Nem bírok magammal. 2008-nak rögtön vége, én meg ahelyett, hogy számvetést készítenék az év lemezeiről, máris előre tekintek. Lehet, hogy a halászlé vagy a sör túladagolás miatt, de túl vagyok pörögve, hirtelen nem tudom milyen lemezt tegyek be, amivel az ünnepi és munkamantes érzést még feljebb dobhatnám. A boldog új év helyett csupán jó lemezeket kívánok magamnak (és persze az olvasóknak is), amiket már hallgatnék is, de rögtön észhez térítem magam, hetek, hónapok kérdése, hogy a következő lemezeket halljam. Nem vagyok a torrentes, DC-s, megjelenés előtti letöltésnek és meghallgatásnak a híve. Ez olyan, mintha az A38-on az a dögös göndör csaj ahelyett, hogy rám mosolyogna kezdésnek, rögtön letolná a spegetti tangát megmutatni milyen fazonja van. Megvan ennek a szeánsz jellege: új CD-t hazavinni, családot kizavarni a nappaliból, vagy fülest fel, majd minden izmot elernyesztve, külvilágot kizárva meghallgatni 2-3-szor a korongot.Ha a papírforma bejön, a következő 10 lemez zavarba ejtően jó kell, hogy legyen, mosolyt kell, hogy varázsoljon arcunkra. Minden előzetes jel erre mutat. A legtöbbnél pedig nem csak pusztán a zeneiség, ami különlegessé teszi a megjelenést. Nézzük az általam leginkább várt 2009-es albumokat, random sorrendben:

1. Alice in Chains: Akik most vannak a szalagavató környékén, azok akkor születtek, amikor az utolsó AIC stúdió album megjelent, ami kimondva is durva. Az még durvább, hogy miért nem jelent meg azóta. A rajongók és a szakavatottak biztos tudják, hogy kb. két hét telt el 2002-ben miután - az általam egyik legjobb rock toroknak tartott - Layne Staley halála után a holttestére rátaláltak. Nem ő volt a rock 'n' roll első heroinos áldozata és persze az utolsó sem. Sajnos neki nem sikerült az, ami John Frusciante-nak igen, már ha egyáltalán megpróbálta. Talán ezért is voltak olyan hitelesen súlyosak a Dirt album dalai. Egy biztos, Layne személyisége, szövegei, de legfőképp hangja volt a zenekar egyik legmeghatározóbb stílusjegye, amit pótolni egy mission impossible. Van azonban egy William DuVall nevű nyurga faszi, aki pár éve koncertezik Cantrellékkel és meggyőző, amit művel. A hangja nyilván nem egy az egyben Layne-é, de nem is ez lehetett a meghallgatás egyetlen kritériuma. Volt alkalmam őket 2 éve megnézni Szlovákiában (a PeCsás koncertet lefújták, mert kevés jegy fogyott elővételben - szégyen) és fejet hajtottam. Elénekelte azokat a dalokat, amiket nem sokan tudnának és betöltötte az űrt. Kb. olyan lehetett a többieknek az ifjú William bevétele a bandába, mint amikor egy özvegyember egy hosszú aszályos időszak végén hazaviszi a denveri mustangok legjobb pom-pom csaját. Az új lemezzel a kevésbé lojális rajongóknál 19-re húznak egy lapot, ami világviszonylatban leinkább az AC/DC-nek, hazai szinten a Black-Out-nak (Kowa hál istennek él és virul) sikerült. Ismerve Jerry Cantrell zeneszerzői kvalitásait és Mr. DuVall személyiségét, nincs félnivaló, a rockzene húsvétjának néz ki a megjelenés napja.

2. Deftones: a sacramentoi ötösfogat esete jóval egyszerűbb, de mégis bonyolult. Egyszerű, mert jönni fog a következő sorlemez, ha nem is menetrendszerűen, de mindenképpen felitatva a tagok legutóbbi lemez óta fortyogó kreatív produktumát. Egyszerű eset, mivel ők még egyszer sem tévedtek, mindig telitalálat és sallangoktól mentes, amit kiadnak, ők a nu metálnak nevezett kreált skatulya nagy túlélői, ha nem az egyetlenek. Bonyolult, mert minden rendben volt, amíg november 4-én Chi Cheng basszusgitáros hazafelé tartva testvére temetéséről karambolozott. Azóta kómában van. Az orvosok bizakodóak, de állapota nem változott. Épülj fel Chi, szükségünk van rád!

3. Rancid: A banda a 2003-as Indestructible lemezzel olyan magasra tette a lécet, hogy azt Bubka sem ugorná meg. Talán nem véletlen, hogy azóta gyűjtik az erőt, persze ebben közrejátszhatott a Transplants, meg a punk-Petőfi Tim Armstrong szóló kilengései.  Az sem segítette a  kreatív  munkát, hogy Matt Freeman  basszgitárosnál 2005-ben tüdőrákot állapítottak meg. Később kiderült, hogy tévedtek, de ez a malőr legalább arra jó volt, hogy nem szokott vissza a cigire. Tavaly volt dobos csere is, de 2007-re már minden adott volt, hogy megírják a legutóbbi remekmű méltó folytatását. Jövőre kiderül, milyen munkát végeztek. Be nem teljesült álmaim között van egy Rancid koncert, talán még ez is összejön.

4. Matisyahu: Akinek nem cseng ismerősen a fiatalember neve, az korábbi cikkünkben olvashat róla bővebben. Az új lemezt azért is várom nagyon, mert a választ magában fogja rejteni arra a kérdésre, hogy eddig csak véletlenül teljesített ilyen jót, illetve, hogy van-e benne annyi tehetség, erő, hogy a Youth lemez szintjén, vagy afelett hozza a Light-ot. Tovább növeli a rizikó faktort, hogy az eddigi lemezek társszerzője, a basszer (már megint a basszer!) Josh Werner már nem tagja Matisyahu kísérő zenekarának, a gityóson kívül mindenki le lett cserélve. És a kapitány is halat vacsorázott!

5. John Frusciante: Nem csak a Fish! basszer Zsoltinak, nekem, és bízom benne, hogy sokunknak szívügye ez a fickó. A 90-es évek végén a legjobban akkor örültem, amikor megtudtam, hogy lejött a hernyóról, visszatért a Chilibe. Azóta őrzöm és évente legalább egyszer elolvasom Uj Péter népszabadságos cikkét, "A halott ember gitározik". Ez az ember termékenyebb, mint az Ossián és Kozsó együttvéve, energia kibocsájtása csak zene formájában történik. Volt, hogy fél év alatt 6 szóló albumot is kiadott. Ezek egy része azért inkább rajongói fülnek, mint a Danubius rádiónak készült, meg nem mind teljes album hosszúságú volt, de akkor is jó és nem tucat zenékről beszélünk. A legutóbbi szólólemeze, amit felkészületlen és Frusciante-szűz füleknek is tudnék ajánlani, az a Shadows Collide with People volt, a februárban megjelenő érzelemdózis is valahol azt a vonalat viszi tovább, állítólag.

6. Biohazard: 1997-ben a kisujjam hamarabb adtam volna egy eredeti felállású Biohazard albumért, mint mondjuk Demi Moore-ért. Azóta sok minden történt velem is meg a brooklyni fiúkkal is - de ahogy megírtam - ott folytatják, ahol annak idején abbahagyták. Bobby beígérte az új lemezt és a turnét, nincs más dolgunk, mint várni. A Bobby nélküli lemezek elvették a hitemet a zenekarban, de most minden lehetséges. Azért bízom benne, hogy nem fognak a saját kardjukba dőlni. Ha a "fiatalságomra" tekintek vissza, az Alice in Chains mellett ez a leginkább várt lemez.

7. U2: Hát igen, tőlük egy kicsit tartok. De nem azért tettem be őket, hogy ki legyen a tíz, titkon  remélem, hogy  visszanyúlnak a  korai  időszakukba és  csupasz, egyszerű, de nagyon szerethető  gitárzenét raknak össze.  Ha a legutóbbi albumokat nézem, és ha folytatják ezt az irányt, nem lesz felhőtlen örömöm. Abban reménykedek, hogy nem hiába adták ki újra a régi lemezeket, felvezetőnek szánták.

8. Blind Myself: A végére hagytam a hazai csapatokat. 3 bitang jó gárda, akik jövőre hozzák ki azt, amit külföldi körökben "new shit"-nek szokás mondani. A Blind Myselfnek a közelmúltban lecserélődött szinte a teljes hangszeres állománya, két nagyon fiatal és bizonyítási vágytól égő ifjú titán is lehetőséget kap az új lemezen a bemutatkozásra. Ahogy a legutóbbi A38-as bulijukon láttuk, nem lesz csalódás. Készítettünk az énekes Tóth Gergővel egy interjút a buli előtt, ezt január elején olvashatjátok majd, ebben lesznek érdekességek az új lemezzel kapcsolatban is.

9. Fish!: Találós kérdés: Mi az? Igényes és mégis rádióbarát, pimasz és mégis szerethető, fülbemászóan kemény? Persze, ők azok. A Fish! interjúnkat már olvashattátok, ők sem mennek a szomszédba egy kis hülyeségért. Szerencsére a zenélést annál komolyabban veszik és ha a színvonal marad a Stand Up EP által meghatározott szinten, akkor nagyon komolyan kell számolni a fiúkkal. Krisztiánnak lehet, hogy nem marad ideje annyi mindenre, amit most csinál. Ezt az aranyhalat senki nem fogja visszadobni. Én szóltam!

10. Watch My Dying: Az esztergomi extrém, vagy matek, vagy akármilyen metálosokra bármit lehet mondani, de azt nem, hogy egyszerűek. Ennél fogva erősen esélyes, hogy elsőre nem fog hatni az olyanoknak, akik eddig azt hitték, hogy pl. az Iron Maiden a legkeményebb zene. Kemények, durvák, de nem öncélúan és nem esztelenül. Az előző, Fényérzékeny című album is megunhatatlan. Ha az ember ügyesen el tudja találni, hogy milyen hangulatban engedi magára a lemezt, gyorsan kialakulhat az addikció. Maga a hangzás is megérne egy misét, de nem kell imádkozni értük, jönnek maguktól is, rögtön január elején.

Ez csak 10 volt és csak az én kedvenceimtől. Természetesen ez csak egy szelete a jövő évi zenei palettának. Ti mit vártok 2009-től?