Sok fiatal zenész, zenekar dönt úgy, hogy csak a zenének élnek és mindenáron megélik álmaikat, befuttatják a bandát. Sokan megállnak ennél az elgondolásnál, sokan ezt véresen komolyan gondolják és úgy döntenek, mindent feladva és itthon hagyva külföldön próbálnak szerencsét. Van aki ezt tényleg meg is próbálja és valóban itt hagy mindent a bizonytalanért és egy szélmalomharc kedvéért.
Annak idején így ment ki az USA-ba a Blind Myself, majd Londonba a Rémember és még többen mások. Csodáltam bennük azt a nagy zene iránti alázatot és bátorságot, elszántságot, ami kell, hogy mindnet maga mögött hagyjon az ember.
Ismerek egy bandát, akik szintén itthon hagytak mindent és Londonba dobbantottak, hogy vízcseppként megfagyva megrepesszék a zeneipar nagy sziklakapuját és azon besurranjanak a legjobbak közé. A kevésbé, sőt valószínűleg szélesebb körben nem ismert (bocs srácok) Arrows Lounge-ot kértünk fel, hogy beszéljenek az indíttatásról, a londoni kalandokról, hisz esetükben még arról sem beszélhetünk, hogy egy hazai rajongóbázissal és esetleg egy lemezzel a hátuk mögött vágtak neki a világnak. Több esélye van egy féllábúnak a seggberugási versenyen. A frontember Dávid mesél az alábbiakban a kinti kalandokról. Megkértem persze, hogy mutassa be a zenekart, de ez kicsit hosszúra, ám annál olvasmányosabbra sikerült, a türelmetlenebb olvasók miatt így ezt a végére hagytam, higgye el mindenki, megéri elolvasni, nem mindennapi.
B-oldal: Miért éreztétek úgy, hogy külföldön kell szerencsét próbálnotok? Mit reméltetek, milyen célokkal mentetek ki?
Dávid: Szeretkezni magyarul, popzenét énekelni pedig angolul kell és nem fordítva. Szerintem. Komolyra fordítva a szót, közös mind a négyünkben, hogy kölyökként gyakorlatilag nem hallgattunk soha magyar dalokat. A népdalok, Bartók, Kodály,persze más, de akár underground akár mainstream valahogy sose tudtunk azonosulni a hazai zenei palettával.(most se nagyon). Klasszikus zenét meg importzenéket hoztunk otthonról. Ebbe keveredett bele idevalósiságunk. Na és persze a (régi) MTV életérzés. Emellett volt és van bennünk elég adag világcsavargásra való hajlam is: több se kell az útra keléshez. Az első naptól kezdve külföldre készültünk. Na nem kint élni, csak kint zenélni. Tudod: „Helló Apa, elmentem melóba, karácsonykor jövök!!”
Közös küldetésem volt Tom Hanksszel, erre idén kellett rájöjjek. Nem ciki nem tudni valamit, pláne, ha nem ez a jellemző – így esett, hogy 23 éves koromig azt hittem, az étel neve „reszelt” máj, kicsit tovább tartotta bennem magát az a hit, hogy a szerencsétlen ember akkorát esik, mint az „olaj-tó”, és 15-től 30 éves koromig nem sikerült rájönnöm az egyik kedvenc zenészem nevére…
