Az utóbbi évek mozi látogatási trendje sajnos nálam egyre hervasztóbb lett, hiszen tulajdonképpen mindig kinézem a filmet, utána olvasok, talán még el is tervezem, hogy megnézem, de valahogy utána eltelik az a 2-3 hét, melyben semmi sem történik, így tovább lépek. Így maradt ki anno a Closer című film, melyet tegnap megnéztem és akkora hatással volt rám, hogy mindenképpen írnom kell róla.

Mire jó, ha az ember lázas betegen fekszik itthon? Arra mindenképp, hogy az evilági dolgokkal nem törődve picit hátradőljön és az elmulasztott filmeket pótolja. Tegnap valahol éjféltájban döntöttem úgy, hogy "áá, csak belepillantok a Closerba és megyek aludni". Ebből az lett, hogy majdnem 2 óra lett, mikor ágyba kerültem. A film vége után gyakorlatilag először csak döbbent csendben ültem, majd szomszédbarát belső vastapsban törtem ki, sok-sok fejrázással (pozitív jelentés), de még mindig néma csendben. Szerintem még álmomban is gondolkodtam a filmen és a reggeli első gondolatom is a történettel volt kapcsolatos. Ilyen az, ha valami hatással van rám?

A filmnek tulajdonképpen négy főszereplője van, négy teljesen eltérő jellem, akiknek élete, boldogsága és fájdalma egy napon összekapcsolódik. Az író (Jude Law), a táncos (Natalie Portman), a fényképész (Julia Roberts) és az orvos (Clive Owen), kiknek közös szakmája a a szerelem hazugságának intézménye. Mindannyian szeretik, mégis becsapják társukat, akikkel inkább vigasztalódnak, mintsem a beteljesült szerelmet élnék meg. Fenntartják az élettársukkal, házastársukkal való állítólagos harmonikus idillt, melyek végül a hazugságok, a vágyak és az éveken át tartó kalandok homályába vesznek. A szerelem e filmben egy pillanatra sem boldog gondolat. Mindig ott van a kétely, a féltékenység, a bosszúvágy és a csalás. A párbeszédek hihetetlenül megvannak a filmben komponálva, nem kell különösebb történetmesélés ahhoz, hogy az egyes ugrások, idősíkbeli váltások magyarázatra leljenek, hiszen a színészek dialógusaiban és arcjátékában ott van vagy a pillanatnyi boldogság, vagy a megcsalás és megcsalatás szégyene, fájdalma.

Nem hiszem, hogy ennél realisztikusabban lehetne ábrázolni a szerelmet, a szerelem hazudását és az ezekkel járó folyamatos bizonytalanságot. Valamint a vágyat, melyet nem lehet csak úgy legyőzni. A film nagyon egyszerűen megmutatja, hogy egyszerre milyen sok embert meg tudunk bántani, miközben magunk sem leszünk boldogabbak tetteinktől és mi is csak sodródunk. Akkor talán inkább a magány, mint a társas magány. Minden könnyebb addig, amíg csak idegenek vagyunk egymás számára.

Alfie, a rosszfiú | 10 ok, amiért meg kell nézned a Becstelen Brigantykat