„None but ourselves can free our minds”
(Marcus Garvey)

Ha csak a Redemption Songot írta és adta volna elő egész életében, én már akkor is istenként néznék fel rá. Amikor aztán megtudtam, nem sokkal az után írta, hogy diagnosztizálták nála a rákot, még mélyebben tisztelni kezdtem érte. Lehetséges, sokan vitatkozni fognak velem, de ez a legszebb dal a szabadságról, amit életemben hallottam, pedig mint tudjuk a szerelem és a szabadság a két leggyakoribb téma a művészetben. Talán azért, mert ez az a két dolog, amit csak mi szerezhetünk meg magunknak: lásd feljebb a Garvey-féle mondatot, ami a Redemption Songba is bekerült, úgy ám.

Hatvannégy éves lett volna múlt pénteken, tudjátok? Az A38 ebből az alkalomból egy hét múlva egy nagyon komoly, monumentális koncertet rendez a tiszteletére: lesz ott Ladánybene, Another Day, Roots Kompakt, és LB Reggae Sound System. Aki bír menjen ki!

Ha Marley, akkor természetesen reggae, amit többek közt Marley-ék ötvöztek a skaval és a rocksteadyvel — természetesen játszottak mindhárom műfajban. De azért sem fogok erről mesélni: jó zenész volt, de nem csak az. Még azt sem mondhatom, hogy hallgassátok a zenéjét; akár akarjátok, akár nem, akár tudjátok, akár nem: hallgatjátok.

Ha Marley, akkor természetesen rastafari és akkora raketták, amikkel talán a Holdig is el lehetett volna röppenni, ha valaki egy kósza ötletől felbuzdulva állványra helyezi valamelyiket Cape Canaveralen. A két dolog persze összefügg, és kivételesen nem azért, mert Marley életében minden mindennel összefüggésbe hozható, mint általában a hozzá hasonló emberek esetében, akik elindulnak a maguk útján, és halálukig azt járják, nem letérve arról, bármilyen birkacsorda is bukkanjon fel keresztben. Hosszú történet lesz ez, azt hiszem.

Kikerülhetetlen, hogy az apja skót származású jamaikai tengerész volt, aki negyvenkilenc évesen vette el az akkor tizennyolc éves jamaikai fekete Cedella Bookert  és hatvan évesen szívrohamban halt meg, amikor gyermekük még csak tíz éves volt. Ezek így együtt természetesen alapvetően határozták meg Robert Nesta Marley sorsát, hiszen — ha ez kívülről nem is látszott rajta — egyszerre volt fehér és fekete. Saját bevallása szerint ez őt nem érdekelte, munkásságából pedig elég egyértelmű, hogy fekete bőrű énje diadalmaskodott — na de ki merne ezen csodálkozni?

Bob Marley & The Wailers - Get Up Stand Up

Márpedig Jamaikában fekete bőrűként szinte törvényszerű volt, hogy beszippantotta a rastafari vallás, amely a világ egyik legkülönösebb tüneménye. Etiópiai eredetű, így talán érthető, hogy Haile Selassiét, aki 1930-tól (az világháború tájéki olasz megszállást leszámítva) 1975-ös haláláig etiópia császára volt, Jézus Krisztus, így (szentháromsághívők is lévén egyben) Isten, vagyis Jah inkarnációjának tartják hívei. A másik fontos tény, hogy a kannabiszt szentnek, a bibliai élet fájának, tekintik, ezért aztán úgy a múlt század negyvenes éveitől istentiszteletük részévé vált, ezzel magyarázhatóak a legendás raketták, még ha Marley nem is csak istentiszteleten öblögetett füstjükkel. A rasta mindenütt felbukkan Marley szövegeiben, aki meggyőződéses istenhívő volt, ahogyan ő maga fogalmazott származása kapcsán: „nem tartozom sem a feketékhez, sem a fehérekhez, én Istenhez tartozom, aki megteremtett”. Érdekesség, hogy ennek ellenére csak alig fél évvel halála előtt, ezerkilencszáznyolcvan november negyedikén keresztelték meg. Lehetséges azért, mert alig több, mint egy héttel korábban derült ki váratlanul, hogy már valóban nem sok van számára hátra.

Érdekes képlete a sorsnak, hogy van akinek a halála jelentéktelen momentum életútjában, akár kifejezetten szabadulás egy terhessé vált élettől, mint Syd Barretté, és van, akinek szinte a teljes élete ott sűrűsödik halálában, mint Lennon, Morrison vagy Marley. De lesz még erről szó, úgy ám!

Titokzatos ember lehetett ez a mi Bobunk, ha kicsit kapirgálunk körülötte, simán hihetjük azt, talán még a számok rideg világa felett is volt hatalma: amik hozzá köthetőek egzotikusak, hitet sugároznak és nálunk elképzelhetetlenek.

Hatvannégy éves lenne, éppen annyi, amennyiről a Beatles álmodozott híres dalában, meg ugye a hatvannégy négyzetszám. Annyira nem is lenne öreg, ehhez képest megdöbbentő, hogy alig múlt harminchat, amikor meghalt — és ugye a harminchat is négyzetszám. Húsz éves kora előtt már befutott zenész volt, és alig huszonegy éves volt, amikor megjelent az első Wailers album. Tény, hogy ez akkoriban annyira már nem volt különös. Ahhoz képest, hogy szó szerint végigturnézta a világot, mindössze négy koncertalbuma volt, viszont majd tizenöt éves pályafutása alatt, tizenöt hivatalos stúdiólemezzel állt elő, annak ellenére, hogy az első és a második közt jó öt éve letelt, és tizenhárom gyermeke született, továbbá az utolsó lemez és az utolsó gyermek egyaránt posthumus jött a világra. Ezen kívül tizenhárom évvel a halála után emelték a rock and roll hírességek panteonjába, illetve halála napjához képest  éppen három nap híján három évvel jött ki első hivatalos válogatás albuma, és így tovább. Nem folytatom, mert tömény számmisztikába fulladna a post, amiért azt hiszem, azzal rónátok meg, hogy ha így folytatom, legközelebb már vuduzni is fogok.

Ami egyébként még meg is eshet. Úgy ám!

Ha Marley, akkor természetesen egy rakat sláger és persze ezek sok tucatnyi feldolgozása. Olyanok, mint az I Shot the Sheriff, az Exodus, a Could You Be Loved, a One Love, a Soul Almighty, a No Woman No Cry, a Stir It Up, a Jamming, és persze szinte bármelyik szám utolsó életében kiadott albumáról az Uprisingról: a Coming in from the Cold, a Forever Loving Jah, a Work, a Bad Card, a We and Dem, a Zion Train, meg persze a Redemption Song. Amit ugye valamivel azután írt, hogy diagnosztizálták nála a bőrrák egy speciális, tenyéren, talpon és körmökön megjelenő válfaját, ami áttételt képzett agyában, tüdejében, és gyomrában, a halálát okozva.

Ha Marley, akkor természetesen foci, ugyanis az ósdi közhellyel élve az volt élete második számú szerelme a zene után. Saját maga nyilatkozta, hogy ha nem a zenével találkozik elébb, akkor futballista lett volna. Akármerre járt, mindenütt kerített valahogyan teret és időt arra, hogy rúghassa a bőrt. Természetesen Pelé és a Santos szurkolója lett, és mivel tehetséges volt, amikor Brazíliában járt, és focizhatott egyet a híres tengerparti homokban, megkapta a helyiektől Pelé mezét, a tízes Santos trikót, úgy ám.

Reggae, rasta, kannabisz és futball, ez volt az élete és ez lett a halála is. A bőrrák, amit már említettem, egy csúnyább sérülésből alakult ki, amit természetesen focizás közben szerzett 1977 tájékán. Az orvosok haladéktalanul jobb nagylábujjának amputációját javasolták, amit rasta lévén elutasított, hiszen hite szerint a test csak csonkítatlan egészében teljes, amiként végrendeletet sem írt, mert szintén rasta hitéből fakadóan azt a halál elkerülhetelenségének tudomásul vételét jelentené, márpedig a rasta az élet örökkévalóságában hisz, úgy ám. Ha ehhez hozzátesszük a kannabisz régóta kimutatott rákkeltő hatását, azt hiszem, megérkeztünk a történet végéhez.

Ezerkilencszáznyolcvan szeptember huszonötödikén, két nappal az Uprising turné keretében Pittsburghben adott (utolsó) koncertjei után éppen a Central Parkban kocogott, amikor összesett. Egy müncheni specialistához került, aki megálapította, hogy a rák már a végső stádiumba lépett. Hazafelé olyan rosszul lett, hogy le kellett szállnia Miamiban, ahol természetesen egy Libanon cédrusairól elnevezett kórházban halt meg ezerkilencszáznyolcvanegy május tizenegyedikén. Ha hihetünk fiának Ziggynek, utolsó mondata az volt, ami a címben olvasható. A fent látható Les Paul és egy Biblia társaságában temették el szülőhelyétől nem messze, egy kis kápolnában.

Magával vitt mindent, amire odaát szüksége lehet — már persze ha van odaát.

Bob Marley - Redemption Song