Szögezzük le gyorsan még az elején: az Offspring ciki, a Pretty Fly ótvar, az Americana meg egy kurvajó lemez, ha elfelejtjük a Pretty Fly-t.

Emlékszem, amikor megjelent, nyolcadikos voltam és egy füstszín-szemű lány vette át nekem (a kazi másik oldalára meg egy haver a Marduk Nightwingjét, hogy be ne szippantson a popzene:D), aki nagy ofszpringes volt akkoriban, én meg nagyon szerelmes belé. Szóval ugyan egy csaj miatt kezdtem hallgatni, de amikor 5-6 évre rá kiszúrtam egy használtcédé-boltban, egyből megvettem (pedig hol volt már akkor az a szerelem).

Nem valami furcsa nosztalgia miatt, hanem mert mindig is jónak tartottam, csajtól függetlenül. (Gimi elsőben meg Limp Bizkitet hallgattam egy másik csaj miatt: csakhogy azt ma már be nem tenném, olyannyira nem nekem szól és a Chocolate Starfish kazi gyűjteményem egyetlen letagadott pontja, mellényúlása, szégyenfoltja. Mai füllel semmi sincs azon a lemezen, hiába nyújtják, mint a rétestésztát. Az amúgy is csak a Load-nak állt jól.) Akármekkora divat is, szinte hibátlan az Americana. Tökéletes poplemez, ha leszámítjuk a Pretty Fly-t – pedig pont amiatt ez lett a második legkelendőbb lemezük, engem mégis ki lehet kergetni vele a világból, hiába, hogy paródiának szánták.

Értékelem én a humorukat, pont erről a lemezről a másik vicces dal, a Why Don’t You Get A Job nagy kedvenceim egyike lett. Szóval nem a humor zavar, egyáltalán nem, csak a PF gagyisága és Dexter ripacskodása (hiába szándékos mindkettő, ez sem menti meg a dalt). A lemez többi részének hatására próbálkoztam még néhány albumukkal (Smash és Conspiracy), de még a nagy áttörést jelentő, minden idők legkelendőbb kiskiadós lemezének számító Smash-t is csak a feléig bírtam, annyira idegesített mind a zene, mind az ének. Fájdalmasan tinédzseresnek tűnik nekem közel harminc éves fejjel, pláne olyan emberektől, akik már akkor elérték ezt a kort, amikor a lemez megjelent.

Elvileg ugyanezt kéne gondolnom az Americanáról is és lehet, ha ma hallanám először, ugyanúgy nem tetszene. De tényleg úgy gondolom, hogy azon jó dalok vannak, sőt ott Dexter hangja is tetszik, mit tetszik, kurvajónak tartom.

Ettől még alapvetően az Offspring nem nekem szól.

(Lehet, hogy az Ixnayt még meg kéne próbálnom, egyrészt, mert van rajta egy tényleg kurvajó dal, az I Choose, másrészt meg emlékszem, az egyik legnagyobb fazon évfolyamtársamról hetedikben le se tudott rohadni az Ixnay-borítós pólója – amikor mégis, akkor meg egy Body Count-ost nyűtt. Az a dal és ez a csávó jó referencia nekem ahhoz a lemezhez.)

Az Americanában tényleg van valami, még akkor is, ha semmiben sem különbözik a többi lemezüktől. Vagy 6-7 éve nem hallgattam már, pár napja véletlen a kezembe került és napokra bennragadt a lejátszóban. Most meg még írok is róla, a fene se érti ezt. Általánosban is majdnem: a suliújság első számába a Mardukról írtam egy cikket, aztán mindenki lehurrogott, hogy miért „valami senki által nem ismert vacakról” írok, úgyhogy a következő számban Geszti Péter zenei munkássága (muhaha) volt a téma, a harmadik számba meg az Offspringről írtam volna, de az szerencsére már meg sem jelent. Azért szerencsére, mert minimális angoltudással, de komolyabb szótár hiányában az off és a spring szavak ismeretében képes voltam kitavaszodásnak (!) fordítani a zenekar nevét, így a cikk az Amerika kitavaszodik erőltetetten fájdalmas (bár viccesnek szánt) címet viselte volna, én meg, hogy kiröhögnek, de ez szerencsére elmaradt (na, majd most). Évekkel később egy nagyszótárból kiderült, hogy az offspring ivadékot vagy utódot jelent.

Erős a gyanú, hogy Dexterék a Bad Religion „utódjának” tekintik a zenekart és erre nemcsak zenéjük letagadhatatlan BR-hatásával játszanak rá, hanem akár olyan nüansznyi dolgokkal is, mint a BR-logó tipográfiájának lenyúlása (ld. pont az Americana borítóját…) vagy ott az Americana plakátja, amin nem a lemez eredeti borítója látható, hanem totál ugyanaz a grafika, ami a BR Punk Rock Songs c. válogatásának borítóján is. Hozzátartozik, hogy a BR lemeze 2004-es, az Americana pedig ’98-ban jött ki. Csakhogy azon a borítón egy teljesen más rajz látható: komolyan, a kép, mint valami sosem volt punk meselemezé. Szőke kissrác a hintán ülve rácsodálkozik a kezében tartott nagyra nőtt bolhára, jobbról meg benyúl egy csáp. Bizarr rajz, de ez alapján akár még azt is hihetnénk, hogy Dexterék ezúttal a nagycsoportos korosztályt célozták meg.

A hátsó borító már eloszlatja a Halász Jutka-párhuzamot, ott ugyanis már a következő utáni pillanatot látjuk: vértócsa, kissrác sehol. A bookletben sem kerül elő, ott már mindenféle, hasonlóan bizarr rajzokat találunk, hol Roy Lichtenstein, hol meg valami morbid mesekönyv stílusában. Érdekes lenne tudni, az említett Americana-plakát mikori, de meg lennék lepve, ha az derülne ki, hogy ezúttal a BR nyúlt, nem Dexterék (szinte kizártnak tartom, akkora BR-fetisiszták).

Több bármivel az Offspring, mint egy Bad Religion wannabe? Az Americanán vannak erre utaló jelek. Szóval végül milyen is ez a lemez?

A többi általam ismerthez abban hasonlít, hogy van rajta egy, a lemez többi részétől totálisan elütő, slágernek szánt (és a rajongók számára vélhetően idegesítő) dal (igen-igen, Pretty Fly…), ami miatt csomó olyan ember megveszi, aki meg az album többi részével nem tud mit kezdeni. Mondjuk, ahogy látom, ez a recept utoljára pont az Americanánál jött be, pedig azóta már megjelent négy lemezük, nem sok vizet zavarva. A korong fennmaradó részén van sok óóó meg ááá, meg szélvészsebességű kvinttologatás. Ez alapján akár egybe is folyhatnának azok a dalok, de nem teszik, olyan jól vannak megírva. Amúgy biztos, hogy a dobos a leggyengébb láncszem itt, mondjuk az a csépelés, amit általában bemutat, a dalokhoz elég is. (Azóta már lecserélték, biztos nem véletlenül.)

Emlékszem, hogy odavoltam 14 évesen attól a villámgyors gitározástól, ami a lemez alapját jelenti és meg voltam győződve róla, hogy vérbeli punkrockot hallok. Aztán a mardukos haverom mutatott egy kis Exploitedet. :D Szóval, igazán semmi extra nincs ezekben a számokban, valahogy mégis kurvajók. Pop-punknak tartják sokan ezt a zenét, mások szerint minden csak nem punk, Dexter szerint meg nagyon is az. Szerintem meg tartsuk simán popzenének, akkor nincs mibe belekötni. Ha popzene, akkor még a kínos pillanatok is megbocsáthatók, a jó részek viszont toronymagasan a popzene átlaga fölé emelik a zenekart.

Némi duma után jön a Have You Ever, mint első nagy pillanat. Az a legjobb benne, hogy egyszer csak azt hiheted, véget ér és már a következő dalt hallod, de nem: belecsapnak egy totál más témába és az zárja le végül a számot.

A She’s Got Issues versszakaiban van egy effekt, ami engem a biliárdgolyók ütközésének hangjára emlékeztet, ezt csak azért írom le, mert ez volt az, amire még hat év távlatából is emlékeztem. Egyébként ez is egy nagyon jó kis dal. 

A legmarkánsabban három szám különül el a többitől: a The Kids Aren’t Alright (biztos, mert ez a másik nagy sláger itt), a Why Don’t You Get A Job és a Pay The Man. Mondjuk a Why Don’t You már-már plágiumszinten emlékeztet a Beatles Ob-La-Di, Ob-La-Da-jára, ami kb. a White Album Pretty Fly-a számomra. Viszont a Why… szövegén szénné röhögtem magam, egyszerre vicces és nagyon találó is.

Maga az Offspring viszont tud komoly is lenni, minden könnyedség és felszabadultság meg napsütéses dallam ellenére a sötétség is ott rejtőzik a dalaikban. A kettes számú sláger The Kids Aren’t Alright-ban (maga a cím amúgy a Who-ra utal) öngyilkosság, túladagolás miatt bekövetkező halál és hasonló komor témák kerülnek szóba, a konklúzió pedig: „Mi a fasz történik itt?/A valóság a legkegyetlenebb álom.” De maga Dexter is mondta, hogy az Americana dalai nagyrészt az amerikai lét árnyoldaláról szólnak. Az angolul nem tudóknak viszont ez egy vidám poplemez, ahogy nekem is sokáig csak az volt. Aztán megtanultam angolul…

Egy feldolgozást is rejt a lemez: a Feelings című dal eredetileg Morris Albert könnyes-bús balladája a hetvenes évekből, de Dexterék tízszer gyorsabban játsszák és még gitárszólót is pakoltak bele, pedig az eredetiben gitár se nagyon volt. Picit, amúgy fricskaképpen még a szöveget is átírták. Mondanám, hogy rá se lehet ismerni a dalra, de apámnak sikerült. (Maga az ötlet mondjuk nem épp eredeti: ezt a punkosítsunk egy totál stílusidegen nyálas- nyúlós balladát-dolgot már Sid Vicious is elsütötte ’78-ban, azóta meg már kismillió zenekar, mondjuk simán lehet, hogy Alvinék ilyen jellegű lemezeihez pont a Feelings adott ötletet.)

A Pay The Man a lemez utolsó dala, de nemcsak ezért kap kiemelt jelentőséget, hanem amiatt is, mert az Offspring legkülönlegesebb pillanata. Nemcsak, mert közel kilenc percéből három másik daluk kitelne, hanem, mert Dexter jellegzetes hangján kívül semmi olyan nincs benne, ami jellemzi a zenekart, még a dal felépítése is eltér az album többi dalától. Keleties dallamok, hipnotikus szöveg és ének: így indul, senki meg nem mondaná, hogy az Offspring játszik. Ha Serj Tankian énekelné, nem lógna ki egy SOAD-lemezről sem. Ez azért egy Offspring-kaliberű zenekar számára óriási dicséret. Aki utálja őket, annak ezt a dalt mutatnám meg, mert ebből nyilvánvaló, hogy stílustól függetlenül jó dalszerzők a srácok – csak sajnos általában, ha poppunkon kívülre merészkednek, abból ilyen Pretty Fly-szintű ripacs gagyiskodás születik, a Pay The Man-szerű anomáliák meg megmaradnak a rajongók számára, akik meg jó eséllyel ugyanúgy nem tudnak vele mit kezdeni…

Szerintem egy ilyen, eredeti stílusától ennyire elütő dal igazságot szolgáltat az adott zenekarnak: nem azért játszanak olyan stílusú zenét, amilyet, mert csak olyat tudnak, hanem azért, mert olyat akarnak. Óriási különbség. (És mert jobban is fizet, mintha Pay The Man-szerű dalokkal szórnák tele a lemezt…) Ez persze nem azt jelenti, hogy Dream Theater-ként vagy Paradise Lost-ként is megállnák a helyüket. :D

Persze a Why Don’t You… is jó példa, de a Pay The Man különbözősége sokkal markánsabb. Annyira persze nem, mint a dalt követő egy perc csend után felhangzó és a lemezt végleg lezáró Pretty Fly (Reprise), de az tényleg csak egy nyúlfarknyi poénkodás, mondjuk a Buena Vista Social Club kárára. Viszont az eredeti dallal szemben ezt mindig végighallgatom, nemcsak mert rövid, hanem, mert tényleg vicces is.

Aki nem csípi az Offspring stílusát, az ennek a lemeznek maximum a csemegének számító dalait fogja szeretni – erre mondjuk rácáfol, hogy alapból én se hallgatok ilyesmi zenéket, ez a lemez mégis betalált nálam, szóval még bármi lehet.

Viszont az is biztos, hogy az Offspring a saját stílusa Coldplay-e: semmi kosz, sehol egy hamis hang, a sound lekerekített, szuperpolírozott, steril. Persze jól szólnak a gitárok, de mégis… Dexter hangja soha nem bicsaklik meg, mindig tiszta, még akkor is, ha üvölt. Illetve, nem is üvölt, csak „hangosabban énekel”. Nehogy bárki gyomrát is megfeküdje bármi... Súly tényleg csak a szövegekben bukkan fel itt-ott. (Ebből a szempontból talán nem is áll a párhuzam, mert a Coldplay-nél ártalmatlanabb zenét aztán tényleg nehéz találni.) Viszont a javukra írandó Mr. Paltrow-ékkal szemben, hogy van humoruk és nem nyavalyognak a dalaikban (sem).

Továbbra is csak azt tudom mondani, hogy nem szeretem az Offspringet.

Zavarban is vagyok amiatt, hogy ez a lemez meg annyira tetszik mégis, hogy írok róla. Belopta magát a fülembe. Talán ezért ajánlom mindenki másnak is (kivéve a Pretty Fly-t!), aki szintén nem csípi őket.

Véget ért a True Detective című sorozat első évada és a záporozó értékelések közepette gondoltam én is véleményt formálok.

(spoiler alert!)

Sokunkban jött fel a gondolat az utolsó képsorok után, hogy „most akkor ennyi?”, „csak ennyi?”, „ez lett volna a nagy rejtély?”, az Interneten egyre-másra háborodnak fel a nézők, elégedetlenkedve a számtalan nyitott kérdést hagyó befejezés után. 2 nappal az utolsó rész megnézése után én már a „várjunk csak” álláspontra helyezkedtem és elfogadtam, hogy kaptam egy kurvajó sorozatot, egy nem annyira korszakalkotó témafelütéssel (lássuk be sorozatgyilkosos filmekből már láttunk eleget), egyedi képi világgal, páratlan főszereplői alakításokkal, mennybemenő Matthew McConaughey-vel. De akkor hol csúszott félre valami? Sehol. Mi nézők változtunk meg, mi nézők látunk bele sokkal többet mindenbe és mi nézők rohanunk a közösségi portálokra, hogy egy adott témát szénné elemezzünk és teóriákat gyártsunk. Nem történt semmi más, mint az, hogy egy (hangsúlyozom egy) író írt egy történetet, majd milliók szerettek volna belelátni egyéb dolgokat, ezek a milliók további milliókat katalizáltak az egyes képkimerevítésekkel és elméletek gyártásával. Nyilván hibákat is lehetett találni, de még egyszer hangsúlyozom: ezt a sorozatot egy ember írta, nyilván elkerülhetetlenek a logikai bukfencek, vagy apró hibák, főleg úgy, hogy a jelenkori HD-visszatekerés és egyéb technológiai lehetőséggel a sörös dobozokon lévő alkoholszázalékot is meg tudjuk állapítani. Találó volt az egyik 444 cikkben a megjegyzés, miszerint a True Detective népmese lett, a tömegkultúra része.

Azt állítom, hogy a közösségi média gyermekeiként mi akartunk lenni a megfejtők, mi akartunk lenni a legokosabbak, sőt, mi akartunk gondolni olyanra is, amire nem csak az író, de még más közösségi szereplő sem gondolt. Mi akartunk lenni és mi lettünk a Trú detektívek.

Egyszerűen saját életet kezdett élni a sorozat, az író legnagyobb meglepetésére. Tulajdonképpen a True Detective legnagyobb sikere szerintem az, hogy gondolkodásra késztetett, nem csak átsuhant a nézőn, mint a pohár víz, hiszen azt gondolom, az is a szórakozás része, hogy egy könyvet, vagy filmet befejezve még jó ideig bámuljuk a plafont és mormoljunk a gondolatokat. A XXI. században a legtöbb ember nem a párjával, vagy a plafonnal beszélget, hanem egyszerűen a közösség része akar lenni, azt pedig a Facebook-on, vagy a reddit-en tudja megtenni. Este teóriákat gyárt, reggel pedig rohan megnézni a közösségi oldalon, ki lájkolja, ki vitatkozik vele, ki riszpekteli, hogy kimerevítette a képet és megtalálta Marty lakása falán a szekta jelét. Ő, az egyetlen, először. A True Detective jel a filmkészítőknek, mi érdekli még jobban az embereket a jövőben. Nyilván kell jó sztori, meg nyilván kell misztikum, de ami igazán kell: az a közösség. A filmnézés már nem egyéni dolog, kakaóval és lábat összeérintve a takaró alatt. A filmnézés (mint ahogy sok minden más) kiegészült azzal, hogy akár ismeretlenekkel is megosztjuk éppen mit nézünk (alkalmazás is van rá), mit gondolunk, mit szeretnénk gondolni.

A True Detective 4-5. része környékén kezdtem cikkeket olvasni, és bevallom elképedtem, mikor láttam, hogy egyesek miket láttak meg, mikbe gondoltak bele, milyen érvekkel lehetett biztosra mondani, hogy egyik nap Rust, másik nap Marty a gyilkos, vagy éppen a Sárga Király. Őrület. Azon meg lehidaltam, mikor már Marty apósa is bele volt vonva az összeesküvésbe. Ki más lenne a Sárga király, ha nem ő, ugye?

Bevallom, engem is behúzott ez, cikáztak bennem is a gondolatok. Emiatt csalódtak sokan, beleértve engem is. Túl sokat láttunk bele és mérgesek vagyunk, hogy nem kaptunk egy olyat, amire vagy mi gondoltunk csak, vagy senki sem gondolt. Ilyetén formán (a Carcosa díszlettől eltekintve) nem esett le az állunk, ez igaz. És is azt a kérdést tettem fel: mi a francnak nyitottak meg 20 szálat, ha a végén az a megfejtés, hogy a kretén redneck a gyilkos? Aztán az utolsó Marty-Rust párbeszédet átgondolva részemről megvan a megoldás: ez a film (is) egyszerű mint a bot. Egy kiválóan egyszerű sorozatgyilkosos krimi, megspékelve szekta háttérrel. Ennyi, volt már ilyen, lesz is még. Volt egy szekta, de mindenkit nem sikerült elkapni, a fény erősödik, de még mindig a sötétségből van több. Minden kérdésre ez a válasz. Az jobb lett volna, ha cukormázba borítva hirtelen minden felelős meg lett volna nevezve a lápvidéken? Az hihetőbb, hitelesebb lett volna? Ugyanazok, akik ma hiányolnak valamit, lennének felháborodva, ha mindenre választ kaptak volna, hiszen az meg nem reális. Nekem így sokkal gonoszabb a történet, még akkor is, ha van bennem hiányérzet.

A közösségi filmkészítés egy módja lehet a jövőben, ha a közösség határozza meg, merre menjen tovább a film. Leforgatnak 3 részt, meghirdetnek szavazásokat, bevonnak avatar mögé bújó „írókat”, addig a színészek kamilláznak, vagy cigiznek valahol, várva, hogy akkor mi a franc lesz, merre megy a sztori tovább. Vagy már van ilyen, vagy még lesz, de úgy érzem, ezt szeretnénk. Könyveket, amiket úgy olvasunk, hogy az kitalálja a gondolatainkat és a sztori arra megy, amerre mi képzeljünk. Filmek, melyek Kaland-Játék-Kockázat könyvek módjára hömpölyögnek, arra, amerre mi szeretnénk. Tökéletes álomvilág, amivel az a baj, hogy más mást álmodik, más mást lát bele és akkor hová vész a közösség?

 A katarzis elmaradt, de erről egy picit mi is tehetünk, Nic Pizzolatto-nak meg azért köszönjük is.

Az Index szervezett "A szám" címmel egy alternatív dalversenyt, gondolom értjük, minek az alternatívája. A négy döntős közül kikerül a nyertes most szombaton, március 8-án egy ingyenes buli keretében a Kuplungban.

Mindig szívesen követek ilyesmit, anno az absolute.hu versenyét, vagy éppen az R33 tehetségkutatóját, vagy az A38-on már sokadszor rendezett nyári Talentométert. Azért mindig hálás vagyok, ha producerek, zeneszerzők feszülnek egymásnak a versenyben, és ott van a döntősök között egyik személyes kedvencem, Zomblaze is.

Ez A Szám Facebook esemény linkje, ha rákattintasz, akkor történik valami, ez már csak ilyen internetes dolog, nem kell meglepődni.

A négy döntős zenéit az Index februári posztjában tudjátok meghallgatni, és szavazni is, de hétfőn beszámoltak a friss állásról is.

• iamyank - Aurora (feat. Dori Hegyi): nagyon jó elektronikus nyugizene, downtempo, bizonyos részeiben a Lamb-re hajaz, nagyon szeretnivaló vokál van rajta, nálam ez a második legjobb.
• Middlemist Red - Single Switcheroo: a hagyományos rockos élőzene kedvelőinek, kicsit doorsos, de annál határozottabb zene, simán beférne a Ponyvaregény soundtrackre a Travolta tudatmódosult állapotban autókázós rész alá. Nekem ők bronzérmesek, de ti (is) döntötök, én csak véleményezek, mert be tudtam lépni a bloghura, és akkor itt lehet ilyet...
• Szabó Benedek - Kapuzárási Piknik: ez a zene nekem egy lassan talán már körvonalazódott Pécsi alter vonalhoz kapcsolható, vagy "new-bródy", ha el kell nevezni egy műfajt. Nekem talán túl sok gondolatot sikerült (kellett?) belesüríteni a dalba, ezért nálam negyedik.
• Zomblaze - Stratosphere: kicsit sötét absztrakt hiphop alap, lassan pakolós, vontatott, nekem ez tetszik a legjobban. Csekkoljátok a zenéket »

Plusz truvájság, hogy nőnapi programnak lehet álcázni, gyere bébi, kultúra, és akkor nem olyan kínos a benzinkúton vett műanyagvirág, az ikeás plüss-szív, meg az előre kötött virágcsokor, és a bénázás, hogy ha a dobozból két after eightet kitettem a párnára, akkor mit csináljak a doboz maradék részével. A lényeg, hogy ezek szimpatikusan nem felfújt versenyek, és tök jó produktumok kerülnek elő a végén, ami engem örömmel tölt el. Ha benneteket is, akkor GO!

A minap low budget filmeken gondolkodtam és érdekes felismerés tört rám, miszerint meglepő módon a sci-fi műfaj tudja felmutatni a legtöbb kevés pénzből készült, de értékes művet. Ezekből válogattam most párat, melyeket mindenképp látnod kell, ha még nem láttad. Szólok, a District 9 a maga 30.000.000 dolláros büdzséjével ezekhez képest már szuperprodukció, míg záró gondolatként egy összehasonlító adatot is mellékelek: Megdönteni Hajnal Tímeát - kb. 1.500.000 dollár.

(A poszt végén lévő 2 film nyomokban scifit is tartalmaz és mindenképp érdemes megnézni.)

1. Moon (5.000.000 dollár)

2. Monsters (500.000 dollár)

3. Cube (350.000 dollár)

4. Another Earth (200.000 dollár)

 5. Los Cronocrímenes (2.600.000 dollár)

6. Europa Report (kevesebb mint 10.000.000 dollár)

7. Primer (7.000 dollár)

8. Pi (60.000 dollár)

9. Sound of my Voice (135.000 dollár)

10. Safety not guaranteed (750.000 dollár) 

A Star Wars filmek zseniális receptjének egyik legfontosabb hozzávalója maga a zene. Főleg nekünk itt, a B-oldalon. A „Harrison Ford pont jó helyen volt asztalos” történetet mindenki ismeri, de azt talán nem, hogy ez az összetevő is egy véletlennek köszönhetően került a lehető legjobb helyre, John Willams kezébe.

George Lucas tudatosan készült arra, hogy a messzi-messzi galaxisban, távoli időben, ismeretlen világban, idegen látványban, sosem hallott hanghatások közepette játszódó meséjének legalább a zenéje legyen „evilági”.

Sok más rendezőtől eltérően, Lucas egészen konkrét elképzelésekkel rendelkezett a film zenéjét illetően. Mindenképpen klasszikus, romantikus és „ismerős” muzsikákat álmodott űrbéli víziója alá. Csak arról nem volt fogalma sem, hogy ki fogja ezeket megkomponálni. Pont kapóra jött neki az épp a szomszédban forgató Steven Spielberg, aki lelkesen mutatta neki a készülő új filmje (Cápa) zenéjét. Lucast lenyűgözte a később még az Oscar díjat is besöprő soundtrack, nem is gondolkodott tovább, azonmód szerződtette (1975 tavaszán) John Williams-et, aki innentől számítva egy bő másfél évig egyetlen hangjegyet sem produkált neki.

Hogy a zeneszerző biztosan értse a feladatot, George Lucas néhány Stravinsky tételt, Rózsa Miklós Ivanhoe-ját, Dvořák Új világ szimfóniáját mutatta meg a mesternek „Figyelsz? Valami ilyesmire gondolok!”. Illetve Luke témáját Bruckner 9. szimfóniájaként vázolta fel. Ez utóbbit érdemes a youtube-on megkeresni, az első 10 percet meghallgatni, a Luke témával összevetni, a hasonlóságokra felfigyelni!

Minderről nem, de sok más egyébről szól ez a dokumentumfilm, amely a Star Wars filmek zenéinek kulisszái és Willams munkamódszerei közé kalauzolja a nézőt. Az A Birodalom visszavág c. filmhez készült dokumentáció érdekessége, hogy hiába a számtalan SW kiadvány, ez a felvétel még soha, sehol sem jelent meg hivatalosan, tehát csak itt hozzáférhető, illetve hogy látható benne néhány törölt jelenet is a legendás filmből, meg néhány eddig sosem látott jármű is a hoth-i ütközetből.

(A film Youtube-on- található 4-5-6. részlete nem beágyazható.)

Néhány éve került fel az ebay-re a Depeche Mode egyik legkorábbi demo kazettája. Ment a találgatás, vajon valódi-e? Vajon felteszi-e a netre a hanganyagot az új (és dúsgazdag) tulajdonosa?

Mind a két kérdésre IGEN a válasz!

A kazetta valódiságát maga Andy Fletcher erősítette meg, aki őszintén meg is döbbent, hogy ilyen „kincsek” még előkerülnek egyáltalán! Kincs ez, bizony, 3 izgalmas tracket is tartalmaz a kazetta, ezek közül a legérdekesebb a Radio News, hiszen ez a dal eddig soha, sehol sem volt sehogyan sem hozzáférhető. Már eleve a korabeli koncertjeiken sem játszották a nótát, vagy csak nem maradt fenn kalóz felvétel olyan koncertről, amin esetleg. Abban sem lehettünk biztosak, hogy ilyen dal rögzítésre került egyáltalán bármilyen formában!

Az Ice Machine és a későbbi legendás Photographic (amit máig elő-elővesz élőben a banda) dalok is egy eddig sosem ismert változatban találhatóak az ódon szalagon. Ha hihetünk a mendemondáknak, a kazettát a DM későbbi menedzsere, Daniel Miller is megkapta ugyan, de ez alapján még nemigen mutatott érdeklődést a fiúk iránt. A nagy találkozás egy picit később, egy koncerten történt.

Külön figyelmet érdemel még a kazettán a zenekar TELEFONSZÁMA! Azokban az időkben ugyanis ilyen kazettákkal házalt a zenekar, kocsmáról kocsmára, potenciális menedzser vagy csak egy-egy koncert reményében. Ha a tulajnak tetszett a hanganyag, telefonon elhívhatta a fiúkat egy fellépésre, ezért azt KÉZZEL ráírták.

Vajon ha most tárcsáznánk a számot, Vince Clarke anyukája venné fel a telefont?

Őrült? Zseni? Náci? Arrogáns? Elmeháborodott? Direkt idióta? Ki ez az ember? Miért feszegeti a határait és ezzel együtt a mi határainkat. (Egyébként meg de jó, hogy ezt teszi.) Egyszer úgy fogalmaztam, hogy Lars von Trier olyannak mutatja be az életet, amilyen az valójában. Azaz néha nem jó, legtöbbször egyáltalán nem az. Ez alapján természetfilmesnek is mehetne, plusz ezen kijelentésemkor nem tudtam, hogy a valóság hű ábrázolásához ő a csiklónyisszantásig is elmegy. Az utóbbi években kicsit úgy érzem, már nem tudja, mit találjon ki, hogy önmaga maradhasson, így kicsit saját világának (valóság?) rabjává vált. Ennek ellenére nagyon sokat köszönhet neki a művészfilmes világ, vagy éppen a skandináv filmművészet, hiszen ha ő nem lett volna sikeres sokkoló munkáival, sok más egyébről is lemaradtunk volna. Amúgy minden rendező egy kicsit szeretne Lars von Trier lenni, csak nem merik...

A nagy elvárásokat magával szemben saját maga teremtette, nem csoda, hogy minden filmrajongó nagy kíváncsisággal várja, mit talált ki legújabb munkája A nimfomániás égisze alatt. Így vagyok ezzel én is, pedig tudom, valahol egy picit fájni fog.

Holnap indul a Toldi Moziban a Lars von Trier fesztivál, melynek végén, vasárnap a A nimfomániás premier előtti vetítése is műsoron lesz, de előtte is tekintsük át minden idők legmegbotránkoztatóbb rendezőjének életmávét, avagy kötelező olvasmányokat diktálnék.

TOP10 Lars von Trier-film EVÖR

1. Hullámtörés / Breaking the Waves (1996)
2. Dogville – A menedék / Dogville (2003)
3. Táncos a sötétben / Dancer in the Dark (2000)
4. Főfőnök / Direktøren for det hele (2006)
5. Idióták / Idioterne (1998)
6. Antikrisztus / Antichrist (2009)
7. Manderlay (2005)
8. A bűn lélektana / Forbrydelsens element (1984)
9. Melankólia / Melancholia (2011)
10. A Birodalom / Riget (1994)

Nem szúrok be előzeteseket, ezeknél a filmeknél semmi értelme. Úgysem azt kapod, amit remélsz. Utólag meg már nem remélsz.

Elsőre én is furcsálltam az ötletet (bár saját volt...), hogy Joseph Gordon-Levitt filmjeiből állítsak össze listát, aztán végül kézenfekvő lett és nem csak azért, hogy magammal ne kell összetűzésbe keverednem. Végül is bírom a fickó arcberendezését, alakításai is rendben vannak és ahogy fésülgettem karrierjét rájöttem, hogy van 10 jó filmje, sőt, ezeket mind láttam is, talán nem véletlenül. Ha ránézek, kicsit Keanu Reeves és Heath Ledger szerelemgyerekét látom rajzfilmfigura-szerű mosolya mögött, de hiába tűnik elsőre baleknak, kérdezem: balek csávó az, aki készít egy filmet, hogy szabadon csókolózgathasson Scarlett Johansson-nal? Na, ugye, nem az. Az alábbi 10 filmjét ajánlom, egyiket-másikat azért védőhálóval. (Az első nem lányregény.)

1. Mysterious skin (2004)

2. Inception (2010)

3. 500 days of Summer (2009)

4. Hesher (2010)

5. Brick (2005)

6. Looper (2012)

7. Uncertainty (2008)

8. 50/50 (2011)

9. Don Jon (2013)

10. The Dark Knight Rises (2012)

RÁADÁS:

Dave Grohl nagyon szép filmet rittyentett össze saját magának, illetve a hozzá hasonló zenebuziknak. A Sound City legendás stúdióról szól a film, bár ezt könnyű csak így odavetni, ez alapján azon a pár zenebolondon kívül, akit érdekel egy stúdió belseje, kit érdekelhet egy ilyen film. Szerencsére a 100 perc legalább annyira szól a Sound City munkatársairól, valamint a zene szeretetéről és egy hálás fiatalemberről, akinek megváltoztatta az életét ez a stúdió, a benne található keverőpult, valamint a dobhangzás, mely állítólag egyedülálló volt ebben a stúdióban.

Olyan korba kalauzol el minket a film, ahol még neve van a hangmérnököknek, a stúdió kifutófiúnak, sőt még a recepciós nevét is tudja mindenki, hiszen a zenekészítés ebben a korban még a közösségi térben történt, hús-vér emberek által, akik felvették a nyakukba a hangszert, majd csak történt valami abba a pár órában, amit kifizettek. Ebben a stúdióban történt egy s más, hiszen (többek között) a Fleetwood Mack, Neil Young, Johnny Cash, Tom Petty, Rick Springfield, Santana, a Nirvana, a RHCP, a Metallica, a Rage Against the Machine, a NIN, Queens of the Stone Age vett fel itt albumokat, nem is akármilyeneket. Legtöbbjük azért jött ebbe a stúdióba, mert már a másik járt itt. A helyen, mely néha pöcegödör volt, ahol az alkotók szerint sem volt mindig élvezet sok időt eltölteni, ahol a közeli sörgyár miatt bűz is volt. Ellenben a közepén ott állt egy Neve keverőpult, mely bearanyozta ezeket az albumokat és az együtteseket. A Neve board a film főszereplőjévé válik, de ne rohanjuk ennyire. Rick Rubin ide járt haza aranyért.

A film mesél a szalagos és digitális kor "ellentétes" világáról, utóbbi jelentőségét talán Trent Reznor fogalmazza meg legjobban kérdésében: készült-e több jó album azáltal, hogy a mai világban szinte akárki készíthet zenét otthoni számítógépén? Nem hiszem, válaszolja meg ugyanő. A film interjúkon keresztül csordogál és hiába nem szereted a konkrét előadókat, a zene szeretete annyira átjön, hogy tulajdonképpen minden pillanata élvezetes. Azon túl, hogy picit/nagyon megöregedett és furcsán tetovált rockerek beszélnek az élményeikről, nem gyenge a Nevermind felvételéről szóló rész, mely a stúdió második aranykorának lehetőségét teremtette meg.

A film utolsó harmadában jön a váratlan váltás (hiszen mégiscsak drámáról beszélünk), miszerint az adósságokat felhalmozó stúdió Neve keverőpultját megveszi Dave Grohl, majd több munkással együtt saját házistúdiójába szereli be, hogy újabb zenék szülessenek a legendás eszközön. Meghívja házába a Sound City-ben albumot felvett zenészeket, hogy örömzenélésbe torkoló válogatásalbum szülessen a híres Neve board segítségével. Trent Reznor és Josh Homme összerak egy dalt, melybe beengedik a technikát is, majd külön fénypont, mikor a Nirvana tagok Paul McCartney-val zenélnek, de részleteket láthatunk a többi dal felvételéből is.

A Sound City a Sundance fesztiválon is vetítésre került, de Dave Grohl ezt szerintem mindenekelőtt magának csinálta. Ez a csávó tiszteli a zenét, tiszteli a zeneipar összes munkását, a Sound City című filmmel pedig a zeneipar egy kis szelete előtt tiszteleg úgy, hogy közben nem a szokásos rockzene kliséket tette bele a filmbe. Az álom valóra vált, a szerencsés fiú házában marad a kincs, lámpa lekapcsol, a Sound City szelleme tovább él.

Azt már mindenki tudja, hogy jövőre a Nine Inch Nails koncert lesz Budapesten, azt viszont talán nem, hogy az ügy a látványvilágra is kifejezetten is rá fog menni. Nyilván a Waters-féle The Wall-nál LED témában jobbat nem nagyon lehet alkotni, de az alábbi videó mindenképpen megtekintésre / belekattintásra érdemes, aztán mindenki döntse el, hogy a zenéért, vagy csak a LED falért érdemes majd jövő júniusban az Arénába tévedni.

A postrock jellemzően nem az a műfaj, mellyel kapcsolatban minden héten megjelenne egy válogatáslemez, különösen ha a magyar postrockról beszélünk. A műfaj hazai szerelmesei gondoltak egyet, majd felvették a kapcsolatot az általuk ismert és szeretett hazai postrock zenekarokkal, melynek eredménye a most bemutatott underground válogatás lemez lett, melyen még a magyar postrock legnagyobb rajongói is találnak egy-két olyan nevet, mely ismeretlen számukra.

A lemez tökéletesen mutatja be a stílus jellemzőit, mondhatnánk kliséit, melyet megtámogat a megfelelő hangzás, így a műfaj szerelmesei biztos megörülnek majd annak a hírnek is, hogy a jövő év tervei között szerepel a második rész elkészítése.

Aki nem ismeri, vagy nem szereti a postrockot, elsőre talán egy nagy masszát hall, de talán ez is a műfaj velejárója, időt kell adni a történetnek. Akinek már elsőre is tetszik egy picit, kérem adjon türelmet a lemeznek. A korongon szereplő zenekarok közül mindenképpen élő megtekintésre ajánlom a Sonar-t és a Képzelt Város-t, valamint a lemezen nem szereplő Pozvakowski is fontos szereplője a szcénának, őket talán a vol2-re tartogatják.

Azt hiszem, azzal nem mondok újat, ha azt mondom, hogy a Breaking Bad egy kurvajó sorozat. Ezzel a felütéssel kezdeném olvasónaplómat, melyet a sorozat közben vetettem papírra az egyes emlékezetes jelenetek láttán. Ez a poszt talán segít felidézni a legszebb emlékeket, melyeket a sorozatra gondolva ápolunk, de pont ezért az alábbi sorokat nem ajánlom azoknak, akik nem látták még a sorozatot. Nekik azt ajánlom, mindenképpen nézzék meg az 5 évadot, akár szeretik a sorozatokat, akár nem. Miért történelmi jelentőségű a Breaking Bad?

Nagyon erős a film felütése, jó a helyszín és bár láttunk már számtalan drogbizniszes sztorit, ilyet még nem láttunk. A szereplők fokozatosan váltak eggyé a karakterekkel, nagyon aprólékosan kidolgozott életek elevenednek meg az 5 évad alatt. A mű másik erőssége, hogy az alkotók ki tudtak szállni belőle, nem húzták el csak azért, mert csilingel a lóvés és már az egész világ a tenyerükből eszik. Talán egyedül a 3. évad közepén 1-2 résznél éreztem valamit gyengébbnek, majd az 5. évad legelején volt fura érzésem (Gus mint főgonosz eltűnt), de ettől függetlenül tökéletes az ív és tökéletes, ahogy a film eljut az utolsó kockáig. Azt hiszem, az egészről mindent elmond, hogy elképesztő hiányérzetem volt az utolsó rész után, 1 órán keresztül bámultam a plafont és kérdeztem magamtól, hogy most mi lesz? Anthony Hopkins ugyebár ekkor tollat ragadott és írt a stábnak.

A sorozat ügyesen játszik a nézővel is, hiszen szinte minden szereplőjét oda is adja és el is veszi a nézőtől, körhintaszerűen változtatja a karakterek éppen hangsúlyos oldalát és ezáltal néha azt veszi észre a néző, hogy már nem Walt-nak drukkol, szereti, de idegesíti Jesse, sajnálja, majd lenézi Skyler-t, felnéz Gus-ra mint a tökéletes főgonoszra, drukkol Hank-nak hogy ő győzzön, majd aztán mégis Walter White úrért izgultunk, hogy találja meg a békéjét és számoljon le a velejéig gonoszok emberekkel. De ott van Saul, Mike, Junior, vagy a kisebbek, mint Huell, Todd, Badger, Skinnie Pete, Marie, Gomie, Lydia és biztos kihagytam valakit.

Hja, elég a sajnálkozásból, nézzük az olvasónaplót és nosztalgiázzunk! SAY MY NAME!

Első évad:

2. rész: Emilio a kádban, a sósav kimarja a kádat és az emeletet. A műanyag vödröt nem marta volna ki, ezt most már a néző is megtanulja.
3. rész: Walter és Domingo beszélgetése a pincében.
5. rész: A családi konferencia, beszélő párnával, Hank hülye sporthasonlataival, valamint Walter szívszorító monológjával, miért nem akar elmenni a kezelésre.
6. rész: Walter elmegy Tucohoz és üzletet köt a robbanó "meth" segítségével.

Második évad:

2. rész: Hector Salamanca, Tuco nagybátyja vigyáz Walt-ra és Jesse-re. Csengetés.
6. rész: Jesse a drogtanyán megpróbálja visszaszerezni a cuccot, de csak ismét galibába kerül. Egy lopott például ATM a drogos férj arcába "esik".
7. rész: Hank még nem látott levágott emberi fejet teknősön.
8. rész: Badger elkapása, bár benne van az alkotmányban, hogy ha egy zsarutól megkérdezed, hogy zsaru-e, be kell vallania, ha az.
9. rész: Akkumlátor készítése a sivatagban.
12. rész: Jane belefullad saját hányásába. Walter hagyja. Ú.

Harmadik évad:

2. rész: Walter fürdik, Tuco 2 unokatesója a kanapén ül a baltával és a "szemmel", majd jön az sms: "Pollos".
6. rész: Hank a lakókocsiig követi Jesse-t, mely éppen megsemmisítésre vár, ellenben benn van Walt is. Hank kinn, Jesse és Walt benn. Majd jön a telefon Hank-nak.
7. rész: Marco és Leonel megtámadja Hanket a parkolóban. A golyóálló mellény és az elejtett golyó esete.
8. rész. Gustavo Fridge meglátogatja Hank-et a kórházban, hoz Pollos csirkét a DEA-nak (eközben elteszik a láb alól az életben maradt unokatesót).
9. rész: Skyler nagyjelenete Marie-nek, ahogy előadja, hogy szerezett Walter szerencsejátékból pénzt.
12. rész: Jesse békét köt, amit nem tart meg, mégis Waltnak kell elgázolni a 2 dílert.

Negyedik évad:

1. rész: Miután Jesse-t és Walt-ot betakarítják a laborban, a komótosan át- és visszaöltöző Gus elvágja Victor nyakát, majd mindenki mehet vissza dolgozni.
4. rész: Skyler 5 oldalas szövegkönyvvel tanítja be Waltert a szerencsejáték mesével kapcsolatban.
5. rész: Rajtaütnek a Los Pollos Hermanos kocsin, de csak Mike fülének hegye bánja az tűzpárbajt.
8. rész: Visszaemlékezés Don Eladio medencéje mellett történtekre.
8. rész: Hank, Walter és Mike a Pollos parkolóban (és a nyomkövető).
10. rész: Főzés és leszámolás Don Eladio medencéjénél. Jujuj.
11. rész: Ted Beneke elesik a szőnyegben és fejjel nekiesik a hűtőnek. A csekk kitöltve, Huell boldog.
13. rész: AZ EGÉSZ. Gus Tio-hoz csalogatása, robbanás Tio-nál. Walter győzött.

Ötödik évad:

1. rész: A mágnes és a bizonyítékraktár.
3. rész: Mike eligazítja a VAMONOS PEST termeszirtó csapatot. Eleve az ötlet, hogy termeszirtás alatt lévő házban lesz a "főzés".
5. rész: A nagy vonatrablás.
6. rész: Jesse Waltéknál vacsorázik, Skyler jelenlétében, megfagy a levegő.
7. rész: SAY MY NAME. A rész végén Mike halála. Folyó.
8. rész: 9 név a papíron és a leszámolás a börtönben 3 percen belül.
9. rész: Hank és Walt szemtől-szemben a garázsban. Hank már tudja.
11. rész: Walter vallomása - avagy Hank és Marie állva nézi a videót (a teljes sorozat TOP5 jelenetében benne van).
13. rész: Walt léprecsalása, letartóztatása, de megjelenik Todd bácsikája és csapata.
14. rész: Walter és Skyler telefonbeszélgetése.
15. rész: Walter megtörten, egyedül.
16. rész: Walter végez. (Még most is nagyot nyelek, mikor az utolsó pillanatokra gondolok.)

Ha pedig a Breaking Bad összes halálát akarjátok látni, akkor KATT a linkre és "csemegézzetek"!