Közös küldetésem volt Tom Hanksszel, erre idén kellett rájöjjek. Nem ciki nem tudni valamit, pláne, ha nem ez a jellemző – így esett, hogy 23 éves koromig azt hittem, az étel neve „reszelt” máj, kicsit tovább tartotta bennem magát az a hit, hogy a szerencsétlen ember akkorát esik, mint az „olaj-tó”, és 15-től 30 éves koromig nem sikerült rájönnöm az egyik kedvenc zenészem nevére…

Eközben Tom Hanks a Terminál című filmben Viktor Navorski szerepében leszáll a Kennedy reptéren, és kiderül, hogy nem léphet az Egyesült Államok területére, de haza sem mehet (a kitalált) Krakóziába, mert ott meg forradalom robbant ki. 10 hónapot tölt el a reptér tranzit területén. Kellő részletesség jellemzi az alkotást, John Williams még himnuszt is írt a fiktív ország részére, az érintett terminált pedig egy az egyben felépítették a filmgyárban. Viktor Navorski egy büdös szót nem beszél angolul, az egyetlen biztosan felismerhető visszatérő foszlány szavai közt egy zenész neve.

Viktor ugyanis csak azért ilyen kitartó, mert halott apja számára szeretne egy hiányzó autogramot szerezni. Az Esquire magazin 1959 januári kiadásában megjelent egy fotó A great day in Harlem címmel. Ezen 57 jazz zenész látható, akik közül Viktor apjának 56-tól volt már autogramja. A hiányzó név a cetliket tartalmazó konzervdobozból és az én életem feléből: BENNY GOLSON.

Mint azt korábban leírtam, számomra egy 1959-es válogatással kezdődött a jazz, ezen hallottam először az Art Blakey and The Jazz Messengers lenti felvételét, és benne Benny Golson és a szaxofon különös találkozását. Hogy én mennyire vagyok elszánt? Egyszer beszabadultam egy CD boltba, és megvettem az összes Art Blakey lemezt, amit csak adni tudtak, 8-at vagy 10-et, hátha valamelyiken pont az a felvétel lesz, és sikerül rátalálni a névre a hang mögött, amire éppen úgy bólogatok a kocsiban, mintha egy „régi” Metallica, vagy Wu Tang Clan lemez került volna a lejátszóba.

Jóval születésem előtt jelent meg ez a fekete és fehér fotó, fekete és fehér zenészekkel, és 50 évvel később még ki tud nyúlni belőle az erő, ami 15 éve beszél hozzám a saját titkos kis nyelvünkön. Azt mondja, pattanjak az időgépembe, és merüljek el az 1959-es szemüvegkeretek világában, a hatsávos sugárútról nyíló szűk utca alagsorba vezető lépcsőjének alján menjek be az ajtón, üljek le egy sarokba, döntsem hátra a fejemet, támasszam a hideg falhoz, és hallgassam, ahogy a jazz a világ gondjai fölé emelkedik, és elvisz a hangszert megszólaltató ember valódi gondolataiba, pillanatnyi lelkébe – meg vagyok rá hívva, ha… ha beszélem a nyelvet. Akarok-e figyelni?

Íme a fénykép, amelyről egyébként Oscar-jelölt dokumentumfilm készült 1994-ben. Elé két hangos illusztrációt ajánlok, ha egy ideje nem adtál esélyt a jazznek, hogy beszélhessen hozzád, talán ezzel a sztorival leszel komplett. A lenti zene és a kép együtt elvisz a jellegzetes öltözékek, ruhák, autók és emberek közé, DeNiroék gyerekkorába, 50 évvel ezelőttre, a tengeren túlra. Ennek a társaságnak a megszállotja a filmben Viktor Navorski apja, ezt szorongatja a kezében. A földön Count Basie ücsörög, a lépcső legtetején balra szemüvegben Benny Golson, jobbra előtte ferde csokornyakkendőben a dobos, Art Blakey. A házzal szemben az utca túloldalán: te.

Ezzel kezdődött a jazz | TOP10 jel, hogy Barabás Lőrinc ultrajó