Bár ez egy nyár eleji megjelenés volt, nem mehetünk el szó nélkül A Rancid új lemeze mellett. Mindig felmegy a vérnyomásom, ha évente eljön az aktuális domino day és a friss világrekord kísérlet promója, egy percre sem tud lekötni a sportcsarnoknyi színes dominó. A Rancid kontextusában azonban új jelentést nyert ez a szó, nyáron minden nap domino napot tartottam. Azok a zenekarok tudnak bekerülni a saját Hall of Fame-embe, akik albumról-albumra meg tudnak újulni, de legalább is rá tudnak tenni egy szívlapáttal az előző lemezre. Akiknél nincs gyenge lemez, vagy kevésbé vállalható pillanat az albumon. A Rancid eddig kitűnőre teljesített, a folyamatos menetelés után a 2003-as Indestructible lemezre azt gondoltam, hogy itt a csúcs. Csak az volt a kérdés, hogy a feljebb tett lécet megugorják-e a dobos csere és a 6. lemez nélküli év után. Nem húzom tovább: nagyon megugrották.

De miért is adtam esélyt arra, hogy nem fogják megugrani? Ha jobban belegondolok, minden adott volt, hogy ekkorát durranjon. Adott egy zseniális dalszerző, Tim Armstrong, akire talán a leginkább illenek a "ne ítélj elsőre, a látszat csal" mondások. A világon két olyan zenész van, akinek a Fender egy signature akusztikus (!) gitárt készített, az egyik ő. Ő az, aki a túlélésből jeles és dobosnak is brilliáns Travis Barkerrel és közös cimbijükkel, a beszédes nevű Skinhead Robbal megalakították a The Transplants zenekart. Nagy olvasztótégely a zenéjük, egyszerre bólogatnak rá a tokától bokáig kivarrt latino gengszeterek, de a L'oreal is az ő zenéjükkel ad el sampont. Írt zenét és producerkedett Pinknek, kollaborált a Cypress Hill-lel, illetve kidobott egy ska-rock steady alapokra épülő, kiváló szólólemezt. Azok a sznob parti picsák, akik a punk szóra és Tim fényképére nagyot grimaszolnak, izzadva ropják az Into Actionre.

Térjünk vissza a lemezre. Az első számtól az utolsóig hibátlan darabok sorakoznak. A punk címke alapjában véve stimmel, de leginkább a hozzáállásukra, zeneileg kicsit sem egyhangú, nem csak két akkord meg tukatuka. Vannak itt akusztikus témák, ska dalok, gyorsabb punk dalok, egyszerű, de fogós rock 'n' roll témák. A közös nevező mindenképpen az énekben és a vokálokban van. A keverésben is erre erősítettek. Tim flegma hangja, a másik gitáros Lars Frederiksen punkosan karcos orgánuma és kettejük, valamint a basszusgitáros Matt Freeman vokáljai teszik a koronát a tipikus Rancid hangzás fejére, tökéletesítve a dalokat, amiből 19 van a lemezen.

Viccesnek tartom, amikor megjelenés előtt álló albumokról a kedvcsináló és promó hírekben dalcímeket dobnak be. Azt sem feltétlen értem meg, amikor agy lemezkritikában dalról-dalra végigveszik a lemezt, hogy melyik szám milyen. a Let the Dominoes Fall-ról csak annyit jegyeznék meg, hogy folytatták a hagyományt, sok daluk egy konkrét helyhez, személyhez köthető: East Bay Nights, New Orleans, Civilian Ways (Tim katona tesójáról szól), LA River, Lulu, de hasonló indíttatású az ars poeticának számító The Highway is.

Műfajtól függetlenül roppant erős dalcsokrot rakott elénk a Rancid, amik nem csak punk lelkületűeknek ajánlott. A punk reneszánsz embere Tim Armstrong, a Rancid pedig a 21. század punk alapvetéseinek egyik alapja, a legszínesebb csillaga.

A hozzám hasonló elvetemültek megvásárolhatják 2 CD + 1 DVD kiszerelésben is a kiadványt, ahol a korongok mellett 3 poszter és egy készlet pengető is jár. A második CD-n a 19-ből 11 dal akusztikus verziója szerepel, ami külön nagy riszpekt, mivel több teljesen újra lett hangszerelve, nem csak úgy felrángatva. A DVD-n pedig egy "hogyan készült" dokumentumfilm van és itt jegyezném meg az egyetlen negatívumot. Kezdem unni, hogy bármilyen videó felvétel, amihet Tim Armstrongnak köze van, nemcsak fekete-fehér, de erősen effektezett is. Tim, állj le ezzel!

Ti pedig nézzetek meg egy üdítő kivételt, az album első klipes dalát:  

Elősször 9-est akartam adni, de egy érvem sincs, ami a 10-es ellen szólna!

The Mars Volta: Octehedron | Dream Theater: Black Clouds & Silver Linings