A szüleim mintha óvtak volna a jó zenéktől. Anyukámnak egy lemeze volt, a Képzelt riport, viszont nem volt lemezjátszónk. Apám nagy kupacba hányt kazettagyűjteményében meg a 3+2 volt a legígéretesebb darab (piaci másolt, Sertex kazettára). Egy csapással kinyithatták volna a zenei mennyország kapuját, amikor nagybátyámnak megvették karácsonyra a Momentary Lapse of Reasont-t a Pink Floyd-tól, amit én még 24-e előtt át akartam másolni, de anyukám legyintett, áá, nem tetszene, alig énekelnek benne. Maradt a "2-től 5-ig" a Petőfin hétfőnként, de ez egy másik történet.

Mégis előkerült valahonnan egy 30 perc játékhosszúságú Toshiba kazetta, amin válogatások voltak. Elég vegyesfelvágott volt, valami magyar cucc is volt, pár jó kis Boney M, pár felejthető (el is felejtett) dal, meg egy csoda, amiről csak később tudtam meg, hogy micsoda. Na ez volt a Procol Harum A Whiter Shade of Pale című száma. Már akkor is lefagytam tőle és ma is mindig jó megállni 4 perc 3 másodpercre és hallgatni ami kijön a szpíkerekből. Sokszor vissza is tekertem (szakszóval csévéltem) és újra meg újra át akartam esni az élményen. Mostanában, ha van egy pohár bor a közelemben, jókat kortyolgatok belőle és drága francia sajt helyett ezt a számot fogyasztom. Ha nincs, keresek.

1967-et írunk, ember még nem járt a Holdon (egyesek szerint azóta sem), Woodstock még nem volt szervezés alatt sem és még Martin Luther King is élt, anyukám pedig a gimis éveinek elején járt. Pár zenész összejött egy stúdióban, hogy írjanak valamit, ez lett belőle. Az első hangtól az utolsóig gyógyszer ez a zene, bármi is legyen a betegség. Ma nekem ellopták a bicajom. Enyhítette a bánatom. Allergián is segít valamennyire.

Ahogy belép rögtön az elején a Hammond, perzsa szőnyegként aládkúszik és már röpít is. A basszust a kezdők akár az első óra végén elkezdhetik gyakorolni, de a maga nemes egyszerűségével erős cölöpként tartják a számot. Az éneknek meg olyan hatása van, mintha Colombo hátrafordulna és egy utolsó kérdés helyett elmondaná az örök élet titkát, de legalább is, hogy kit kellett volna randira hívni a szalagavatón. Visszagondolsz és azt mondod, igazad van baszki. És mindez egyszerre. Állítólag a Hammond témát Bach egy-két munkája inspirálta. Ezt nem tudom alátámasztani, nem voltam ott, de viszont az a pletyka is járja az Abbey Road-on, hogy John Lennon kedvenc száma ez volt, márpedig sokak szerint jó ízlése volt a mi bítzenész barátunknak.

Rengetek előadót megihletett a szám és feldolgozták. Ezek közül számomra a legkedvesebb Zakk Wylde és Eric Clapton. De volt még mersze minden 50 feletti háziasszonyka kedvencének, Michael Boltonnak, Bonnie Tylernek és persze ne érjen senkit meglepetésként Richard Clayderman neve sem. Minden háztartásba és Wurlitzerbe kötelező. Azon a bizonyos lakatlan szigeten és azon a bizonyos válogatáslemezen ott lenne.

(Annak a köcsögnek pedig aki a múlt héten a csajom bringáját, ma pedig az enyémet ellopta, küldöm a Soulfly zenekar Bleed című számát.)

Procol Harum - A Whiter Shade of Pale (1967)