Teljesen véletlenül ráleltem Christopher Nolan Doodlebug című kisfilmjére, mely még a Követés című első nagyjátékfilmje és nyilván későbbi nagy sikerei (Memento, Batman filmek, Eredet, stb.) előtt született. A 3 perces alkotásban nincs szöveg, mindenki döntse el, hogy mit visz magával belőle a szürke hétköznapokba.

Roger Waters Facebook oldalán megjelent egy 6 perces videó a The Wall turnéról, közelebbről a londoni előadásokról, melyeken fellépett a David Gilmour és Nick Mason is. Nem tudni, hogy ez egy előzetese lenne a The Wall DVD-nek (véleményem szerint Karácsonykor azt is megkapjuk), mindenesetre a kisfilmben látni, hogy talán már tényleg elillant mindenféle ellenségeskedés Roger és David között. Waters legalábbis elégedett a próbán előadott Comfortably Numb szólóval, majd látni olyan képeket is, ahol a Pink Floyd három élő tagja kedélyesen eszeget, borozgat, szóval teljes az idill. A közös hálás a pillanatért, hogy láthatja a leomló fal előtt álló öreg zenészeket és mi is hálásak vagyunk azért, hogy Waters a show-t Budapestre is elhozta. Hát milyen hálás lennék, ha még láthatnám élőben Gilmour-t is.

Sok érdekes filmet mutatnak be idén is a cannes-i fesztiválon, de nem gondoltam volna, hogy egy döglött patkányokban füvet áruló rendőrös kisfilm lesz, melynek okán először posztot írok a filmfesztivállal kapcsolatban.

Quentin Dupieux (művésznevén: Mr. Oizo, a Rubber című oltári nagy blődli rendezője) feltette az Internetre a Wrong Cops című 14 perces alkotását, melynek főszereplője egy korrupt rendőr, valamint egy zavart fiú, utóbbit a 43 éves Marilyn Manson alakítja (kiválóan), középpontban pedig - a döglött patkányban való drog árusításán kívül - a zene áll. A hírek szerint várható, hogy a kisfilm 90 perces mozi formájában is megjelenik, véleményem szerint feleslegesen, hiszen ez a 14 perc így tökéletes, ahogy van.

(A sztori a vimeo-n is megtekinthető, de beágyazni a Youtube-ról lehet csak.)

e

Május 31-én a From Iceland With Love esemény keretében az A38 hajón lép fel Izland két legújabb felfedezettje, Sóley és Sin Fang.

Mindketten önálló produkcióval készülnek elvarázsolni a közönséget, az alábbi videók alapján különleges, meghitt világot teremtve a hajón. Sóley és Sin Fang zenéjét hallgatva önkéntelenül is beugrik a Sigur Rós, vagy Björk zenéje, de mielőtt átvennétek a gleccserek hangulatát és kötött pulcsiban érkeznétek a hajóra, mindenkit megnyugtatók, az izlandi hangulat remélhetőleg csak a hajó gyomrában nyomja el a nyarat.

Május 25. Mennyi minden történt ezen a napon...? Megszületett Robert Ludlum (1927) Frank Oz (1944), Mike Myers (1963) Anne Heche (1969). Meghalt Robert Capa (1954), Fedák Sári (1955), Asta Nielsen (1972). Ráadásul ez Afrika napja, valamint Douglas Adams emlékére a Nemzetközi törölköző napja is egyben. Ha komolyak akarunk lenni és fitogtatni akarjuk töritudásunkat, akkor azt mondjuk: ez a nap, az Argentin köztársaság függetlenségi forradalmának évfordulója.

Mégis azt mondjuk, ez a nap azért fontos, ugyanis ezen a napon, egészen pontosan 1977. május 25-én mutatták be először a Star Wars IV. epizódját (született: Csillagok háborúja), melyről annyi mindent lehetne mondani, mégis felesleges, hiszen itt egy kép, melyre pár dolgot felpakoltunk. Beszéljen ez helyettünk.

Lassan már teljesen átalakul, amit erről a kifejezésről, a tehetségkutatóról gondolunk. Klisé leírni is, mert talán egyértelmű, de a tévében zajló ilyen című műsorok valójában szórakoztató showműsorok, amelyekben szerepelnek tehetséges emberek, de a céljuk nem ezek felkutatása, és beillesztése a valódi aktív zenei közösségbe.

Ezzel szemben vannak az ország minden pontján olyan versenyek, ahol az élőzenével koncertező zenész szakma képviselőinek részvételével, a valódi könnyűzenei életre felkészítő és az abban való szereplésre alkalmas együtteseket kutatják, azokat, akik tudnak dolgozni, akik saját zenét alkotnak, elő tudják azt adni, hajlandóak vele megjelenni, vállalják magukat, és nem a kispadról osztják az észt, és nem azt várják el, hogy 3 sor éneklés után fellőjék őket a világűrbe és az O2 Arenába essenek vissza.

Az R33-ról egy Gödör-beli korábbi minifesztiváljuk alkalmával írtunk először, azóta 3x megfordult velük a világ, most már évek óta a Vágóhídon üzemelnek, már szabadon látogatható nyilvános koncertteremmel is üzemelnek, és egyre jobban megtelnek élettel. Januári határidővel írtak ki egy versenyt, ahová 260 zenekar jelentkezett, 240-en meg is jelentek, és ezt becsülettel, nagyjából 40 különböző fordulóban végig is hallgatták.

ZSŰRI: a zsűriben minden alkalommal más művészek fordultak meg, hiszen az R33 Egyesülethez köthető a Colorstar, a Fresh Fabrik, az Óperentzia, a Goulasch Exotica, Nemjuci, Varga Zsuzsa, a Turbo, a Wrong Side of the Wall, a Barabás Lőrinc Eklektric, és még számos Vágóhídon próbáló formáció. Egy részük ott is stúdiózik, egy részük az épületben próbál, vagy csak a környéken. Igazi alkotó közösség.

Megnéztünk 3 fordulót, és a következő a tanulság:

• nem sok hely van az országban, aki megengedheti magának, hogy közel 40 klubnapot szenteljen tehetségkutatásra, minden alkalommal korrekt hangosító csapattal és a helyhez mérten jó cuccal, és jó fényekkel
• az R33 sem ilyen, mégis megtette
• olyan zenészeket állított a zsűribe minden egyes alkalommal, akik könyörtelenül megmondták a véleményüket, és a jó versenyzőknek VALÓBAN SZAKMAI, használható, megfogadható és kivitelezhető ötleteket, kritikákat tártak fel, a pozitívumokat pedig alátámaszthatóan, és könnyűzenei rutin birtokában emelték ki
• a véleményekre különösen odafigyeltünk, és tényleg minden alkalommal minden elhangzott, amit szóvá kellett tenni, valóban odafigyeltek
• a fordulókban egyre jobb előadók kerültek elő, teljesen világos, hogy több száz olyan zenekar van, akár garázs szinten is, aki dolgozott magán, nem valaki más számait játssza, túl van a gyerekbetegségeken, és hajlandó színpadra állni, a közönségre, és a hozzáértőkre, vagy akár a hozzáértő közönségre bízni magát

NYEREMÉNYEK: a feltörekvő zenekarok számára hasznot jelentő dolgok találtak gazdára, és akkor pár szóban említeném a nyerteseket is. A fődíj egy teljes lemez felvételéhez szükséges stúdióidő volt hangmérnökkel, az R33 stúdiójában, ami egy nagyon jó hangulatú otthonos kis zug, nagyon kényelmes feljátszóval. Ez 10 napot jelent a gyakorlatban, egy ügyes zenekar 6 nap alatt felvesz egy lemezt, egy még ügyesebb 3, a maradék elég a keverésre és masterre. Ezt a Noxious Foodie and the Run Over Dogs (NFatROD) nyerte, ami számokban annyit jelent, hogy 260 zenekar közül ők győzték meg 3 fordulón keresztül a három különböző zsűrit arról a legjobban, és folyamatosan, hogy lemezt kell készíteniük, és ott a helyük a színpadon. Ezt meg tudom erősíteni, zenésznek látszanak, élet van bennük a színpadon, az énekes játszik a közönséggel, tényleg nemcsak papíron tudnak, hanem rock and roll van bennük.

A közönségszavazatokból a legtöbbet a Love from Above gyűjtötte össze, így ők tekinthetők második helyezettnek, 3 nap sútidóidőt nyertek, szintén hangmérnökkel. Ezt azért teszem hozzá, mert nagyjából a kettőnek azonos értéke van, de mindenképpen külön tétel. Két srác tölti be igazán a színpadot, akik ránézésre a nézőtéren a melóban melletted ülő alakok, de a színpadon teljesen kivetkőznek magukból - amit sok barom elkövet, de nekik konkrétan jól áll! Nagyon jól vokáloznak egymáshoz, a számaik valóban popzenék, jó az angol, megáll az egész, és nem valami skótdudával próbálják meg különlegessé tenni magukat - bár ilyen próbálkozás is volt az elődöntők során, és zeneileg nem is volt rossz, csak nem állt össze, és rengeteg jobb volt -, egyszerűen fogják a gitárokat és kész, zenélnek, és zenésszé változnak ahogy a színpadhoz érnek. Meg vannak írva a dalok, nem egy riff végig, aztán vége. Nagyon korrekt volt, és LÁTSZOTT a közönségük, mozogtak rá az emberek.

A zsűri másik mérlegeltje a BeatKOHO nevű hiphop zenekar volt, ők sem üres kézzel hagyták el a helyszínt. A tehetségkutató összes fordulóját mint az R33 stúdió vezetője, elnökként végigülő Pernye felkonferálása szerint személyes kedvence volt ez a dunaújvárosi ÉLŐ hiphopot játszó zenekar. A fordulók során szépen épültek fel, egy MC + dob + basszus + billentyű felállásból ahogy a zsűri terelgette, szépen élőben scratch DJ-vel egészültek ki és még egy MC-vel. Vannak Magyarországon a rap/hiphop élettérben élőzenével fellépő előadók, zenekarok, de szükség van rá, hogy ez a műfaj a mögötte álló 30 évet is megtisztelve megmutassa, hogy zenészek rajonganak érte, nem csak gyerekek. A BeatKOHO ezen belül is úgy szólal meg, hogy nincs az az érzése az embernek, hogy "jó-jó hogy hoztok dobost meg minden, de azért a CD-n az alapokkal jobb volt az egész". Talán ezért kohó, mert az élőzene valóban összeolvad a hiphoppal, jobban, mint az élő hangzástól amúgy számítanánk. Eleve így írják a számokat, nem magukat dolgozzák fel. Egy egész zenekar jön ki a hangfalból, nem 6 zenész külön. Az egész verseny során az egyetlen társaság volt, akik látványos, filmszerű vizuálokat hoztak a zenéjük mögé. Ők 4 nap stúdióidőt tehettek zsebre, és azt nemkülönben, hogy Németh Juci a zsűriből hozzátette, hogy szívesen énekelne az egyik számukban. Úgyhogy ha van stúdióidő, és Vanjuci, akkor itt előbb-utóbb születik valami.

Itt azért külön kitérnék arra, hogy zsűrizni kemény dolog egy napot, de Pernye részéről mind a 240 végül fel is lépő zenekart végighallgatni, különösen az elődöntők során, nem kis meló. Egyszer itt a B-oldalon 359 versenyzőt hallgattunk végig online, párszor kiégtünk közben, de végül olyan dolgokat találtunk a tömegben, amiket szeretni lehetett. Ugyanígy szeretni lehet az Osztálytársak Voltunk formációt, ők egy klipet készíthetnek, az R33-ban működik ugyanis a Vágóhíd Stúdió (VHS), így hozzáértő, zenész körökben mozgó, nem híradós filmesek segíthetnek képekben megjelenni. Ez a zenekar vonultatta fel a legkomolyabb elektronikát talán a teljes verseny során, két nagyon komoly szinti, scratch, laptop, kaoss pad, MIDI billentyű, és mellé gitár, nagyon jó dobolás. Talán szövegében még nem a legerősebb, de előadásmódjában egy komplett Jim Morrison képet adó énekessel, aki a teljes testével arra koncentrál, hogy milyen hangot formál, odafigyel magára, és valóban ott van előtte a fal a koncert végéig, amin nem lát át, és mer annyira önmaga lenni, mintha egyedül volna. De mégis hagyja, hogy nézzük, és ez PÉLDÁUL az egyik olyan dolog, amitől koncertező zenésszé válhat valaki.

Igazából róluk akartunk részletesebben írni, és még ez sem elég részletes, mert ezek a produkciók megfogtak, odafigyeltünk rá, és a zsűri is felállt és mozgott és közelebb ment, ezek az előadók nem mennek el a fülek mellett, de már előzetesen is kitűnt a hanganyaga alapján a döntőben szintén szereplő The Talking Horse, akik a saját zenéjükkel hoztak egy darab Rage Against The Machine szelet, és a kicsit countrys elemeket mutató Superzero, akik nemkülönben 254 jelentkező előtt, három fordulón végigküzdve mutathatták meg a május eleji döntőben, hogy melóznak. Itt tennék még említést a Teslavox együttesről, akik a középdöntőben kurva jó zenei teljesítménnyel végül nem mentek a döntőig. Máshol is zenélő, a hangszereiket egyesével is jól viselő zenészek, akiket kétszer is láttunk a fordulók során és ezért kiderült, hogy odafigyeltek a zsűrire, és úgy alakultak, ahogy az még jól állt nekik és a szakvélemények szerint előnyükre vált.

MI A LÉNYEG?

Az, hogy jön fel a váltás. Amikor a B-oldalt elkezdtük, és beletenyereltünk abba a szerencsés tényezőbe, hogy még olvassátok is, amit ide hol hárman, hol 15-en leírunk, úgy éreztük, feladatunk feljövő, "már saját közönséggel rendelkező, de még több koncertlehetőséget kívánó" zenekarokat bemutatni, mert ezekből a zenészekből lesznek azok, akikre a következő 2-5 évben bólogatunk, ez mindig így volt, és így is lesz egy ideig. Ami minket illet, igyekszünk a zenekarok közül 2-3-mal összehozni egy-egy rövid interjút és bemutatni valami hang vagy képanyagot itt, tőlünk ennyire futja. Mindenki mást arra bátorítanánk, hogy nézzen rá a facebook vagy weboldalakra, hallgasson bele, és ha rádiós, ha programszervező, ha zenész, a maga módján érezzen rá, hogy ki az, akiről úgy érzi, felsőbb osztályba léphet, és megérdemli, hogy hallják a hangjukat. Mindannyian megdolgoztak érte, mi mint zenehallgatók és koncertjegy füzéreket gyűjtögetők köszönjük az R33-nak, hogy erőforrásait erre a célra áldozta, és talán áldozza jövőre is!

1992. május 22. A dátum, amely a születésnapom után talán a legjobban belém égett. Egy koncert, amely határozottabb irányba terelte könnyűzenei ízlésemet és belém kódolta az igazi rock n' roll életérzést, legalábbis azt, amit én annak hittem és hiszek a mai napig. Már az is kisebbfajta csoda volt, hogy eljuthattam a koncertre. Húgom éppen kikosarazott hódolója úgy gondolta, hogy ha szíve hölgyének két GNR-koncertjegyet ajándékoz azzal a nagylelkű felajánlással, hogy azzal megy el a Népstadionba, akivel akar, akkor valószínűleg az ő társaságát választja majd. Az egyébként nagyon szimpatikus és intelligens srác ezt benézte, ugyanis húgom ehelyett rám ruházta az egyik jegyet, a másikat pedig Zsivkov cimborámnak adta el a rányomtatott, akkoriban horribilisnek számító 1200 forintos áron. ("Zsivkov" szüleivel az előző évben Bulgáriában szilveszterezett, így a nem sokkal korábban megbuktatott helyi kommunista vezető nevét kapta becenévként a mindig humoros Szőcs tanár úrtól.) Neki még annyi köze sem volt a rockzenéhez, mint nekem, de kalandvágyó emberként érdekelte egy igazi nagy stadionkoncert hangulata.

Akkoriban még nem voltam a keményebb rockzene híve. Az MTV-n keresztül közvetített nyugati világra még éppen csak rácsodálkozó generációm tagjaként már elég széles zenei palettához férhettem hozzá, de mint korabeli "emós", azaz érzékeny lelkű és határozatlan kamasz inkább a csúnya műszóval "lájtosabbnak" nevezett muzsikák felé fordultam. A gimnáziumi zenekar wannabe-frontembereként mutáló hangom és erősen limitált gitártudásom  csak az öt akkordnál nem komplexebb dalok eljátszását tette lehetővé, így értelemszerűen ilyesmikért rajongtam. Kezdetben volt a Beatles, aztán a szülők lemez- és magnószalag-gyűjteményének teljes körű újrahasznosításával végigküzdöttem magam a rocktörténeten, és beálltam egy Beatles-Rolling Stones-Illés-Omega-Edda-Republic csapásirányra, némi Lorddal és U2-val fűszerezve. Húgom alapvetően LGT-rajongó volt, de mint az új trendekre nálam fogékonyabb lélek, először ő hozta haza a Use Your Illusion albumokat másolt kazettán, nem túl jó minőségben. Első hallgatásra talán a Knockin' On Heaven's Door fogott meg, de akkor még nem jött be W. Axl Rose nyávogós-rekedt hangkaraktere, és különben is a U2 Achtung Baby albumának (eredeti műsoros kazetta, 500 Ft!) bűvöletében éltem éppen. Aztán az MTV-n a lecsengőben lévő Freddie Mercury-mánia szüneteiben fel-felbukkanó zseniális klipek (You Could Be Mine, Patience, Don't Cry) egy kicsit közelebb hozták hozzám a bandát, de még mindig nem lettem a rajongójuk. Ehhez az a bizonyos húsz évvel ezelőtti nap kellett...

Zsivkov elvtárssal felpattantunk tehát a Maestral expresszre - melynek nevét a fonyódi állomás hangosbemondója következetesen Mesztrálnak ejtette - és a két harmadikos gimnazista srác nekivágott a nagy kalandnak. Valami volt a levegőben, mert sokan tartottak ugyanoda, és országos esemény jellege volt a bulinak, legalábbis ami a hangulatot illeti. Még a hatvanas évek zenei világában ragadt, a fővárosban élő elvált édesapám is képben volt, például azt is tudta a hírekből, hogy nagyon jó előzenekarok lesznek. Férfiasan bevallom, akkor még nem nagyon jegyeztem őket. Soundgarden? Seattle-ből elég volt a Nirvana és a Pearl Jam, mindkettőt a beteg klipjeik miatt tartottam csak számon még akkor, nem annyira a zenéjük miatt. Faith No More? Idegbeteg csattogás... Mondom, nagyon nem voltam még képben a modern rockzene terén. (Ez egyébként a mai napig jellemző rám, évekkel az aktualitásuk után kattanok csak rá bizonyos zenékre.) A Stadionba kiérve megdöbbentő volt az embertömeg, utoljára kettős rangadón és május elsejei felvonuláson láttam hasonlót. A lelátóra felérve egy rendőr bökött hasba az adóvevője antennájával, kiderült, hogy ő is balatonfenyvesi srác. A Soundgardent lekéstük (állítólag nem szóltak túl jól és a késő délutáni verőfény sem tett túl jót a shownak), a Faith No More-ból pedig az maradt csak meg, hogy Mike Patton ciroksöprűvel verte a dobfelszerelést és több vödör vizet zúdított a közönségre.

Természetesen a jegyünkre nyomtatott, ülőhelyünket jelölő számok semmit sem értek, mindenki oda tolakodott a szektoron belül, ahová tudott. Miközben Slashék színpadra lépésére várakoztunk, mellettünk öreg rockerek azon vitatkoztak, hogy Ritchie Blackmore vajon a bécsi Deep Purple-koncerten volt-e jobb '86-ban, vagy Pesten. Egy még nálam is kevésbé tájékozott apuka tizenéves fiával pedig azt találgatta, hogy játsszák-e azt a fütyülős számot... Az estére jósolt vihar is közeledett, bár bíztunk benne, hogy megússzuk szárazon - mint hamarosan kiderült, ez nem jött be. A várakozás közben U2- és Metallica-klipek mentek a videofalon, ami kelet-európai szemmel nézve nagyon nyugatinak és menőnek tűnt.

Aztán hosszas várakozás után - mint utólag kiderült, a koncertszervezők átmeneti likviditási problémája miatt (értsd: nem tudtak kápéban fizetni) - felrobbant egy évtizednyi augusztus 20-ra elég pirotechnika, és megszólalt a Nightrain. A színpadkép ütősre sikeredett: a kifutón egy, az Iron Maiden Eddie-jére halványan emlékeztető rákszerű szörny csattogtatta ollóit és csápjait, a lábdobon a klasszikus koponyás-pisztolyos-rózsás molinó feszült, a színpad hátterében pedig jó magasan, finom utalásféleképpen magyar, szovjet, jugoszláv és - milyen meglepő! - déli konföderációs zászlók lengtek az egyre erősödő szélben. - Fuckin' Budapest! - szólt a kígyózó mozgású Axl Rose, a mindig finom és disztingvált úriember, majd zúztak tovább a Mr. Brownstone-nal. A teljes setlist itt vagy itt tekinthető meg. Hogy a villámlással és mennydörgéssel gazdagon fűszerezett trópusi jellegű eső pontosan mikor szakadt le ránk, nem emlékszem, de a Don't Cry alatt már bőrig áztunk. Előtte azonban a tőlünk délre javában zajló polgár- és etnikai háború fájdalmas aktualitást adott a Civil War-nak, melyben Axl Rose először amerikai polgárháborús, majd a gitárszóló alatt átöltözve szerb csetnikegyenruhában pózolt. Tőlünk nem messze különböző jugoszláv utódállamokból érkezett fiatalok ölelgették egymást könnyes szemekkel...

Sorra jöttek a slágerek, melyeket a viharral hősiesen dacoló hetvenezres közönség hálásan fogadott: Welcome To The Jugle, Patience, November Rain (ekkor még nem jött ki a zseniális videoklip, helyette a Természet gondoskodott special effectről egy irdatlan villámcsapás formájában), You Could Be Mine (ezt viszont a Terminátor 2-ből mindenki ismerte), majd ezután jött a koncert meglepetés-csúcspontja: Axl Slash gitárkíséretével elénekelte a Freddie Mercury által hat évvel korábban itt már előadott Tavaszi szél vizet áraszt című magyar népdalt, a Queen előző évben elhunyt legendás énekese előtti tisztelgésként. 

A tévében akkor már leadott és kötelező jelleggel videóra vett, majd kölcsönadott és másolgatott (hol volt még akkor a Youtube!) '86-os Queen-koncertfelvétel alapján Freddie azért jobb volt, de Axl szőrös hangján is hátborzongató volt hallani ezt a dalt. Érdekes momentuma volt még a bulinak, amikor Axl megkérdezte, hogy van-e itt valaki Bulgáriából, a közönség angolul nem értő elsöprő többsége (beleértve bennünket is) üvöltötte válaszul, hogy YEEEAAAH :)

Aztán jött a kellemesen elnyújtott és közönségénekeltetéssel feldobott Knockin' On Heaven's Door után jött a Paradise City, majd ráadás helyett egyszer csak azt láttuk az eredményjelzőn: THANK YOU. GOOD NIGHT. WE LOVE YOU. Némi hiányérzettel, cserébe bőrig ázva (szó szerint, mert a turkálós bőrkabátom kb. 10 kilóval lett nehezebb) botorkáltunk ki a Stadionból. A koncertélményt a hivatalos mechandise-pultnál csillagászati 800 forintos áron vett "Guns N' Fuckin' Roses" feliratú Use Your Illusion 1991-92 turnépólóval és egy illegális árusnál beszerzett hamis  kazettákkal teljesítettem be. A póló a mai napig megvan, de annyira nem voltam bátor, hogy ma ebben menjek be tanítani, ugyanis azon túl, hogy komoly megbotránkozást váltott volna ki, kissé szoros is lett, lévén az elmúlt két évtizedben ugyanannyit híztam, mint Axl Rose. A Stefánián hömpölygött a tömeg, újjáéledt a szülők generációjának hatvanas évek végi, számunkra csak délibábos nosztalgiázásokból és Hobo könyveiből ismert hippi-testvérisége: ismeretlenek ölelgették egymást, cigit és piát kínálgattak a szembejövőknek. Igazán ekkor jöttem rá, hogy mekkora buliba is keveredtem.

Az éjszakai buszon még összefutottunk Gyalog Peti barátommal, akivel együtt nőttünk föl az újpalotai lakótelepen, és egy évvel korábban a PeCsában még Republic-lemezbemutatón csápoltunk együtt, aztán apám kímélő és diétás  rántott velővel várt bőven éjfél után. Másnap még bóklásztunk egy kicsit a városban, majd a vonaton hazafelé a felettünk egy évvel járó és a koncerten szintén jelen volt gimnáziumi haverokkal elemeztük az elmúlt este történéseit, arra a következtetésre jutva, hogy "fucking good" volt minden.

A koncert utóélete talán még magánál a bulinál is érdekesebb, de nem akarom untatni az idáig eljutott és joggal megfáradt olvasót. Angol szókincsem az Axl-től eltanult alpári fordulatoknak ("Get in the ring, motherfucker" és társai) köszönhetően rohamosan fejlődött, bár nem a legjobb irányba. Előszeretettel hordtam piros fejkendőt és kockás inget a nagy becsben tartott GNR-pólómhoz, megismertem életem nagy szerelmét és a November Rain-hez társítottam rövid románcunkat, majd gőzerővel a kemény, de feelinges zenék felé fordultam. Aztán teltek-múltak az évek, a hajam rövidem és ritkább lett, a derékbőségem pedig nagyobb, a klasszikus Guns-felállás szétesett, ráadásul Axl még a Rock & Roll Hall of Fame-beiktatásra sem volt hajlandó elmenni. Sic transit gloria mundi.

Most pedig itt ülök a gép előtt hulla fáradtan, és ötödszörre hallgatom meg különböző verziókban az agyonfikázott Chinese Democracy album egyetlen számomra befogadható dalát.

(A tévedés és a rosszul vagy elfogultan emlékezés jogát fenntartom, kiegészítéseket szívesen veszek.)

Azure nevű vendégszerzőnk eljuttatta kisdoktoriját az RHCP-t feldolgozó Youtube huszárok témájában:

Ezt dolgozd fel, öreg!

Aki megjárta már a YouTube legmélyebb bugyrait is, az jól ismeri ezt a műfajt. Igaz, néha nem is kell olyan mélyre ásni, és egy lelkünknek kedves zenemű keresésekor a találatok között ott lesz egy lelkes önjelölt videója is. Ő a feldolgozó, aki tudja, és tudja, hogy ő el tudja játszani. Nem is feltétlenül rajongó, de hangszere az van, általában gitártulajdonos. És nem fél használni sem. A megosztom-világ önértékelési hiányos, de potenciálisan megasztár jelöltjeinek dőreségéből születnek aztán a legszánalmasabb, legrettenetesebb cover-ek. Maximum sírva röhögöd rajtuk hugyosra magad, vagy csak egy rövid sóhajtással az X-re klikkelsz.
Ettől eltekintve, a cover igenis egy műfaj. Köszönhetően azoknak a rejtőzködő zseniknek, akik amellett, hogy profi hangszeres tudással rendelkeznek, gyakran még videó vágásból is jeleskednek. A klipeket a commentelők gyakran jobbnak ítélik meg még az eredetinél is. Persze ezt állítani túlzás, de lehet rajta vitatkozni, és nem is az összehasonlítás a lényeg. Bár jól meggondolva mégis ez, az érezhető különbség az, legyen akár apró, vagy óriási, ami műfaji kereteket szab a feldolgozásnak.

Lényegesebb inkább, hogy a gyöngyszemeket érdemes a tenyerünkbe venni, és kicsit elnézegetni. A választék igen széles skálán mozog, AC-DC-től – Zappa-ig, van minden. Az igazi gyöngyök, a keményebb munka gyümölcsei, pl. ha valaki egy hangszerrel akar megjeleníteni egy egész zenekart. Főleg, ha az mondjuk a világ egyik legütősebb, megabasszussal, és játékos dallamokkal cizellált funky őrülete: a Red Hot Chili Peppers.
Első körben itt van mindjárt a bizonyíték, hogy a kor nem akadály. A 7 éves Harry így tolja a Dani California-t. Érdemes megvárni a szólót, kis impro-val a 4:13 körül.

Az átdolgozás másik szépsége, hogy innovatív alkotó a műfaji korlátokat is képes könnyedén átívelni, és teljesen új alapokra helyezve, egy egészen más lelki állapothoz alkalmazkodó számot teremteni. Ennél a Can’t Stop videónál nagyon igaz a tétel, hogy bőgő és némi dob nélkül nincs RHCP.

A cover-t alkotók egyik igazi finomsága akkor mutatkozik meg, amikor azon túl, hogy így-vagy-úgy átdolgozzák, lejátsszák a művet, betekintést engednek az életükbe is. Ebben az esetben az esetben a zenei vonalat elmossa a kukkolási ösztön, mert az előadók esetleg villantanak valami kis finom, bizarr, esetleg nevetséges részletet a személyiségükből. Pár napja mutattunk egy By the way basszus cover-t egy lánytól aki hosszú combú és mellesleg láthatóan rajong is a Chiliért.
Ez egyértelműen igazolja egyrészt azt, hogy Flea az Isten, hiszen vannak bárányai és hogy nagy a basszusgitár utáni kereslet a távol keleten. Újabb bizonyíték itt egy 8 éves japán csákó, aki nem csak a combjával akar hódítani, és egész tisztességesen elnyomja a Tell Me Baby–t:

Végül, mint minden műfajnak, ennek is vannak mesterei. Teljesen biztos, hogy az akusztikus gitárnak Django Reinhardt-on túl is vannak újabb legjobbjai, és az egyiket úgy hívják, hogy Igor Presnyakov (Игорь Пресняков). 35 éve műveli az ipart az orosz származású, konzervatóriumot végzett finger-stlye gitáros. Nála nincs lehetetlen, ha cover-ről van szó. Aki a Kraftwerket, Bruno Mars-ot és a SOD-t is bevállalja egy gitárral, az már Luc Besson-i értelemben profinak látszik. Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy díszletek előtt idomul hozzá minden egyes számhoz. AC-DC-hez is van sapkája, de Shakira-hoz is ”Waka-waka afrikás” felsője. Lássuk, hogy mit tesz a friss Chilivel:

Na és a csimborasszó az, amikor az egyik zseni megtalálja a másikat a nagy cyber katyvaszban és egy gitárhoz lazán odaforrasztja a szájharmonikát. Hey oh!, elszorul az ember torka, na:

Ez több mint szimbiózis, galaktikus együttállás, és még Igor se tudja elrontani azzal, hogy beleénekel.
A cover élő irányzat, a maga értékeivel és igénytelenségeivel együtt. Megdöbbentő egy Springsteen cover, ahol azt érzed, hogy az énekesnek jobb a hangja mint a Főnöknek fénykorában. Kincsesbánya a Tube, egyszóval érdemes néha beírni az egyik kedvencünk számcíme mögé a varázsszót, hátha csodára lelünk. 

Sajnálatos hír járta be tegnap az Internetet, miszerint a Bee Gees együttes egyik alapítója, Robin Gibb feladta a betegséggel szembeni küzdelmet és 62 éves korában hunyt el...

Robin halála után döbben meg az ember, milyen hihetetlen dalokkal írták be magukat a Gibb-testvérek a könnyűzene történetébe. Aztán ott vannak a puszta adatok: 180 millió lemez, 7 Grammy, Rock and Roll Hall of Fame tagság, valamint a tény, miszerint csak a Beatles-nek és nekik sikerült, hogy egy időben öt daluk is szerepelt az amerikai tízes slágerlistán. Ráadásul sokatmondó adat az is, hogy a Gibb testvérek több mint 1000 dalt írtak és valószínűleg nincs a Földön olyan ember, aki még ne hallott volna tőlük legalább hármat. Lehet keveset is mondok...

A Bee Gees több mint 40 éves karrierje 2001-ben - utolsó koncertjük adásakor - ért véget, majd 2003. január 12-én hunyt el Robin ikertestvére, Maurice. Az akkor még két élő testvér ekkor jelentette be: a Bee Gees soha többet nem lép fel...

Bár az együttesnek hihetetlen mennyiségű fülbemászó dala és slágere volt, mi most 10 dallal szeretnék tisztelegni az egyik legnagyobb pop-diszkó banda munkássága és természetesen Robin Gibb életműve előtt. Valószínűleg sokan most fogják felfedezni, illetve újra-felfedezni a bandát maguknak és sokan most fognak rájönni, hogy a srácok nem csak a flitteres cuccaikról, a mai fejjel fura magas hangjukról, valamint a minden körülmény mellett férfiasan viselt tevepatáikról híresek, hanem természetese kiváló muzsikáikról.

Azt mondom, főleg arról. Nyugodj békében, Robin!

TOP10 Bee Gees-dal EVÖR:

1. Words
2. I started a joke
3. Stayin' Alive
4. How deep is your love
5. Too much heaven
6. You win again
7. Fever night
8. More than a woman
9. Tragedy
10. To love somebody

Egyik kedvenc oldalunk, a Hetedik sor május 26-án ünnepli harmadik szülinapját a Toldi Moziban!

Egy dolog, hogy szívből gratulálunk nekik, de nyereményjátékot is hirdetünk. Az első három jó válaszadó 3 db páros belépőt kap a bulira, ahol 21.00-tól Pálfi György Final Cut című filmje is vetítésre kerül.

A kérdés pedig: melyik nemzetközi filmfesztivál programjába került be a Final Cut című montázsfilm? 

A jó és a rossz válaszokat az overdrive@b-oldal.hu email címre várjuk, egészen pontosan kedd 17 óráig!

Nagy várakozással vettem kezembe a Seen új albumát, mely persze ez így ebben a formában nem teljesen igaz, hiszen az ügy nem fizikai formátumban látott napvilágot, hanem a Soundcloud-on meghallgatható verzióban.

A Seen ugyebár hosszú utat járt be, hiszen az Esclin Syndo létezése alatt tudatosan háttérbe szorított banda tulajdonképpen önmagát élesztette most ujjá. Berger Dalma ugyebár elprimadonnáskodott, az énekesi posztot már Bodóczy Zoltán tölti be és volt idő, amikor sem az Esclin, sem a Seen nem létezett, vagy maguk a zenészek sem tudták, hogy létezik-e. A zavaros időszak után most úgy tűnik, a Seen talpraállt, mely remélem ez koncertekben is megmutatkozik majd.

A Matter of Birth and Death című nagylemez szerintem túlságosan hosszú ideje készült és ez érződik is az anyagon. A banda 2009-ben vonult el egy baráti birtokra, kizárva a külvilágot, most pedig ugyebár 2012-t írunk. Az album 2 EP anyagából vált koncept-lemezzé, mely úgy érzem, kicsit megerőszakolása a dolgoknak. Félre ne értsen senki, a zene nagyon jó, de 2009 óta sok minden történt. Ha ez az album, vagy az első EP 2009-ben jön ki, nagy ünnepséggel fogadtuk volna. Persze inkább később, mint soha, de közben a Turbo, vagy a Grand Mexican Warlock kiváló anyagokat tett az asztalra, így a Seen jelenleg csak a a sor végére tud beállni. Az Esclin Syndo-s időkből annyira megszerettem a srácokat, hogy nehezemre esik negatív dolgokat mondani, de a fentiek miatt nekem nem ütött akkorát ez az album, ráadásul a Turbo-hoz való hasonlítás önkéntelenül is eszembe jut. Egy-egy dalban éreztem, hogy "na, ez az", de a legtöbb nótán pont azt éreztem, hogy túl sokáig lett érlelve és így zavaros lett. Kétség nem fér ahhoz sem, hogy van egy Seen által megteremtett "káosz feeling" is, amit nehéz leírni, de mindenképpen megkülönbözteti a Seen-t az előbb említett zenekaroktól. Erre kell tovább építkezni.

Ha a Seen tényleg nem csak kipucolta a raktárban lévő dolgokat, hanem tényleg működő zenekarrá válik, akkor biztos vagyok benne, hogy a furcsa íz eltűnik a számból, hiszen - még egyszer hangsúlyozom - a zene számos ponton nagy meglepetéseket is tartogat. Várom az élő fellépések bejelentését!

Többek közt pl. a RitmOnline-on lehetett olvasni, hogy Peter Kruder kisebb közönségnek fog zenélni, és a felvételt a Magyar Rádió később leadja. A felvételt még keressük :) A bulira viszont eljutottunk a DiVino borbárba, és a bulit megelőző sajtótájékoztatóra is. Kíváncsiak voltunk, mi a kislétszámú buli, és milyen céllal, főleg miután a stílusteremtő DJ a 2010-es VOLT fesztivál legütősebb előadását produkálta. Mint megtudtuk, Kruder az Osztrák Turisztikai Hivatal vendége volt, ahogy egyébként mindannyian.

Bécsre úgy gondolunk, mint a klasszikus zene fellegvárára, Ausztriára turisztikai szempontból leginkább síelőhelyként, esetleg karácsony előtti shopping útvonalként. Meg persze a Commodore és a hűtőszekrény :) Ugyanakkor rengeteg fiatal keresi fel nyáron is a várost, egyedülálló éjszakai élettel rendelkezik, virágzik az elektronikus zene, és míg máshol 10% az underground felhozatalt kínáló helyek száma, Kruder szerint Bécsben ez 40%. Tehát amiért még 25 fölött is rajongani lehet: mindig újat hallani, és nem megragadni valami gimis romantikában.

Ugyanebből a célból Dubajban, Moszkvában, Rómában és Pekingben is fellépett már az emberünk. Bécsnek jó referencia, hogy Berlinből és Londonból is érkeznek fiatalok, az elmúlt 3-4 generáció alatt teljesen normálissá vált a városi turizmus Európán belül, és lássuk be, tényleg nem ugyanaz való a 60-asoknak, mint a 20-30 éveseknek.

Krudert kérdeztük a bulizási szokásokról, próbáltuk kihúzni, hogy mibe fáj egy este. 1 körül kezdenek a bulik a városban, környéktől függ, vannak nagyon szigorúan ellenőrzött helyszínek, de némelyik a szabályozás ellenére is állandóan nyitva van és működik. 10-15-20 EUR egy klubbelépő, de 10 alatt a tipikus. Autóval 2 óra odaérni, gasztronómiai szempontból jutányosnak mondható a város, egy jó bécsiszelet/sör kombóba már 10-12 Euroért is be lehet csúszni. Azt nem biztos, hogy tudják, hogy mi nem buli elé, hanem mögé esszük és zsömlében! A DJ saját ajánlása alapján a Flex klubot és a Grelle Forelle nevű új helyet érdemes felkeresni.

És akkor az estéről: Krudernek délután 5-kor még fogalma nem volt, hogy este mit fog játszani. Minden zenéje nála van a laptopján, hangkártyát hord magával, és ahogy elnéztük, a keverőt és a lemezjátszókat a helyszín biztosította, a DJ táskából pedig Serato timecode bakelitek kerültek elő. Az este nagy része nyugodt, 90-es évek végét idéző house zenékkel telt, minimális vokállal, abszolút klubzenék, amik előremutattak, nem azok, amikre húszévesként buliztunk. 3 és fél órás szett volt, párszor még az alapterületét és hétköznapi berendezkedést nézve családiasnak számító borbár is szépen beindult. A családias persze szubjektív megítélés, mert minden jel arra mutat, hogy ha nem ültetett rendezvényről van szó, 150 ember elfér a DiVinoban és az előterében, és hát meg is őrültem volna, ha ülve kell hallgatni. A DJ éjfél körül gyalog a csajával sétált el a Szt. István térről az Erzsébet téri szállása felé, ami az érkezéskori celebhegyekkel szemben már egy őszinte pillanat, és valamikor 2 körül a még mindig ott tartózkodókkal már szerintem nagyon jó barátok voltunk. :) A vendég bécsi borászat Weingut Christ boraiból diktáltunk magunkba, nem véletlenül, és nem is hiába.

Jó volt látni a csávót játszani, nagyon szerény figurának tűnt, és bennsőséges kis vendégség volt, de hiányoztatok. Mármint a közönség, nem állítom, hogy ezrek kíváncsiak rá, de 1000 körüli házat megtöltene, és jobban esik úgy hallgatni, hogy körülvesz annyi ember, aki hétköznap egyébként már zavarna, és tátott szájjal bámulhatom a szettekhez készített vizuált is. Remélem, jövőre benéz valami fesztre.

A fotót Simon Iddol Tumblrjéről nyúltuk - ezek szerint ott volt az APC is, de nem láttuk a tömegből kimagasodó hosszú hajú figurát :)

A szervezők fotói: http://www.flickr.com/photos/noguchi/sets/72157629754954214/

Parádés videó az Aronofsky mester által használt hangokból, zörejekből. Egyediség.