Pár napja immár hivatalosan is elérhető az új Megamouth, akarom mondani Megadeth lemez, s ahogy egy találkozóra sem illik idő előtt érkezni, az értékelésnek is most jött el az ideje.
Bevallom, a Megadeth-tel úgy vagyok valahogy, mint Overdrive a Dreammel: én sem vagyok ősrajongó, nem akkor szálltam be a buliba, amikor a legtöbben, viszont ma már talán jobban tisztelem őket, illetve Dave Mustaine-t, mint azok, akik amúgy "imádják" a bandát, de mégis mindig csak a fika megy.

Hogy ez miért alakulhatott így? Egyrészt Dave, aki többszörös visszaeső mindenben, amit normális ember nem követ el, egy ideje tiszta, egyre normálisabb, sőt, mi több egészségesebb életet él, motivált és boldog. Kövezzetek meg, nekem ez imponál, mert nagyon nagy ütésből állt talpra. Másrészt szakított a múlttal, és többé nem kívánja pokolba egykori vetélytársát, Mr. James Hetfield urat (na, jó, csak egy kicsit). Harmadrészt pedig fantasztikus társakat toborzott maga mellé, akikkel készen áll arra, hogy most nagyon megmutassák.

Amúgy Mustaine motiváltsága érthető. Megjárták már párszor a poklot mindenféle tekintetben, de az előző lemezei az erősödés jeleit mutatták. Ráadásul egy nem is olyan régi szakkönyv őt hozta ki a legjobb heavy-metal gitárosnak, ami, még ha nem is igaz, vagy mondjuk úgy, eléggé szubjektív, de azért mégis... (Persze, ahogy olvastam, az igazi örömöt az adta neki, hogy megelőzte Kirk Hammetet és Hetfieldet.)
Nem fogom dalonként szétcincálni a lemezt, az általános véleményemet mondom ehelyett. A cucc egy része vadkan módra rohan, vad és technikás a másik részében menetelősebb, kimértebb témák sorjáznak, és akad őszinte kísérlet némi lírázásra is, ami engem nem zavar. Megadeth-es mércével mérve kimondottan dallamos az anyag, nekem ez is bejön. Dave soha nem tudott igazán énekelni, de ezt már úgy megszoktuk, hogy szerintem zavaró is lenne, ha mostanra megtanult volna. Nem kell aggódnod: a hang maradt az a megcsonkított pitbullra emlékeztető fröcsögés, ami volt.

Ami azonban nekem a legjobban tetszik, az a bitang erős felállás, és az ebből fakadó zeneiség. Nem tudhatjuk, hogy meddig maradnak így, Dave kiszámíthatatlan, de Chris Broderick gitáros, akit a Nevermore nevű tánccsoportból csaklizott el, egészen elképesztő dolgokat tud (na, ja a Nevermore-ba akárkit nem vesznek be). Tőle tényleg elvárható, hogy megdobja a Megadeth dalokat. Ha engem kérdezel, megtette! (Egy szóló még Jeff Loomis-szal a Nevermore-ban, ilyet meg kevés metal gitárostól láthatsz!)

Aztán ott van James Lomenzo basszer, akinek, akár egy luxus prosti, mindenki megvolt, aki számít (a White Lion nevű bandával berobbanó zenész játszott már David Lee Roth-tal, Ozzyval, Ace Frehleyvel, a Black Label Societyben Zakk Wylde-dal), most pedig Mustaine akarta őt. Hidd el, nem véletlenül. A dobosokhoz nem értek, ők nekem olyanok, mint a kapus a fociban, úgyhogy Shawn Drover méltatását rátok hagynám.

Nem akarok provokálni, de ha már Megadeth, nem hagyhatom ki a Metallicával való összehasonlítást. Szóval nálam régen a Talicska simán kiütötte volna a Megadeth-et, de jelenleg  a Megadeth pontozással győzne. Meggyőző fölénnyel.

Az erősen politikus Endgame legtutibb dala: Head-crusher. Vigyázat, aprít, mint egy jobb fajta szecskavágó!

Dream Theater: Black Clouds & Silver Raining | Béke veled - Ritchie Kotzen új albuma