Roger Waters budapesti koncertje óta eltelt pár nap és mivel nem nagyon volt időm kiírni magamból a spontán élményeket, így most már egy kicsit átrágott, átgondolt, leülepedett élménybeszámolót fogtok kapni.

Hát, itt volt az Öreg, elröppent az a nem is tudom hány hónap, mióta ezt a koncertet vártam. A 3 jegy valahol a könyves polcon volt, csoda, hogy a koncert napjáig nem kavartam el őket valahová. Az előadás óta elolvastam a szokásos kritikákat, melyek szerint a koncert túlságosan hatásvadász, túlságosan grandiózus, néha egoista és magamutogatós volt. Hát, kérem. Nem tudom, az emberek mit vártak minden idők egyik legmonumentálisabb albumának 2011-es bemutatójától, hiszen tudvalevő, hogy Waters saját főművének tekinti a The Wall-t és az is sejthető volt, hogy a kvázi búcsúturnénak is megfelelő koncertsorozatban minden technikai és nem technikai eszközt ki fog használni, melyre a mű 1979-es megszületése óta nem volt lehetősége.  

A turné (vagy nevezzük hadműveletnek?) már bő egy éve tartott, mire elért hozzánk és én cseppet sem éreztem fáradtnak, vagy hakniszerűnek a budapesti előadást. Sokan azon fanyalognak, hogy ez nem is igazi koncert volt, hanem színházi előadás. Nem tudom, hogy ezek az emberek mire váltottak jegyet. Igen, az volt. Azaz pontosabban: több mint egy koncert volt. Volt benne rock, színház, szemkápráztató látványvilág és az összes kellék, melyek mindig a legtökéletesebb pillanatban kerültek elő. (A Népstadionnál parkoló kamionok számolásakor 17-ig jutottunk, nyilván nem mindegyik Waters fekete pólóit szállította.)

Bevallom, nem a The Wall a kedvenc Pink Floyd albumom, sőt, ha választani kell a két nagyágyú között, akkor én Gilmour bácsi mögé állok be. A Pink Floyd és a The Wall történetét nyilván mindenki olvasta, hallotta, így én csak személyes véleményemet teszem hozzá: annak ellenére, hogy Waters-t zenei géniusznak tartom, nem nagyon tudom megbocsátani neki, hogy autokratikus magatartásával szétbomlasztotta a Pink Floyd zenekart. Annak ellenére, hogy Gilmour énekhangja nagyon hiányzott (nyilván gitárszólóit könnyebben lehet lekopizni), azt mondom, a The Wall talán az egyetlen Pink Floyd-mű, melynél (nehezen, de könnyebben) elfogadom, hogy "csak" egy Pink Floyd tagot látok a színpadon. A koncert szerintem egyszerűen tökéletes volt. Hihetetlen vetítéseket, látványt és libabőrt okozó zenei élményt kaptunk. Ahogy a zenekar az In the flesh nyitó taktusaiba belecsapott, éreztem, innentől ez már történelem, hiszen szerencsésnek kell éreznünk magunkat, hogy ez a 70-hez közeledő bácsi úgy gondolta, "na, még egyszer a világ arcába rakom magam". 

A koncert végig egyenletes színvonalú volt, kiváló hangosítással, a befalazódó zenekar pedig tökéletesen tette a dolgát. Waters pedig hol primadonnáskodott, hol kikacsintott, hol hergelt, néha pedig "csak" pengetett és énekelt. Természetesen előkerült pár antikapitalista klisé, valamint az örökérvényű háborúellenes prédikáció, mely sajnos fájóan aktuális a XXI. században is. Erről sem Waters tehet. A fal eközben csak épült, melyet onnan vehettünk észre, hogy egyre grandiózusabb vetítéseket láthattunk, néha minden egyes téglára kihegyezett élménnyel. A fal persze ismét leomlott (kérdés: mindenkiben?), az utolsó szám előtt pedig egy lélegzetvételnyi szünetet kaptunk az események feldolgozására, majd a zenekar csendben, az utolsó dal halk elpengetése közben lesétált a színpadról.  

Annak ellenére, hogy az emlékeim folyamatosan bevillannak, koncertélmény átadása során először érzem úgy magam, hogy nem tudom leírni a kapott élményt. Aki ott volt, tudja, miről beszélek, aki pedig nem, annak hiába is mondanék bármit is. Jön majd a DVD, kérdés, van-e elég nagy képernyőnk, hogy esély legyen az élmény visszaadására. Ha pedig én választhatnék, én is csak négy zenészt néznék, akik között nincsenek falak, csak erősítő ládák. Ha erre van szükségem, akkor majd beteszem a Live at Pompeii videót és jó nagyokat sóhajtozom és megköszönöm, hogy a legendának, akit Roger Watersnek hívnak, 2011-ben is volt számunkra mondanivalója.