Több mint 5000 gitárpengetőből van kirakva az alábbi Jimi Hendrix mozaik, melyet egy bizonyos Ed Chapman nevű úr készített. (Ajánlom egyéb munkáit is a művész honlapján.)

Vasárnap délutáni szösszenet, avagy ismét egy felesleges képesség: tuba beatbox.

A dán filmek nagy rajongójaként a Pusher-trilógia számomra nem szorgalmi, hanem kötelező házifeladat volt. Eleve dán maffiafilm? Első hallásra fura, de tényleg van ilyen. Egy dolog biztos: ha megnézed ezt a három filmet, nem kezdesz el olcsó repülőjegyek után kutatni Koppenhágába...

A hangulat itt egy kicsit más, mint a dogma-filmek, vagy a kiváló dán rendezőnő, Susanne Bier filmjeiben (kötelező tananyag: Esküvő után, Testvéred feleségét, vagy az épp mozikban lévő Egy jobb világ). E filmekben nem egy családi tragédia középpontban, hanem a drog és a dán alvilág. Eleve, mikor az IKEA bútorok között ingben reggeliző, kimért skandináv urakat, a makulátlan 40-es szőke hölgyeket és tökéletes családjukat nézzük, nem is gondolnánk, hogy a világ ezen részén is van alvilág. Míg Susanne Bier filmjei bemutatják, mennyire nem tökéletes ez a társadalom, addig Nicolas Winding Refn trilógiája rámutat, az alvilág és a drog hatalma még Dániában is tényező.

Az első rész 1996-ban született, így kár is lenne tagadni a Tarantino-hatásokat. Ennek ellenére a trilógia akár lehetne Guy Ritchie alkotása is, így szinte csak az érzelmek kifejezésére alkalmatlan, unalmas dán nyelv emlékeztetett rá, kurvára Dániában vagyunk. (Emlékezzünk csak vissza: a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső 1998-as...) Ennek ellenére nincs itt semmi gengszterromantika, nincs kikacsintó humor, nincs érzelgősség, a szereplők pedig egytől-egyik romlottak és ellenszenvesek, a kézikamerás felvételek pedig csak ráerősítenek az általuk elkövetett erőszakra. A film nagyságát az adja, hogy az alvilág szereplőit mindenféle cicoma nélkül mutatja be, mindhárom részben csak pár napra fókuszálva. Ezek az alvilági arcok azonban nem úgy csillognak, mint Robert de Niro a Casinoban...

A filmtörténelem egyik 10/10 pontos filmje, gyermekkori kedvenc, kivételes klisé mennyiség. Kivételesen jólfésült Van Damme vs. mellcöcögtetős Bolo Yeung. Már a trailer alatt könny szökött a szemembe, ugrópörgő rúgásokat és nindzsázást akarok a nagyszobában.

Ennél már csak ez a film jobb...

A sorozat előző darabjában Elvis mutatta meg a brit punkoknak, hogyan kell a Hey Jude-ot szépen előadni, az alábbi dal előadásának viszont már sokkal szomorúbb apropója volt.

1980. december 8. másnapján a Queen londoni koncertjén adta elő először John Lennon Imagine című dalát és tette ezt még a turné 3 további állomásán, tisztelegve a legenda előtt. (Az alábbi verzió legjobb tudásom szerint a frankfurti koncerten készült.)

Mikor a tribute bandák szóba kerülnek (mint ahogy legutóbb a The Australian Pink Floyd esetében is) mindig érkezik 1-2 komment, miszerint "jaj minek nézzem őket, ha ők nem is az eredeti zenekar", "miért nem csinálnak ezek saját zenét", és még sorolhatnám.

Én mindig azt mondom: a jó tribute zenekarnak minden meg van bocsátva. Mitől jó? Nyilván itt is érvényesül a szubjektivitás, de az én definícióm szerint, ha egy tribute zenekar előadása alatt se nem kacagok, se nem szégyellem magam az előadó helyett, akkor már nem lehet baj. Az egyediség, amit még egy tribute zenekar is meg tud teremteni, az pedig már grátisz.

Tökéletes példa a Z.U.P. nevű banda, akiket először egy hazai tribute fesztiválon, hajnalban csíptem el a PeCsában (soksörösen). A banda repertoárja kifejezetten sokszínű, mely jelző az előadásmódjukra is alkalmazható. Ráadásul pont a 2009-es PeCsa fellépés óta indult meg a szekerük és már a hazai fesztiválszervezők sem feledkeznek meg róluk, sőt az MTV Icon szériában is megmutatták magukat.

Az alábbi videók talán titeket is meggyőznek...

A The Jolly Boy-ról korábban sokat nem hallottam, de az alábbi videót látva azt gondolom, így kell tisztességben megőszülni.

Mindamellett, hogy az Amy Winehouse-dal feldolgozása csodásra sikeredett, olybá tűnik nekem, az urak nyugdíjas éveiket töltve rendesen kábítószerezhetnek. Aztán persze lehet, ez a kettő dolog össze is függ.

Ez kurvajó! Az Óriás, a Turbo és az Irie Maffia Rock Trio kollégiumi turnéra indul, melynek első helyszíne a Schönherz. Nagyon riszpekt kezdeményezés! A belépő ára pedig nem tétel.

Hazánk fia, nevezetesen Győry Balázs nyerte a a Röyksopp Senior című albumához meghirdetett videópályázatot!

A klip mindösszesen 10.000 forintból készült, a nyeremény pedig 1.000 dollár, valamint az a csekélység, miszerint a Röyksopp az alábbi klippel promotálja Fear című számát. Büszkeség!

Megemlékeztem már azokról a koncertekről, amikre nem mentem el és ezt azóta is bánom. Most olyan koncertek következnek, melyekre elmentem, sőt, nemcsak hogy jó koncertek voltak, de a meghatározó koncertélményeim közt tartom őket. Nem feltétlenül ezek voltak a legjobbak, de valami olyat láttam, hallottam, amit azelőtt soha. Van egy "tesztem": ha egy koncerten azt érzem, hogy az adott produkciót egy turnén, akár egy hónapon át minden este töretlen lelkesedéssel meg tudnám nézni, akkor az tényleg jó koncert volt. A következő 10 mind ilyen, bármiféle logikai sorrend nélkül.

Necropsia, Mélység turné, 1995, Székesfehérvár, Bahnhof: egyike volt az első olyan koncerteimnek, melyen nem egy helyi cover band játszott LGT-t vagy Mobilt, amin nem pórázon tartott rockzene szólt. Itt kóstoltam bele az underground-ba, amiből azóta sem akarok kijönni. Szerencsés véletlen volt, hogy épp a Necropsiába botlottam bele, a Mélység lemezük hatalmas kedvenc lett, ahogy prezentálták a dalokat, az pedig felülmúlta minden addigi képzeletemet. Az MTV-n addig is láttam ezt-azt, néztem Headbanger's Ball-t, de azért élőben csak más volt.

The Mars Volta, Roxy, Prága, 2005: Aznap volt a Pecsában Velvet Revolver, de nem volt kérdés, hogy Prágába kell mennem. Bármennyire is éreztem, hogy a Volta zenéje elüt a legtöbb dologtól, amit zenétől addig kaptam, azt, hogy bennük van meg minden amitől jónak tartok egy zenekart, a koncert így is felkészületlenül ért, az ott szerzett élmények talán még most is hajtanak belül. Játszottak egy 2-2,5 órás számot, amiből talán az akkor "futtatott" Widow vált ki, mivel előtte és a végén elhallgattak a hangszerek, amúgy folyamatosan játszottak. Sokszor talán már maguk sem tudták hol vannak a dalokban, és Jon Theodore dobos beütésére már a következő számba mentek át. Ezzel együtt feszes és pontos volt minden, csak álltam és ámultam, még sörért sem volt kedvem kimenni. Még másnap este is csak feldolgozni próbáltam a látottakat, hallottakat, de akkor már a Pecsa előtti réten ültem, hogy a Slayert meghallgassam.

Roger Waters - Dark Side of the Moon turné, Aréna 2007: Amennyire bánom, hogy a 2002-es koncertet kihagytam, annyira örültem, hogy ilyen rövid időn belül viszontláthattuk Waters urat. Amikor a koncert után hazajöttem, a feleségem kérdezte, hogy milyen volt? Mit lehet erre mondani? Láttam az embert a Pink Floyd-ból és élőben meghallgattam az egyik kedvenc lemezemet az elsőtől az utolsó hangig, plusz pár Floyd sláger. Nem a repülő malac miatt, de az életem nem lett volna teljes enélkül a koncert nélkül.

Fura és lehetetlen küldetés végiggondolni, hogy mi minden történt ezzel a kissráccal majd fiatalemberrel, amíg alulmaradt a heroin ellen.

Nagy ellentmondás ez az egész, mert nyilván jobb lenne, ha élne, ha nem lettek volna problémái a heroinnal. Viszont ha tiszta lett volna, nem lett volna az Alice In Chains (vagy lett volna, de Washington állam határain kívül a kutya se ismerné őket), nem lett volna a Mad Season. Nem született volna meg a Dirt album.

Nincs kedvem azon gondolkodni, hogy van-e végzet, meg előre megírt sors, helyette csak nézem ennek a kissrácnak a szemeit és előttem vannak ugyanezek a szemek, amikor az Unplugged műsor végén lekerül a napszemüveg és a kamerába néznek. ÁÁhh.

Találtam egy kurvajó tumblr oldalt, ahol hihetetlen jó képek látnak napvilágot. Párat lementettem a Beatlesről. Az első képen keresd a szandált.

A legendás AC / DC 1979-es filmje (melyen még Bon Scott a frontember) június 7-én kerül boltokba DVD és Blu-Ray formátumokban! A korongon a csapat 1979. december 9-i párizsi koncertje lesz található, fontosságát pedig az adja, hogy kb. két hónappal Bon Scott halála előtt készült a felvétel és eddig túl jó minőségben nem volt elérhető.

Az elvetemült rajongók számára készülő verzió persze még ennél is többet fog tartalmazni, lesz benne gitárpengető, kiskönyv és sok-sok extra...

Ilyen volt az eredeti film előzetese: