A Nirvanát övező utálat nyomában

Tűnhet ez a cikk egy Nirvana-rajongó paranoiájának, de az még inkább feltűnő, sokak részéről milyen szenvedélyes utálat övezi a zenekart, ha szóba kerül. Most, a Nevermind megjelenésének évfordulója kapcsán sok cikk jelent meg a különböző blogokon, amit sok-sok komment követett, melyeket olvasva csak még feltűnőbb lett ez az antipátia, amely egyébként egy az egyben Kurt Cobainre irányul, hiszen sokan vele azonosítják a zenekart – akik mégsem, azok általában megjegyzik, hogy „Dave Grohl azért jó dobos”. Vajon miből fakadhat ez és miért pont őket sújtja?

Az album jelentőségét igazolja valahol, hogy a hazai rocksajtó vezérhajója, az a Hammerworld sem tudott „kibújni” a megemlékezés alól, amely mindig Cobaint, a Nirvanát, de elsősorban a Nevermindot emlegeti fel, ha a ’80-as évek metal- és hard rock-zenekarainak ’90-es évekbeli sanyarú helyzetéről esik szó (Mickey Rourke karaktere is Cobaint hibáztatja emiatt "A pankrátor"-ban). Mintha a lemez sikere tehetne arról, hogy e zenekarok nagy részével szerződést bontottak a nagy lemezkiadók, emiatt vagy visszasüllyedtek az undergroundba vagy fel is oszlottak és a rajongókon kívül mindenki megfeledkezett róluk. (Bár Cobain egyértelműen sikeres akart lenni, sikerei csúcsán már mit nem adott volna azért, ha újra az underground része lehet...)
Pedig ez a tendencia nem a zenekar, nem Cobain és nem az album, hanem a szűklátókörű, pénzéhes lemezkiadók hibája, akik addig tekintenek értékesnek, támogatandónak egy zenét – ami számukra valójában nem más, mint minél nagyobb példányszámban, minél nagyobb hasznot hozva értékesítendő termék –, amíg divatos. (A kis kiadóknál persze más a helyzet: azokat a zenét értő és szerető emberek hozzák létre, sokszor a nagy anyagi siker leghalványabb reménye nélkül. Aztán, ha van egy Nirvanád, az elhozhatja a nirvánát, lásd Sub Pop.)
Arról sem Kurt Cobain tehet, hogy rengeteg „őszinte és kőkemény” hard rock vagy metalzenekar váltott stílust a grunge berobbanásának hatására – őszinteségüket ily módon eléggé megkérdőjelezve. (A grunge-dzsal kapcsolatban érdekes, hogy sokak szerint nem is lehet egységes stílusról beszélni, maga a név is inkább az újságírók skatulyázási szokásának kedvezett, mint bármi másnak és pont a legjelesebb képviselői határolódtak el tőle legjobban. A követők – csúnyább szóval kópiák – aztán már büszkén hangoztatták és kerestek vele sok pénzt elég érdemtelenül.) Ez a stílusváltás inkább az adott zenekarok zenészeit minősíti, és azt igazolja, hogy nem különbek, mint a kárhoztatott, pénzéhes lemezkiadói fejesek. Ha pedig ez így van, akkor nem megérdemelten esett-e vissza a töredékére a népszerűségük?

Valójában minden paradigmaváltás felfogható egyfajta öntisztulási folyamatként (nemcsak a zenében természetesen), amely akkor következik be, amikor a korábbi paradigma túltelítődik, eléri azt a pontot, amikor már „sok lesz”, domináns jellege sokkal inkább gátolja, mintsem elősegíti az általa meghatározott közeg (jelen esetben a rockzene) természetes fejlődését, de legalábbis változását. Különféle blogok kommentjeit olvasva látható, hogy a rock- és metalrajongók között van egy jelentős réteg, amely aszerint ítél jónak vagy rossznak egy zenét, hogy mennyire technikás – ez dettó ugyanaz, mint amikor valaki az alapján tart jónak egy énekest, hogy mennyire képzett a hangja. Kurt Cobain ellen ezeket az érveket hozzák fel leggyakrabban: nem tudott énekelni, nem tudott gitározni, plagizált. Ugyanezek az arcok általában ódákat zengnek a Motörheadről (gondolok itt a frontember monoton hörgésére), a Ramonesról (100+ dal kis túlzással két-három akkordból), meg a Led Zeppelinről (a „mások dalait saját szerzeményként feltüntetés” nagymesterei). Nem tudott énekelni? Jó, valószínűleg nem jutott volna át a Megasztár selejtezőn, de biztos, hogy ez őt minősíti? Sokkal nagyobb érdemnek tartom azt, hogy mennyi embert megérintett azzal, ahogy előadta a dalait. Nem tudott gitározni? Ha valaki nem mesterszakács, akkor nem is tud főzni? A technikai tudást tenni meg akár a zene, akár más művészet lényegének elég nagy hiba, mert úgy rengeteg olyan egyébként csodálatos dolgot küldenénk szemétdombra, ami sok embernek jelent nagyon sokat – és nem érdemtelenül.

Mit akarhat annál többet a művészet, hogy megérint, hogy azt érzed: igen, ez az, amit kerestem? Van Gogh technikai értelemben nem tudott festeni. Még az önarcképei többsége is alig hasonlít rá, egymásra pedig csak onnantól, hogy a legjobban sikerültet kezdte lemásolni újra és újra. Csakhogy, fájdalom, de minden technikai fogyatékosság és mesterségbeli tudás hiánya ellenére zseni volt, teljesen egyedi, védjegyszerű képi világot teremtett, olyat, ami meghatározó a modern festészetben. Picasso-ról a legújítóbb korszaka idején a már akkor is tévedhetetlen kritikusok kijelentették, hogy ilyet az óvodáskorú gyerekük is tud, sőt jobbat. Valahogy Picasso mégis a XX. század legismertebb festőjévé vált, amit nevezett óvodásokról felnőttkorukban se lehetett elmondani.

A Cobain-utálók rendszeresen felhozzák, hogy az egyik legismertebb dalának (Come As You Are) gitártémáját egy Killing Joke-számból (Eighties) lopta a szerző. Csak éppen azt felejtik el (vagy nem is tudják?), hogy a Killing Joke dala meg egy Damned-számra (Life Goes On) emlékeztet erősen. Szóval ki lopott kitől? Egyébként meghallgatva mindhárom dalt, elfogulatlan füllel is a Come As You Are a legjobb, úgyhogy komolyan mondom, bárcsak minden újrahasznosítás, akár plagizálás (ami a popzenében eleve nem ritka) ilyen jól sikerülne. A Led Zeppelin komplett dalokat emelt el fekete blues-zenészektől, majd tüntette fel magát szerzőként, Jimmy Page zenekarát mégis szent tehénként tiszteli a sok Cobain-gyűlölő (nem mellesleg maga Cobain is így volt ezzel – még az Aero Zeppelin c. dala ellenére is). Persze, ha valamit tiszta erőből szeretni/utálni akar az ember, az ellen/amellett hiába is érvelünk.

Az is vesszőparipájuk, hogy a Nirvana volt az a zenekar, ahol a legjobb gitáros a dobos. Technikai értelemben ez igaz – dalszerzői kvalitás tekintetében már kevésbé (hogy ezt belássuk, bőven elég összehasonlítani egy tetszőleges Nirvana- ill. Foo Fighters-„slágert”).
Mi motiválja még ezen felül ezt a szenvedélyes Cobain-utálatot? A féltékenység. Az, hogy nem elég, hogy nem az ő kedvencük – aki persze sokkal virtuózabb gitáros, sokkal jobb énekes és egész egyszerűen sokkal jobban megérdemelte volna – ért el akkora sikert és vált olyan meghatározóvá, mint a Nirvana, de ez a hülye Cobain még csak nem is átallotta totálisan semmibe venni azt, amit elért. Más bezzeg évtizedekig hajt, gürizik, mindent megtesz a sikerért és mégse jön össze neki, ennek meg itt négy év leforgása alatt, alig két lemezzel a háta mögött volt pofája rocksztárrá válni!
És ahelyett, hogy rajongó tinicsajok bugyiját húzkodta volna koncert után, nemcsak, hogy megházasodott, de még a tetejébe hűséges is mert lenni a feleségéhez (aki hálából fűvel-fával csalta), sőt büszkén hordta a gyűrűjét. Hát, ez aztán tényleg baromira uncool és semmi köze a sex & drugs & rock'n'roll szentháromságához. Vagyis nem elég klisés? (Igaz, a drugs és a rock'n'roll kitételeket elvitte a végsőkig.) Mi van még a rovásán? Ahelyett, hogy jó hímsoviniszta / macsó szokás szerint Back Off Bitch vagy C’Mon And Love Me címmel írta volna dalait, képes volt About A Girl-banalitású címeket adni nekik – a Heart-Shaped Box „nyálas” címéről vagy a végképp antimacsó Rape Me-ről már nem is beszélve.
Hát még, ha tudnák, hogy olyat is énekelt, hogy „Never met a wise man – if so, it’s a woman”, sőt nemcsak tisztelte, de többre is tartotta a nőket a férfiaknál, kifejezetten feministának vallotta magát és meg volt győződve arról, hogy a rock bármiféle megújulását a nők hozhatják el. (Nem is beszélve arról, hogy a punk rock mellett a rapet tartotta a legjelentősebb zenei mozgalomnak.) Csoda ezek után, hogy valahogy nem volt kedve Axl Rose-zal haverkodni?

A koncerteken sem volt hajlandó becsületes arénazenekarhoz méltón kezelni a Nirvanát: nem énekeltette meg a közönséget, nem kérdezte meg, jól érzik-e magukat, nem buzdította őket, hogy tapsoljanak, nem játszott tízperces gitárszólókat sem: egész egyszerűen nem lehetett hova tenni, hogy nem volt hajlandó hozni a befutott és öntetszelgő rocksztár figuráját, amely szerepért pedig mit meg nem adtak volna – és adnának – oly sokan. Milliomosként is képes volt ugyanaz a szakadt farmeres, tornacipős punk srác maradni, mint korábban és ez az egész így egyben a mai napig sem fér utálói fejébe. Azt meg aztán végképp képesek személyes sértésnek és a sok be nem futott vagy feledésbe merülő „jobb hangú, virtuózabb, stb.” rockzenész álmai megcsúfolásának venni, hogy minden sikere és vagyona ellenére volt képe depressziósnak, boldogtalannak és a tetejébe még öngyilkosnak is lenni. (Bezzeg a sok kritikus kedvencei, ha tehetnék, azóta is vígan rocksztárkodnának fel-alá és dugnák a sok sikítozó rajongót, de szép is volna.)

Egy dolgot leszögezhetünk: akármennyire utálják is, akkor sem utálják annyira, mint amennyire ő utálta magát. Úgy gondolják, nem magának köszönheti, amit elért és, hogy a körülmények meg a menedzsment olyan magasságokba emelt egy senkit, amit nem érdemelt meg és emiatt nem is tudott feldolgozni. Ha ez így volna, a mindenféle menedzsmentek sorozatban gyártanák azóta is a Kurt Cobaineket – de valahogy mégse jön össze nekik. Pedig olyan egyszerű a recept, nem? Jut eszembe, a Nirvana zenéjét „korabeli emonak” nevezni, bármennyire is oda akar mondani valaki, baromi méltatlan – viszont sajnos gyakori. Netán minden zene emo, amiben ne adj’ isten őszinte érzelmek vannak? Bár ez pont az emo nagy részére nem érvényes szerintem. Rég látott annyi nevetséges pozőrt egy stílus, mint éppen az.) Ezt mondják Sid Viciousra is, akire messzemenőkig igaz a dolog. Azonban ő nem szabott – akaratán kívül bár, de – új irányt semminek (hacsak nem az önpusztításnak) és nem írta meg nemhogy a Nevermindot, de még a Never Mind- ot sem.

Ha a Nirvana egy maradt volna az éhenkórász punkzenekarok közül, senkit sem zavarna azok közül, akik még 17 évvel Cobain halála után is, ha tehetik, acsarkodnak ellene. Az szúrja a szemüket, hogy mára bizony a modern rock egyik klasszikusává vált – amit talán egyébként ő maga is utálna. Millió igényes – illetve úgy általában – zenét ismerek köszönhetően annak, hogy tényleg szenvedélyesen szeretem magát a zenét, valamint, hogy lemezboltban dolgoztam egy ideig. De az, hogy elismerem és szeretem, mondjuk a Dream Theater-t, vagy a Paradise Lost Draconian Times-át, mégsem gátol meg abban, hogy a Nirvana legyen a legnagyobb kedvencem, mert Kurt Cobain zenéjében megvan az a valami, ami teljesen egyedivé, pótolhatatlanná teszi számomra és az „ez az, amit kerestem” érzést adja máig is. Egyszerűen hiányozna, ha nem lenne. Kevés zenéről tudom elmondani ugyanezt. Egyébként a Nirvana zenéjét nem a „primitív vagy igényes” kérdés alapján közelíteném meg – minden zajossága ellenére inkább letisztultnak nevezném az egyszerűségét. Csak pár akkorddal dolgozik, de mindegyik a helyén van és képes véghezvinni azt a bravúrt, hogy alig néhány hangból alkot emlékezetes dallamot. Nehezebb így jó dalt írni, mint milliónyi hangból. Úgy is mondhatnám: kevés összetevőből alkotni valóban jót, az az igazán nagy dolog.