Lemezajánló rovatunkban most egy vendégszerző hangja csendül fel. Imiface (a ZeneZeneZene blog írója) a Slipknot cím nélküli lemezéről rántja e a maszkot.

Tíz évet repülünk vissza az időben: 1999-et írunk, tombol a nu metal őrület világszerte. A srácok bőgatyát hordanak, deszkás cipőt, Dickies vagy Dready pólót, és visszafordított piros baseballsapkát. A farmergatyás, hosszúhajú rockerek legnagyobb ellenszenvét kiváltva a metal címszó alatt mindenütt Deftones, System of a Down, Limp Bizkit és Korn folyik a metal médiából.

Ebbe a trendbe, ebbe az egyre jobban kiteljesedő színtérbe robbant be valósággal az iowa-i 9 torz, maszkos figura. Emlékszem, középiskolába jártam, elvoltam az Exploited, Marilyn Manson és Deftones lemezeimmel, amikor terjedni kezdett az osztálytársak között egy kazetta, amire semmi más nem volt írva, csak az, hogy Slipknot.

"Slipknot, csúszó csomó. Kilencen vannak, 3 dobos, DJ is van, maszkosak, overálosak, nagyon zúznak, beszarsz..." Körülbelül ennyi volt a jellemzés a zenekarról, és a nagy felhajtás engem is megfogott végül, kölcsönkértem én is. Pár hallgatás után meg voltam győzve, utána hónapokig nem is hallgattam mást: minden más zenekar, minden más akkori banda utánérzés, silány kópia volt mellettük. A nu metal számomra onnantól kezdve üres, elkoptatott stílussá vált, hiába jelentek meg később olyan lemezek, mint a Toxicity vagy a Hybrid Theory, egyszerűen semmilyen téren nem szállhattak szembe a Slipknot-tal.

Már a kezdő 742617000027 nevezetű tételben elhangzik a híres mondat: "The whole thing, I think, is sick.", aminek megfelelően az egész lemez egy őrült, kaotikus, sűrű, arcbamászó, letaglózó, frusztrált és zaklatott, súlyos alkotás. Többféle stílus egyesül az albumon, a zenekar minden metallal rokon vagy nem rokon irányzatból az őrült, elborult vonásokat ötvözte a zenéjébe. Van itt minden, trash metal, grunge, rap, drum n bass, death metal. Ezekből és még sok másból gyúrtak össze egy robbanásveszélyes elegyet, ami igazi adrenalinbomba, féktelen, zabolázatlan, élő energia. Az intenzív ritmusszekció állandóan az egekben tartja a pulzust, Corey Taylor énekes sokszínű hangja pedig egyszerűen magával rántja a hallgatót.

A lemez hangzása teli van élettel, sok a kreatív zenei megoldás, ami végig fenntartja a figyelmet, egyszerűen nem találni hibát rajta, szerintem csak a záró(nak szánt) Scissors erőltetett egy kissé, a befejezés túlzottan egyértelmű utalás a Korn Daddy-jére.

Mindazonáltal a Slipknot máig legkeresettebb albuma ez, tökéletes öndefiniálás, olyan örök klasszikus dalokkal, mint a Wait and bleed, Spit it out, Purity vagy Prosthetics. Mint mondtam, zaklatott, sötét, súlyos zene ez, tele adrenalinnal. Ahol kell, ott zúzós, ahol kell, ott dallamos, minden a helyén van. Könnyen bele lehet temetkezni, kiváló düh- és agresszió levezetés számomra a végighallgatása.

A lemez persze osztatlan sikert aratott a kritikusok és a rajongók között is, hihetetlen magasságokba repítve a bandát. Természetesen óriási divat is lett egyben a zenekar, de ez az a kivételes eset volt, amikor az adott csapat meg is érdemli a sikert.

A debüt albummal a Slipknot mindent elmondott a nu metalról, amit érdemes tudni. Még egy minőségi lemezt adtak ki, a még metálosabb Iowa-t, de utána hiába igyekeztek, elvesztették azt az egyedi ízt, ami csak rájuk volt jellemző. A Vol.3: The Subliminal Verses és az All Hope is gone már nem több, mint középszerű modern trash metal erőlködés, túl sok emlékezetes momentum nélkül.

A név nélküli lemezük viszont vitathatatlan klasszikus, és az újszerűségével, a frissességével komoly hatással volt / van a metalzenére.

Új Megadeath album: Endgame | Dream Theater - Black Clouds & Silver Linings