1986-ban a Metallica Svédországban koncertezett, a „Master of Puppets” albummal járták Európát. Két turnéállomás között utazva az együttes busza irányíthatatlanná vált és felborult. Cliff Burton, a zenekar basszusgitárosa kirepült a busz ablakán, ami később rázuhant. Egyedül ő nem élte túl a szerencsétlenséget. A tragédia után a legenda szerint kb. 40 jelentkezőt hallgattak meg a basszusgitárosi posztra, végül egy Jason Newsted nevű úriemberre esett a választás. A 90-es évek alatt - hiába támadták a zenekart a Load és a ReLoad albumok miatt - kétségtelen ténnyé vált, a Metallica a metal / hard rock trónjára lépett. A koronaékszerek között ott volt az …And Justice for All és a Fekete Album.

2001-ben Jason Newsted kilépett a bandából, helyére Ozzy Osbourne korábbi basszerosa, Robert Trujillo lépett. A 2000-es évek a zenekar számára gyötrelmesen teltek. Hetfield alkoholproblémái miatt rehabilitációs kezelésekre járt, az együttes alkotói válságba került. Bár Hetfield visszatért, de a kritikusok finoman szólva szétszedték őket a St. Anger-ért, majd a viszonylag hosszú szünet utáni 2008-as Death Magnetic-et is imádta fikázni a közvélemény.

Ritkán szoktam maradéktalanul elégedetten kijönni a vetítésről, pedig elég gyakran járok mozizni. Az pedig végképp ritkán fordul elő, hogy a film végén elszoruló torokkal, zsibbadtan lépjek ki a teremből és hosszú percekig zavarodottan támolyogjak az utcán, mert annyira hatása alatt vagyok még a filmnek. Most mindkettő megtörtént. Mindez semmivel sem jelent többet, mint hogy valaki vagy valami nagyon telibe talált. Hogy jelen esetben miről van szó? A válasz egyszerű: Clint Eastwood….

Az öregnek (májusban lesz 79) valami hihetetlen jó szériája van mostanság. Nem is olyan rég vetítették az Elcserélt életek-et (Changeling), amit rendezőként jegyzett, de szerepet nem vállalt benne. Ezt sajnáltam ugyan, de tökéletesen megértettem, mondván, hogy mit is várhatnánk már egy ilyen korú embertől, az is fantasztikus, hogy képes még ilyen szintű rendezői munkát végezni. Szóval az a film is nagyot ütött, izgalmas volt, feszült, jól megkomponált.  Erre most hirtelen itt van a Gran Torino – rendezte Clint Eastwood, főszereplő Clint Eastwood, producer Clint Eastwood. Ha ez nem lenne elég, zenerajongásának és tehetségének köszönhetően a zeneszerzésbe is bedolgozott. Eastwood ugyanis bolondul a jazzért és nem először díszíti filmjeit saját szerzeményeivel. Ami döbbenet az egészben, az az, hogy ez a nagy „önzőzés” nemhogy nem vált ki visszatetszést, hanem azt eredményezi, hogy meghajolunk az ember előtt, de porig ám, és hitetlenkedve csettintünk: „A mindenit, ez igen!”.
Az öreg „cowboy” ezúttal tényleg nagyot dobott. Jó a sztori – a kritikusok szerint nem túl eredeti, de ez nekem még csak meg sem fordult a fejemben, annyira lekötött a történet -, komoly mondanivalóval rendelkezik, van benne jellemfejlődés, dráma, elsőrangú humor, és könnyes katarzisban végződő csavar a végén….tehát igazán kerek kis csomagot kapunk.

DJ Bootsie-val még decemberben ültünk le a Parázs Presszóban, részben az akkori lemezbemutatója kapcsán, illetve pusztán kíváncsiságból, hiszen engem zeneszerzőként is érdekel a munkája, és ilyen szempontból is megpróbáltam a színfalak mögé nézni. Aki a decemberi és februári bulikról lemaradt, az pénteken pótolhatja a Bootsie koncertet, 2009. április 24-én pénteken a Corvintetőn hangzik el a Holidays in the Shade anyaga. Ezúttal Kemuri projektoros vetítése nélkül, ellenben a megszokott zenészekkel, akikről az alábbi interjúban igyekeztem többet megtudni.

Az "újaknak" érdemes tudni, hogy Bootsie bő 14 éve van jelen a magyar zenei életben, az Árral szembennel Magyarországon elsők között váltak ismertté a hip-hopnak addig csak az undergroundban előforduló hangjával, közben társaival megnyerte a 95-96-os DMC bajnokságot, DJ-ként évekig koncertezett Yonderboi-jal, állandó tagja a Zagar zenekarnak, és 2004-ben jött ki DJ Bootsie első saját albuma, ami nekem néhány hónapomat meghatározta, ezért szeretném, ha a B-oldal olvasói is jobban figyelnének rá. Akik pedig eddig is figyelteik, azok talán megtudhatnak egy-két érdekességet, és remélhetőleg pénteken szívesen eljönnek az A38 hajóra.

1. A The Silent Partner című 2004-es albumodon még Márkos Albert csellista és Schrank Doma gitáros is tagja a formációnak. Most már helyettük Kovács Gergely gitározik és billentyűzik, és Vázsonyi János hallható szaxofonon. Mi a csere oka, illetve hallhatóak-e a régi zenésztársak az új lemezen?
Bootsie: 2004. novemberi lemez, de 2005-re datálják sokan, mert akkor lett nagyjából ismert, akkor lett belőle valami.
nosferato: Akkor volt lemezbemutató?
Bootsie: Az is egy szép történet, nyáron lett volna a Mokkacukkában, és akkor volt olyan idő, hogy szakadt az eső egy hétig. A Zagarral jöttünk haza Fehérvárról, kinéztem egy hőmérőre, és láttam, hogy 6 fok volt. A pincérek se mentek be dolgozni, felhívtak délután, hogy felejtsük el. 2004. májusában volt az EU csatlakozás, a kölni rádió ezt a lovas számot (Horseriders towards the abyss) kiszúrta, gondolták, hogy ez magyaros, és ez a csatlakozás a kultúrák találkozása. Volt egy ilyen este, hogy a csatlakozó országokból küldtek nem- vagy közepesen ismert számokat, akkor még trióként léptünk fel, Schrank Doma gitárossal, és Márkus Berci csellistával. Berciről tudtam, hogy programozott zenére játszik, meg improvizál, vonós is, gondoltam, hogy jó lesz, és utána ez állandósult. A többi számot is begyakoroltuk, nagyon jól hozta, amit akkor szerettem. Most is jól hozza, de akkor még máshogy képzeltem ezt a live-osdit.
nosferato: És akkor Tibi még nem is volt, tehát semmi dob élőben.
Bootsie: Abszolút, és tök sokáig így volt. 2005-ben sokat voltunk külföldön ezzel a felállással, Rigában voltunk Lettországban, meg Hollandiában, Németországban, Belgiumban... érdekes volt, és csomó helyen ottani zenészekkel workshopokat csináltak velünk. Ezt a lemezt játszottuk, volt ott 1-2 nap arra, hogy összerakjuk, egy nagy jam volt, ami a The Silent Partner anyag köré épült. Volt dob, pozan, szaxofon, klarinét... ott jutott eszembe, hogy nem ártana egy dobos a gépek mellé. Utána került be a Tibi, akkor még gépekre dobolt, amit néha kikapcsoltunk. Kicsit öncélú volt, de volt rá hallgatóság. Az akkori gitárost, a Domát, aki sokat utazik, sokat zenél, nem akartam talonban tartani egy olyan bandához, ami nem lép fel olyan sokat. Kovács Gergő egyszer színpadmester volt valahol, ott ismerkedtünk meg, kiderült, hogy gitározik, és amikor felmerült, hogy kéne egy új gitáros, őt kerestem meg egyből. A csellistával, Bercivel kapcsolatban pedig döntenem kellett, nagyon szeretem, de éreztem, hogy nagyon kell a fúvós, valaki, aki több fúvós hangszeren is játszik, és így került Vázsonyi János az új felállásba. Van az új lemezen sok fúvós minta, és van olyan szám, amit meg az Ágoston Bélával vettünk fel, az a szám egy ilyen szólista nélkül nem élne meg, szólistaként pedig ő az egyik kedvencem.

— matter of fact it’s all dark¹ —

Akkoriban ez még annyira nem volt divat, de azért ezerkilencszáznyolcvannyolc április huszonharmadikán egy picit tényleg megállt az élet, és szinte minden zenei adón ismertették a hírt.

Több, mint tizennégy év, félhivatalosan összesen hétszáznegyvenegy (egyes források szerint „mindössze” hétszázharminchat) egymást követő hét után lekerült a Billboard nevezetes kétszázas listájáról egy lemez, amely egyébként megjelenése napján (1973. március 17-én – de a briteknél csak 24-én jelent meg) a kilencvenötödik hellyel debütált, majd 1973. április 28-án elérte ugyanezen a listán az első helyet. A Billboard '91 táján létrehozott Top Pop Catalog listját is beszámítva 2008-ig több, mint 1630 hetet írhatunk fel — a második helyezett (Bob Marley-tól a Legend) nyamvadt 975 hetet bírt – szóra sem érdemes.

Pink Floyd - Time

Jellemző módon napjainkban is mintegy nyolc-kilencezer példányban megy el egy gyengébb héten, de kétezer után is volt olyan, hogy egy év alatt majdnem egymillió fogyott belőle; a 2003-ban megjelent jubileumi cédéből például csak az Államokban nyolcszázezer ment el egy éven belül.

Kik ők? 

A Suicidal Tendencies főnök Mike Muir hobby csapata, ami 1991 és 2000 között szépen kinőtte magát a hobby kategóriából. A Venice Beach-i hardcore legenda vezetőjét annyira oltogatta a basszer a groove-os, funky-s zenékkel, témákkal, hogy belelovalta egy side project alakításába. Na, ez lett az Infectious Grooves, a basszer meg nem más mint Mr. Rob Trujillo, az a rendkívül szimpatikus latino fiatalember, aki Ozzy mellett is nyomta és a sors fintoraként pont az Ozzyhoz távozó Jason Newsted-et váltotta a Metallica ritmusszekciójában. Amíg a Metallicában nem annyira az ő játéka a hangsúlyos, addig bátran merem kijelenteni, hogy az Infectious Grooves nagyban az ő játékára épül.

Gondolom senki sem száll velem vitába, hogy a filmtörténet egyik legnagyobb vígjátéka a Csupasz pisztoly, mind a 3 értékelhető részével. Volt még sok jó vígjáték, de a "másfél óráig röhögsz úgy hogy minden poént értesz és nem is gondolkodsz" kategóriában nincs párja. Érdemes megemlékezni a Csupasz pisztoly szülőanyjáról, a Nagyon különleges ügyosztály sorozatról, (amerikaiul Police Squad), amit még talán a péntek esti filmkoktélban adtak először a menő manóval meg Humor Haroldal. Ha jól emlékszem, mert akkor még olyan kicsi voltam, hogy talán a kilincset se értem el.

Azóta se tudtam elfelejteni a sorozatot, majd felnőtt koromban az Internetről pornó helyett ezt torrenteztem le. Ráadásul most még a TV2 is újra adja. Külön pár posztot is megérne maga a sorozat, de én most a számomra legszórakoztatóbb karaktert, Johnnyt, az utcai cipőpucoló informátort emelném ki.

A legnagyobb nyomozó koponya, Frank Drebin is elakad néha, segítségre van szüksége. Ilyenkor mindig kifényezteti a cipőjét, közben pár papírpénzt csúsztatva Johnnynak beszedi a nyomozás újabb lendületét jelentő információkat. Johnny mindenről tud. Kit ki ölt meg, mikor érkezik a drogszállítmány, ki mikor kivel hol és mit csinált. Johnny akkora tehetség, hogy elég ha rádnéz és tudja mire vagy kíváncsi. Persze a választ is tudja.

Nem is olyan régen több-kevesebb sikerrel összegereblyéztem, hogy szerintem mi jellemezi a rock himnuszt mint dal típust. Néhány személyes kedvenceimet is összegyűjtöttem, de mivel mindezt kizárólag külföldi bandákra koncentrálva tettem meg, és ti is sorra nyomtátok a magyar kedvenceket, nem állhatom meg, hogy kitekintsek a magyar szintérre. Annál is inkább nagy örömmel teszem ezt, mert, ki tudja miért, a magyar rock gazdag óriási rock himnuszokban! Mielőtt a dalokra kanyarodnék, a korábban meghatározott stílusjegyeket hadd egészítsem ki néhány hungarikummal. A magyar rock himnuszok ugyanis, bár hordozzák a himnuszok jellegzetességeit, nem mindenben hasonlítanak a nagy példaképek himnuszaira, de nem ám!

Felemás érzéseim vannak. Itt van ez a Scorpions, tulajdonképpen legendák. (Legendák?) Azt hiszem. Eleve nem igazán tudom hova tenni magamban a német zenét. Végiggondolva, tulajdonképpen - nem is tagadom - még nem hallgattam meg tőlük egy albumot sem elejétől-végéig, ráadásul a zenekari tagok nevét helyesírási hiba nélkül nem tudnám leírni. Most tovább cikizem magam, de évekig meg voltam győzödve, hogy a Wind of change első 2 sorát spanyolul, vagy valami holt nyelven éneklik ("I follow the Moskva, down to Gorky Park"). Hát egyáltalán nem.

Ha a zenekarral való találkozásaimra gondolok, akkor jóformán csak a lassúzásos élményeimre tudok emlékezni, melyeket ezúton is köszönök nekik. (Tisztában vagyok vele, hogy létezik a zenekar - számomra balladai homályba rejtett - "heavy" oldala is.) Most kedden ugyebár Budapesten, a Syma csarnokban lépnek fel a germán rockerek. Látom lelki szemeim előtt a sok égő öngyújtót, az összeölelkezést, az együtt fütyülést, a klasszikus rockmikrofonokat, frontemberkedést, esetleg még egy duplanyakú gitár is előkerül. Azon gondolkodom: baj ez? Egyáltalán nem. Nem akarom őket cikizni, így szerintem csinálják azt, amihez értenek. Valaki még ezredszerre is szeretné hallani a Wind of Change-t, hát kapja meg. Biztos van 1-2 háztartás, ahol porosodik a Scorpions póló, vagy a Klaus Meine bőrsapka, hát akkor most kerüljön elő!

Egész évben megy a MASS-telenkedés, ma viszont végre újra megmutatta magát a biciklis társadalom a városnak. A Critical Mass felhívja rá a figyelmet, hogy nem összesen az az "egy hülye biciklis" van, aki "mindig" pont előkerül, és megelőzöd nagy nehezen, miközben balról a barom nem enged át a belső sávba, és örülsz, hogy nem ütötted el szegény kerekezőt. Erre a pirosnál elmegy meletted, hogy még egyszer meg kelljen előznöd, mire megszabadulsz tőle. Nem, nem egyedül van. Több ezren vannak.

B-oldal City nyugati testvérvárosa Amszterdam, ahol a biciklis az úr. Az autósoknak egyáltalán nincs riszpektje, a jelzőlámpák sem nekik szólnak, mint amikor a tanár azt mondja óra végén, hogy "a csengő nem a diáknak szól, a csengő a tanárnak szól". Utána jön a táplálékláncban a gyalogos. Erős réteg, de nem elég erős. Nála erősebb a villamos. Ezt azért emelem ki, mert van olyan sétálóutca, ahol minden átmenet és járda és kijelölés nélkül egyszercsak jön egy böszme nagy kék-fehér kombínó, és ha nem vagy olyan állapotban - márpedig nem vagy - könnyen alákerülhetsz. A villamos úgy nem játék, ahogy bizonyos székelyek szerint a medve: "A nő nem ember, a sör nem alkohol, a medve nem játék." De akinek mindenben igaza van Amszterdamban, az a biciklis. Több bicikli van, mint ember, mégis lopják, szóval hihetetlen.

Szerintetek melyik minden idők legjobb albuma? Van egyáltalán ilyen? Van értelme ilyenen gondolkodni? A Rolling Stone magazin megpróbálta.

A Rolling Stone magazin szerkesztői történetesen 237 megkérdezett "illetékes" szavazatai alapján állították össze minden idők legfontosabb albumainak listáját. A felkért szavazók közt zenészek, újságírók, lemezkiadók vezetői, valamint rádiós műsorvezetők voltak, a voksokat pedig az Ernst & Young cég dolgozta fel (a súlyozásos módszer lényegét mondjam el, vagy a Coca Cola receptjét?). Az eredmény a Rolling Stone: Minden idők 500 legjobb albuma című könyv lett.

Az 500-as lista inkább az "amerikai ízlést" követi, mint az európait. A listán legtöbb albummal (nyilván?) a Beatles és a Rolling Stones szerepel (10-10), de a nyomukban ott van Bob Dylan (9), valamint a jó öreg Bruce Springsteen (8) és a The Who is (7). A statisztikusok számára mondom, hogy a legtöbb album a 60-as és a 70-es évekből reprezentálja magát (több mint az 500-as lista 60%-a), melyet tetéz, hogy az első 10 albumból 7 a 60-as években született.

Zenei bloggerként - mert többek közt azok is vagyunk - irígykedve tekintünk azokra, akik kedvencüknek hódolva írnak, akár rajongói blogot, akár egy stílusról szóló blogot, elkalandoznak a hip-hop vagy csak a drum & bass világába, vagy éppen a jazzbe. Mindenevő mindeníróként büszkék vagyunk a 2008-as GoldenBlog kult kategóriájában induló és szavazó bloggerekre, hogy a mára már 1 évnél régebben működő GregJazzBlogot a legjobb tíz közé emelték.

A jazz olyan műfaj, aminek ha valaki nem rajongója, néhány évente adnia kell egy esélyt, mint a spenótnak, a halnak, vagy a kocsonyának, hátha valami változott... máskülönben olyan párbeszédekről és élményekről marad le, ami ha nem is pótolhatatlan, a világ egyik legnagyobb csodája. Gregnek tettünk fel kérdéseket a blogjáról, és az általa istápolt műfajról.

A profi sport és a zene összefonódása emlékeim szerint még nem volt téma a B-oldalon. Itt van hát ennek is az ideje. Mint küzdősportokat kedvelő ember, igyekszem figyelemmel kísérni a történéseket, box meccseket, a Eurosporton a Fight Club-ot, a hazai K-1 rendezvényeket, stb. Van egy olyan érzésem, hogy a rendezvényeken jelenlévők 95%-nak édes mindegy, hogy mi szól, miközben a bevonulási cirkusz / ceremónia megy, de persze a B-oldal szerkesztősége az 5%-hoz tartozik. Előítélet, de sokszor a zene alapján döntöm el, hogy melyik a szimpatikusabb harcos.

Vegyük szép sorba a legtöbbször használt, illetve legjellemzőbb bevonuló zenéket, utána pedig azokat, amik legalább annyit hozzátehetnének a sikerhez, mint egy hét edzőtábor Rockyval valami havas ruszki hegység közepén, de sajna a sportolók ízlése vagy zenei látóköre megakadályozza ezt. Érthető, a napi két edzés mellett nincs idő lemezboltba járni vagy a netet bújni. És nem is tudok olyan DJ-ről, akiből profi boxoló lett.

Kik ők? 

Texasi srácok, akik a kilencvenes években is tudtak újat hozni a zenébe. 1994-ben adták az első koncertjüket, de 2001-ben már fel is oszlottak, aminek több oka is volt, a legfőbb, hogy az énekes Cedric és a gitáros Omar úgy látta, kreativitásuk nem kap levegőt, az At the Drive-In csúnya korlátok közé szorítja őket. Léptek, legnagyobb örömömre megalakították a The Mars Volta-t, akik maradtak, azokat pedig Sparta néven lehet lenyomozni. Nagy falat megemészteni mindkét banda munkásságát, különösen a Volta-t, de semmi esetre se kezdjünk bele, mielőtt nem vagyunk túl az At the Drive-In-en. Megsúgom, nem lehet túllenni rajtuk, a Relationship Command számomra minden idők egyik legnagyobb lemeze.