Érdekes dolog ez a halállal és a metallal. Úgy összenőttek, mint Kiszel Tünde két szemöldöke. Minden magára valamit adó metal zenekar kiötlött néhány dalcímet, amiben benne van a halál, vagy írt egy tucat dalt a halálról, esetleg magában a banda nevében szerepel a szó a legkülönfélébb kombinációkban. Persze, az egyik legegyenesebb megoldás, ha simán Death-nek nevezed el a bandádat…Aztán ott vannak a zenekari logók, lemezborítók, klippek, ahol aztán minden van: csontok, koponyák, lehetőleg hegyekben, vér, vér és vér, esetleg egy kis agyvelő a merészebbeknél. Hogy ez a szinte mániákus halál kultusz miért alakult ki, pláne, hogy mennyire jó, hogy ez így van, erre nem próbálok meg választ adni.
Mindenesetre itt a halottak napja, és erről, a fenti jelenség mellett két dolog jut eszembe. Az egyik, hogy bármilyen izgalmas is a halálról énekelni, abban azért talán megállapodhatunk, hogy meghalni: valószínűleg nem cool. A másik pedig: a rock sztárok jelentős része úgy látszik, ezzel a gondolatommal nem ért egyet.
Bár vannak, akik csak a naptár szerint öregszenek, ám ránézésre és/vagy sokszor a teljesítményüket tekintve is fittyet hánynak az idő múlására, mintha a biológiai órájukban örökre kimerült volna az elem, elképesztően fiatalosak és egészségesek maradnak, viszont sokan közülük nagyon korán, és cseppet sem ártatlanul szállnak ki a buliból. A nagy többség nem is bízza a véletlenre a dolgot. Kitartó esztelenséggel, semmiből sem tanulva nyírja ki magát. Mintha ez a klisé egyértelmű elvárás lenne a rock sztárok munkaköri leírásában. Őket is szeretjük, persze, de azért rájuk gondolva a sajnálat és a szomorúság mellet időnként haragot is érzünk.
Egyébként megfigyelhető, hogy a legendává válás legbiztosabb és leggyorsabb módja, ha minél előbb meghalsz, vagyis rögtön azután, hogy csúcsra, vagy csúcs közelbe jutottál. Ha biztosra akarsz menni, akkor valami egészen ostoba, banális, vagy pont ellenkezőleg, valamilyen nagyon drámai módon köszönsz el.
Persze, ahogy az már lenni szokott, időnként értelmes, józan életet élő zenészeknek csengetnek idő előtt, ráadásul sokszor egészen kivételes tehetségeknek. Bevallom, engem igazán az ilyen esetek szoktak megrázni. Az ő elvesztésük mindig különösen fájó. Ebbe a csoportba tartozott például Ronnie James Dio, akinek a halála után nem sokkal elterjedt a hír, miszerint Randy Rhoads egy gyilkos új bandát alapított. Végre megtalálta ugyanis azt a hangot, amit már régóta keresett…

Nos, ez a vicc és a szomorú ünnep is hozzájárult ahhoz, hogy belegondoljak, hány és hány kiváló zenész tette le idő előtt a „lantot”, és eljátsszam a gondolattal, hogy micsoda szupergroup-okat lehetne létrehozni az égi zenészekből!
Csak a legnagyobbak nevét felsorolni is lehetetlenség, úgyhogy csak néhányukat említem, akikért legjobban fáj a szívem: Kurt Cobain, Jeff Buckley, Frank Zappa, Freddie Mercury, Eric Carr (Kiss dobos), Chuck Schuldiner, Phyl Lynott, Bon Scott, Randy Rhoads, Peter Steele, Cliff Burton, Jeff Healey, Jaco Pastorius, Layne Staley…ááá, sosem érnék a végére!

Az égi zenészekből összerakni a legjobb Mennyei Bandát…az sem egyszerű feladat. Én rögtön kettő menedzselését is vállalnám.

A rock zenekarom így nézne ki:

• Bon Scott – ének
• Jeff Healey – gitár
• Phyl Lynott – basszus gitár, ének
• John Bonham – dob 

A metal bandám meg így festene:

• Layne Staley – ének
• Chuck Schuldiner – gitár
• Dimebag Darrel – gitár
• Cliff Burton – basszus gitár
• Jimmy „The Rev” Sullivan - dob

Zakk Wylde annak idején így búcsúzott a nagy cimborájától, Dimebag-től. Szerintem nem venné rossz néven tőlem, ha azt mondanám, szóljon a dal mindegyikükért: In this River