni MC Zeek-t? Elég egyet mondani és péntek délig elküldeni a választ és a játékos nevét az overdrive@b-oldal.hu emailcímre.

UPDATE! Mind a 4 páros belépő gazdára talált! Köszönjük a részvételt!

A fellépők sorrendje:

21:00 - 23:00 JumoDaddy
23:00 - 00:30 BRAINS
00:30 - Csodafarkas

 Ha tetszik a cikk, csatlakozz a B-oldal Facebook csoportjához!

Boldog szülinapot, David Gilmour! Ameddig élek, remélek, talán még láthatlak. Addig is itt van a Gdanskban (2006) adott koncert teljes terjedelmében, valami jóember felrakta a Youtube-ra. Nem mintha az eredeti DVD nem pihenne otthon a polcon, de a munkahelyre mégse lehet behozni az otthoni bútorokat.

Egy elég érdekes könyvet olvastam. Soha nem rajongtam a Black Metal-ért, csak annyit ismerek a műfajból, amennyi a Zúzda-Megawatt-Headbanger's Ball szentháromságból szembejött. Na jó, ha röhögni akarok, néha megnézem ezt az Immortal videót. Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy a Burzum szót eddig csak fekete pólókon láttam, ennyit tudtam erről az egyszemélyes zenekarról. Nyugi, a könyvről fogok írni, nem a zenéről.

Több szempontból is különleges a könyv. Egyrészt ne menjünk el a tény mellet, hogy zenei életrajzi könyveket többnyire széles rajongótáborral rendelkező zenekarokról, zenészekről szoktak kiadni. A Silenos kiadó ismét nem a közgazdaságtani végéről fogta meg a dolgot és egy -elnézést a magyar Black közösségtől- de marginális szubkultúra élharcosáról jelentetett meg könyvet. Ez becsülendő.

Másrészt abban is különleges a könyv, hogy nemcsak az írója van benne nyakig a Black Metal-ban, de a magyarra fordító úr is. Az író ott volt a kezdetek kezdetén, a saját szemével és testközelből nézte végig a műfaj és mozgalom születését és nagykorúvá válását. A fordító pedig kb. ugyanezt tette a Kárpát-medencéből. Sőt, sok esetben kiegészítéssel él, a könyv tartalmához hozzáteszi a magyar vonatkozású információkat, olyan adalékokat, ami a norvég szerző számára kevésbé lehet ismert, vagy csak egyszerűen nem elérhető, pl.  egy Csihar Attila interjú a magyar Metal Hammerből. De a mitológiai magyarázatot is szívesen kibővítette, csak hogy minden a helyére kerüljön az északi mitológiától messze felnőtt magyaroknak. 

Amire egy ilyen könyv hivatott, azt bőven teljesíti, sőt messze tovább is megy. Teljesíti, mert tuti, hogy a true Burzum rajongóknak, Black fanatikusoknak is sok új információt tartogat. Teljesíti, mert a hozzám hasonló érdeklődőknek is egy átfogó képet ad arról, hogy mi is az a Black Metal, kik ezek zenészek és mégis miket műveltek a koncertek alatt és két koncert között. Teljesíti, mert átfogó képet ad a színtér hátteréről, a sátánizmusnak nevezett "vallás" alapjairól. Történetünk főhőse, Varg, rengeteg interjújából idéz, amik a zenéjének az indíttatásáról szólnak, így az is kiderül, hogy ő magát egyáltalán nem tartja sátánistának, sőt a templomgyújtogatásokhoz sem volt közvetlenül köze, de több poént nem lövök le. Eleve elég erős mondavilággal rendelkeznek az északi népek, ő pedig gyerekkorában vagy túl kevés mesét hallott, vagy túl sokat, de az tény hogy a felnőttkori nézeteit és tetteit erre a mondavilágra alapozza.

A könyv értéke megkérdőjelezhetetlen egy rajongó számára, az elfogultsága lévén viszont annál kevésbé tekinthető kiindulási alapnak egy hozzám hasonló olvasó részére. Most, hogy a könyvespolcon nyugszik, míg így is méterekről süt le róla az a felsőbbrendű megvetéssel átitatott gyűlölet, amit a mi Varg-unk által meggyilkolt Euronymous kap, míg így a gyilkosság után 19 évvel. A gond ott kezdődik, hogy nem csak Varg savazza Euronymous-t, de a könyv írója is. A meggyilkolt gitáros szemszögéből kíváncsi vagyok hogy hangzana a sztori.

Egy a lényeg, hogy mielőtt szentelvízért rohannánk és egyházi erősítést kérnénk, érdemes megismerni ezeknek az embereknek a lelki világát és a szubkultúra hátterét, megtudni kik vannak a corpse paint mögött. Erre pedig jelenleg nem tudok jobbat ajánlani ennél a könyvnél.