Kérem tisztelettel, ez is eljött. Hobo, talán a számmisztika bűvöletében (vasárnap tölti be a 66. életévét, a bandát pedig 33 évesnek mondják) úgy döntött, hogy az utóbbi években sok-sok tagcserével, nyűglődéssel működő Hobo Blues Band-et likvidálja. Nem látok a színfalak mögé, nem tudom, mi volt a baj az együttes legutóbbi felállásával, hiszen sosem voltak olyan zenészei, akik jobbak lettek volna (na, jó, egy-két kivétel talán akad), mint Hárs Viktor, Gyenge Lajos és Fehér Géza, akik amellett, hogy gyönyörűen értelmezték újra a régi klasszikusokat, Hobo atyai szeretetének is örülhettek. Egy ideig. Aztán mentek a levesbe, ahogy ez már nem kevés HBB zenésszel megtörtént…

Nos, ilyen jellegű gondolatok kavarogtak bennem, már akkor is, amikor Hobo kiadta – az egyébként fantasztikusan jól sikerült – Circus Hungaricus-t, és akkor is, amikor hírét vettem, hogy búcsúra készül a HBB. Persze, valahol érthető a dolog: ezzel a huszáros vágással lezárul egy történet, nem kell többet magyarázkodni, hogy éppen kik is alkotják a Blues Band-et, s így szabad út nyílik a teljes önmegvalósításra, a szóló dolgok maximális előtérbe helyezésével.
Nem hittem volna, hogy van olyan rock/blues területen működő zenekar, aki képes két egymást követő napon megtölteni az Arénát, így kicsit félve indultam a pénteki bulira, de örömmel jelentem, hogy Hoboéknak majdnem sikerül!  A mai, a hírek szerint full teltházas buli előtt is kis túlzással akkora közönség jött össze, mint a KISS-re és Ozzy-ra együttvéve! Ez pedig cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy egykoron, évtizedekkel ezelőtt, milyen óriási hatást gyakorolt a banda az akkor fiatalokra.

A nyitány és az egész show mentes volt a túlzásoktól. A Rohadt Rock’n’Roll-al induló buli előtt egy vászonra vetített, hatalmas, vörös bársonyfüggöny mögül bújt elő egy invitáló kézfej, ami egy óriási fityiszbe záródott a végén, s már bele is csaptak a lendületes kezdő dalba. Elsőre megdöbbentő volt a hangzás. Az én emlékezetemben az eredeti lemezek mai füllel vékonyka hangzása él, ehhez képest kőkeményen megdörrent Tátrai és Madarász gitárja! Időnként hard rockosan kemények voltak, de hát 2011-et írunk, s egyébként is, Madi kellően mai és karakteres zenész ahhoz, hogy garantált legyen a modern megszólalás. Egyébként érdekes volt a két kitűnő gitárost így együtt látni. Tátrai mint mindig, most is elképesztő volt, s mivel fiatalabb kollégája kellő tisztelettel – nagyon helyesen – átengedte számára a szólók nyolcvan százalékát, kaptuk az arcunkba rendesen Tibusz orbitális témáit. Közben Madi nagy alázattal kísérte, ám amikor ő kapott lehetőséget a villogásra, nagyon komoly szólókat hozott ő is, persze egészen más felfogásban, kevésbé blues-osan, mint Tátrai, de nekem nagyon tetszett a kettős között mutatkozó felfogásbeli különbség.

A műsor, nem meglepő módon a régi klasszikusokra épített. A közönség korára, s a színpadon zenélő régi tagokra – Tátrain kívül Solti János, Deák Bill és Póka Egon – tekintettel ez teljesen indokoltnak mondható, még akkor is, ha nekem simán befért volna néhány dal a későbbi korszakokból is (egyébként értem én, hogy nem akartak átjáróházat csinálni a színpadon, de a 33 év alatt a bandában megfordult rengeteg kiváló muzsikus, akik közül nem egyet szívesen láttam volna még utoljára a HBB-ben legalább egy-egy dal erejéig). Természetesen a pálmát olyan dalok vitték el, mint a Kőbánya Blűűűűűűz, a 3 óra 20, Fattyú, Hajtók Dala, Kopaszkutya (igen, kivételesen még ezt a Hobo által sokszor elátkozott dalt is hajlandó volt műsorra tűzni), Torta, Hetedik, Mata Hari stb. Szóval azok a nóták, amiket minden régi harcostárs kívülről fúj. Bill nekem valahogy nem tetszett annyira, viszont a közönség imádta a Kapitányt, s látszólag Hobo-val is jól megvoltak a színpadon (pedig az utóbbi években azért volt egy-két kemény odamondás mindkét oldalról).
Nagyon tetszett, hogy a Balladás barátaim alatt, amit egyébként egy nagyon erős unplugged blokk alatt mutattak be, végig Cseh Tamás fotókat vetítettek a háttérben, s Hobo szemmel láthatóan megindultan emlékezett a kedves cimborára. Ez nagyon szép volt, Laci!

A magyar rock történelem egyik legnagyszerűbb alkotásáról, a Vadászatról is kaptunk néhány dalt, nekem talán ezek voltak a legkedvesebbek az egész műsorról. Nem véletlenül, hisz anno rongyosra hallgattam kazettán.
A koncepció alapján feldolgozásokra nemigen számíthattunk, Hobo törekvése az volt, hogy ezúttal a saját dalokra, szövegekre koncentráljanak. Azért csak kibújt a szög a zsákból, néhány Pilinszky, József Attila sor, idézet csak elhangzott, s megkaptuk a Hetediket is, a legvégén pedig a Johnny Bee Good-ot.
Sokat játszottak az öregek (akik egyébként egytől egyik évtizedeket tagadhatnának le a korukból), a két és félórás játékidő még egy ereje teljében levő metal zenekarnak is dicsőségére válna.     A közönség, bár kicsit lassan melegedett be, azt hiszem, nagyon élvezte a bulit, s a végére már mindenhol ment az örömködés, a kicsit szellősebb helyeken pedig a tánc!

A ráadás után ráadást követelő publikum ismét megkapta a fityiszt, ezzel egyértelművé vált, hogy a bulinak vége – legalábbis átmenetileg. A szerencsések viszont ma újra elkaphatják őket, s meggyőződésem, hogy a mai koncert még a tegnapinál is jobb lesz!
Amúgy meg nincs ok keseregni, ezt Hobo sem tette: hála Istennek ezek a zenészek még mind aktívak, csodálhatjuk még őket egy ideig, s ahogy Földes mondta: „Csak a banda megy el, a dalok maradnak”!