...III. (befejező) rész: A blueson innen vagy a blueson túl?

A II. részben elmeséltük nektek, miszerint a blues fejlődése a ’60-as években befejeződött, most pedig, a sorozatunk záró akkordjaként a műfaj oldalhajtásai közül szemezgettem. Olyan előadókról lesz szó, akik az előző két részben említett zenészekkel személyes kapcsolatban is álltak, viszont zenéjük már túlmutat a blues hagyományos keretein, sőt egy kicsit messzebbre is elkalandozunk. Ennek megfelelően a dalokat is igyekeztem úgy válogatni, hogy nem feltétlen blues slágerek feldolgozásai legyenek terítéken, hanem a műfaji jegyeket, az ízt tudjuk tetten érni. Ugyancsak rendhagyó dolog a harmadik részben, hogy nagyrészt fehér zenészek fognak szerepelni az előadók között.

Kezdjük azzal, akinél a világon nincs fehérebb ember. Ugyanis Johnny Winter tökéletesen albínó, blues avagy blues-rock előadóként tartják számon, a hülye sapkák viselése terén pedig valahol a ’70-es évek környékén megelőzte a ’90-es éveket. Huzamosabb ideig játszott együtt BB King-gel és Muddy Waters-szel is. A szerencsés hazai közönség 2009-ben láthatta, hallhatta is őt.

Úgy látszik 2009 a blues éve volt Magyarországon, ugyanis egyazon évben járt Budapesten BB King és Gary Moore is. Az ír népzenével vegyített rockzene az ő nevéhez fűződik, és olyan metál slágerekké lett dalok is, mint mondjuk a Over the hills and far away, a Nightwish feldolgozásában. Aztán valamikor a ’90-es évek elejétől kitört nála a blues őrület, ami élete végéig megmaradt. Számomra első sorban rock gitáros marad, az egyik legkifejezőbb szólistaként.

Kötelezőnek érzem megemlíteni a (természetesen jó értelemben vett) Jimi Hendrix-mániákus Stevie Ray Vaughan-t is, akit ugyancsak inkább blues-rock zenésznek mondanám, noha ezzel biztosan sokan nem értenek egyet. A fiatalon elhunyt (36 évet élt) texasi gitáros kétségtelenül hatalmas hatást gyakorolt az utána jövő gitáros nemzedékre, míg játékában tisztán felfedezhetők a példaképek hatásai is. Figyeljétek, elég menő az arc!

Én valahol itt hagynám abba a felsorolást, a fiatalabb nemzedéket már szándékosan nem említettem. Joe Bonamassa, vagy John Mayer szerintem kicsit azok a blues zenének, mint Kyle Troy a rock ’n rollnak. Azonban ne feledkezzünk meg még egy valakiről! Little G. Weevil, azaz Szűcs Gábor, hazánk szülötte, aki idén a memphisi International Blues Challange nevű versenyen a szóló/duó kategóriát nyerte és elvitte a legjobb gitárosnak járó címet is! Legyünk rá büszkék és ismerjük a zenéjét!

És hogy történetünk vége felé igazoljuk Keith Richards, az első epizódunkban tett megállapítását vessünk egy pillantást az alábbi dalra, amit nem is olyan régen a hazai rádiók is előszeretettel játszottak. Blondie dalát a mesés hangú Sky Edwards adja elő. Remélem mindenki felismeri, hogy mire is gondolok.

Csakúgy mint az első részben, történetem vége előtt újra ajánlok egy filmet, a könnyedebb fajtából. Black snake moan, magyar címe: A lánc. Egy megnézést mindenképp megér. A visszavonult, erősen vallásos blues zenész (Samuel L. Jackson) talál a tanyája (az amerikánus népség a „farm” megnevezést használja) mellett egy összevert nimfomán lányt, akit megpróbál kikúrálni sajátos módszereivel. A történet ötletes, sajnos szerintem egy-két helyen vérzik a film, de az öreg Samu bá’ elviszi a hátán az egészet.

Zárva soraimat, bízom benne, hogy voltak olyan B-oldal olvasók, akiknek sikerült egy kis kedvet teremtenem a blues muzsika hallgatásához, vagy akik akár újra elővették a műfaj előadóit. A cél nem zenetörténeti oktatás volt, hanem egy kísérlet a blues zene népszerűsítésére, hiszen olyan izgalmas kicsit kutatni a zenészek stílusai, a műfaj különböző korszakai közt! Változatos, sokrétű ez a műfaj is, csak az időt kell rászánni, hogy megismerhessük. Búcsúzóul pedig álljon itt Jimi Hendrix örökérvényű megállapítása: „Blues is easy to play but hard to feel.”

N.Z.