Pont nemrég beszélgettünk baráti körben arról, hogy kinek milyen klipválogatása volt a Music Television-ről VHS-re felvéve, erre megtalálom az alábbi videókat, melyek az MTV VJ-i előtt tisztelegnek.

Nosztalgia a HÁZBAN, MTV Unplugged, Headbanger's ball, MTV's Greatest Hits, Yo! MTV Raps, Roxette (illetve bármilyen) hétvége, én mondom őrület! 18+ videók!

"És Frank?" - kérdezi a titokzatos idegen az őt váró három fegyverestől, mielőtt eldördülnek a lövések. Ezt a többnyire szótlan, nyugalmat árasztó, szúrós tekintető alakot mindenki kerüli a városban, ahova érkezett. Fő ismertetője, hogy mindig ugyan azt a dallamot fújja szájharmonikáján. Egy célja van csupán, hogy testvérének gyilkosán bosszút álljon.

Frank, a rettegett gyilkos jelenleg a vasúttársaságnak dolgozik, mint tisztító ember. Feladata, hogy a vasút építése minél gyorsabb, gördülékenyebb legyen. Aki ezt bármilyen módon gátolja, azt megöli. Mortonnak, a vasúttársaság emberének csak egy számít: mindenáron befejezni a teljes vonal kiépítését. A gyilkosságokkal eleinte Manuel Gutierrezt, közismertebb nevén a Cheyenne-t gyanúsítják, ám hamarosan kiderül, hogy a történtek hátterében a vasút áll. A titokzatos harmonikás ember mellé szegődik a gyönyörű Jill, aki új élet reményében érkezett a városba, azonban újdonsült családját meggyilkolták. E két embert csupán egy dolog köti össze: a Frank elleni bosszúvágy.

Sergio Leone rendező egyik legismertebb és legnépszerűbb western filmje ez, mely nem véletlenül tartozik a műfaj remekei közé. Rendkívül jól bánik a korra jellemző vonásokkal: farmerek, pisztolyhősök, bosszúra szomjas, önjelölt igazságosztók, kapzsi vagyonosok, banditák és az elmaradhatatlan porfészkek, ahol a fő élet az ivóban folyik. A közel három órás film minden percét kihasználja, hogy lekösse a néző figyelmét, s a szereplő gárda válogatása során sem fukarkodott: markáns vonású férfiakat (Charles Bronson, Henry Fonda, Jason Robards) és szemrevaló, de kemény női szereplőt (Claudia Cardinale) szerződtetett. Ez a film a "minden szempontból tökéletes western" egyik jelképe. Természetesen a versenytársak legtöbbje is Leone nevéhez fűződik.

A film zenéjét Ennio Morricone álmodta meg. Első közös munkájuk az "Egy maréknyi dollárért" volt, melyet megannyi western követett. Ezeknek a filmeknek köszönhetően vált világhírű filmzeneszerzővé a mester.
A lemez természetesen a nyitánnyal indul. Ez az a szám, aminél jobban az átlagember Morriconétól csak a szájharmonikás zenét ismeri. A főtéma hátborzongatóan gyönyörű, s egyben szívbemarkolóan fájdalmas is, melynek ékköve egyértelműen a vokál, amit Edda előadásában hallhatunk. Nem cseng ismerősen nekem a művésznő neve, viszont annyi bizonyos, hogy nem kis teljesítményt nyújt ennél a zenénél, mely előtt le a kalappal. Az "As A Judgement" hangulatával teljes 180 fokos fordulatot veszünk: az eddigi kellemes, fülbemászó dallamokat felváltják a síró hegedűk, a halkan dohogó dobok, valamint a keménységet kifejező gitárszólam. Ez a keménység és félelem a szám második felére alább hagy és lágyabbá alakul: a főszerepet megkapják a trombiták, melyeket kellemes hangon kísérnek a hegedűk.

Igazi vadnyugati bandukoláshoz illő zene a "Farewell To Cheyenne". A tételt fütyüléssel színesíti a mester, melyet filmzenénél először A jó, a rossz és a csúf ("The Good, the Bad and the Ugly") nyitányánál alkalmazott. A szám alapritmusa pedig olyan, mintha egy ló sétálna fel-alá a zenekar tagjai között. A tétel hallgatása közben könnyen támadhat víziónk egy kietlen prérin magányosan kóborló, lovát kantáron vezető emberről, aki azon mereng, milyen messze lehet a következő város, hol békésen megpihenhet. Tökéletes zenei aláfestéseket tud produkálni Morricone a western filmekhez, s ez ennél az albumnál válik leginkább nyilvánvalóvá számomra. A "The Transgression" főleg kopogtatásokból tevődik össze, melyeket valamivel több, mint négy és fél percig hallhatunk. Ez az egyik szám, ami a film alá nagyon passzol, ám így külön kell egy kis idő, míg megbarátkozik vele az ember. Összefüggést és dallamokat kár keresni benne, mert talán a zongora az egyetlen, mely dallamot szolgáltat. Mindezek után két kocsmázós zene következik, ám itt nem az ivászat gördülékenységét akarja fokozni, hanem a feszültséget, valamint az öntörvényűséget. A zenekar által keltett kimért hangulatot gitárjátékkal fokozza tovább a mester.

"Man With A Harmonica": Mikor ez a zene íródott, talán nem is hitték volna, hogy a szájharmonikára szánt dallam lesz az egyik legismertebb Morriconétól. A fájdalmas, ám mégis tiszteletet parancsoló dallamról ismerték fel mindenhol az idegent. Eleinte csak a harmonikaszólót hallani, melyet tovább erősít és keményít a gitár, valamint a vonósok ritmusos munkája, s ez utóbbiak magasabb hangszínre váltása mellett, a kórus bevonásával hősi zenévé növi ki magát. Ebben az egy számban minden olyan motívum fellelhető, ami a Bronson által alakított karaktert jellemzi.
Kellemes esti zenére emlékeztető hangulattal induló A "Dimly Lit Room" című szám szépen lassan keserűvé vált, ahogy Jill az üres házban magára maradottan mereng, illetve néz körbe. Abban a házban, ahova reménnyel telve érkezett új férjéhez, családjához, ám mire ideért, megölték őket, így csak a szomorúság fogadta a szeretet helyett. Ez a szám nemcsak a jelenet alatt hatásos, hanem a hallgatót is képes lehangolni.

A "Bad Orchestra" az a szám, amire azt tudom mondani: no comment. Egy tipikus vadnyugati életmódot ábrázoló zene, játékos dallamokkal és hangszerhasználattal. Engem egy kicsit idegesít, nehezen szoktam meg, mindettől függetlenül azonban elismerem, hogy az albumba beleillik, és helye van rajta. A "Jill's Americá"-ban megjelenik a főtéma, de most vokál nélkül. A kórus természetesen ugyanúgy kíséri a nagyzenekart, mint eddig. Itt remekül megmutatkozik, hogy ez a tétel vokál nélkül is megállja a helyét. Nem lesz a markáns női hang hiányával se több, se kevesebb. Ezt remek dolognak tartom.
A "Finale"-al méltóképen búcsúzik ez a remekmű. Felidézi a főtémát, melyet új dallamokkal variált meg a zeneszerző és ismét előtérbe kerül a vokalista hátborzongatóan kellemes hangja.

Ez a zene az első számú kedvencem ebből a műfajból. Morricone számomra itt alkotta a legnagyobbat. Ez a filmzene még bakeliten látta meg először a napvilágot, majd 1988-ban kiadták ugyanazt cd-n. A lemez eléggé egyszerű és sajnos csak közel negyvenpercnyi zenét tartalmaz, ami azonban tele van felejthetetlen dallamokkal. A számok sorrendje nem egyezik meg azzal, ahogyan a filmben követik egymást. A borító belsején olvashatunk pár sort a rendező alkotásáról és a filmzenéről. Ez is a rendkívül egyszerű kivitelű, ám kötelező zenék közé tartozik.

Írta: Filmzene.net (http://filmzene.net)

"Ez az apu dolgozója" - mutathatná be Mike Mangini gyerekeinek az alábbi videót. Avagy itt polipkodik a világ egyik legtechnikásabb dobosa majd minden második nap a Dream Theater turnén. Ma nyílt napot tartunk Mike bácsi munkahelyén.

Összeértek a szálak. Ahogy jeleztem, az m1 műsorára tűzte a The Office című brit komédiát, majd pár napra rá az Amazontól kaptam egy levelet, benne a visszautasíthatatlan ajánlattal, miszerint az első és a második évad, valamint a speciális részek díszes csomagja mindösszesen 8 fontba kerül... (Mivel megvannak ezek a filmek, így tulajdonképpen az Amazon ajánlata könnyen visszautasítható volt.)

Összeállt: basszus, 10 éves a The Office! Úgy tűnik, Ricky Gervais ennek örömére George Michael-szakállat növesztett. Ezt nézzétek, ne tévét! (Vagy a tévében csak ezt!)

A múltban készült, de jövőben játszódó sci-fik egyik igazi bája mindig az évszámok viszonyításában alakul ki, nevezetesen, hogy a köztes intervallumban mi épp melyikhez vagyunk közelebb. Ridley Scott "Szárnyas fejvadász" című, klasszikusnak tekinthető fantasztikus filmje 1982-ben készült, s 2019-ben játszódik, nekem pedig 2006 első napjára jutott az élmény, hogy először végignézzem. Ilyen megközelítésben megnyugtat, hogy pillanatnyilag kevésbé jósolható olyan technikai káosz 2019-re, mint amellyel Philip K. Dick (többek között a "Total Recall - Az emlékmás" és a "Különvélemény" alapjául szolgáló novellák írójának) víziójában találkozhatunk, bár mondanivalóját tekintve még mindig aktuális erkölcsi kérdéseket vet fel a robotok fejlődésével kapcsolatban, s - nagy szavak ugyan, de - alapvetően az élet értelmét illetően. Mi történik akkor, ha az ember által alkotott replikánsok fejlettségi szintje túlszárnyalja teremtőjükét? Mi történik, ha fellépnek létük korlátozottsága ellen? A történet szerint az ember szembeszáll saját teremtményével (szinte saját magával), s éppen ezen erkölcsi bukás zseniális bemutatása miatt válik a "Szárnyas fejvadász" filmtörténeti klasszikussá. A szinte kortalannak számító látvány, a sötét, mégis elképesztő hangulatú helyszínek, valamint speciális effektek mellett a film nagy erősségei közé tartozik még Rutger Hauer őrült alakítása is, aki ezzel a filmmel tette le névjegyét Hollywoodban.

Scott három évvel a szintén alapfilmnek tekinthető "A nyolcadik utas: a Halál" után merész lépést tett: filmjéhez az akkor pályája csúcsán lévő görög szintetizátormágust, Vangelist csábította zeneszerzőnek, aki sikeres szólóalbumain túl épp abban az évben kapta meg a "Tűzszekerek" című film főcímdaláért járó aranyszobrocskát - nem mellékesen egyébként körülbelül innentől kezdve foglalkozott az Akadémia a betétdalok díjazásával is. 1982-ben a szintetizátor és a filmek kapcsolata még igencsak gyerekcipőben járt, és mind a mai napig igen sok kritikus fogadja negatívan az elektronikus score-okat. Talán ez lehet az oka, hogy a nevesebb, filmzenékkel foglalkozó oldalak többsége mellőzi a "Blade Runner" ismertetését, bár igaz, ami igaz: a főként lassú, meditatív tételek, és hosszan elnyújtott szintis szőnyegek kétségkívül nem számítanak annyira izgalmas zenei élménynek, mint akár a "Star Wars"-filmek sokszínű zenekari aláfestései, akár Jerry Goldsmith kortárs-klasszikus "Alien"-zenéje.

Magam is meglepődtem, hogy az első mozgalmas, egyszersmind a legismertebb tétellel tulajdonképpen a stáblista alatt találkoztam, ez pedig mindent elárul az album tempójáról. Annak ellenére, hogy a film többnyire hatalmas, komor épületek beárnyékolta sötét, baljós helyeken játszódik, s természetes fények helyett leginkább deszkákkal csíkokra szabdalt reflektorok ontják a vakító világosságot, maga a zene ezzel szemben meglepő pozitívumot sugároz szinte végig a film során. A jövőbe vetett hit bizonytalansága természetesen megköveteli a disszonanciát, de Vangelis csak épp annyit ad belőle, amennyi feltétlenül szükséges; szintetizátorai segítségével meglepő, blues-, és jazz-jellegű aláfestéseket is komponált, melyek varázslatos pluszt adnak a Dick és Scott által megálmodott jövőbeni Los Angelesnek.

Fel kell készülnünk arra, hogy nem szokványos filmzenével van dolgunk, ezért azon sem szabad meglepődni, hogy az első tételek alatt a főszereplők hangjait is hallhatjuk: az albumot indító "Main Title" elején Deckard (Harrison Ford) instrukcióival találkozhatunk a képnagyítós jelenetből, míg a Vangelistől megszokott, magasztos zenei nyitányt Rachel (Sean Young) és a robotokat megalkotó Tyrell (Joe Turkel) dialógja követi, hosszan elnyújtott hangú zenei kíséretben. A különlegesen megeffektezett emberi hangok pillanatok alatt visszaadják a film feszült hangulatát, így jelenlétük korántsem olyan zavaró, mint elsőre gondolnánk, sőt, tökéletesen ráhangol a műre.

A csendes, ambientszerű melankóliába fojtott tételek megelőlegezik azt a stílusirányzatot, amelyből később Mark Isham vagy Patrick O'Hearn hasonló tökéletességgel építkezett. A gyönyörű "Wait For Me", vagy a Mary Hopkin vokáljával kiegészített "Rachel's Song" korántsem emlékeztet a görög zeneszerző jól ismert stílusára, a "Love Theme" pedig egyértelműen a filmzenék romantikus klasszikusaival vetekedik, (ál-)szaxofonos témája némiképp előrevetíti David Sanborn csodálatos játékát Michael Kamen "Halálos Fegyver"-hez írt zenéjéből. Ezt a merengést folytatná a "Blade Runner Blues"-ban is, ha valamilyen szerencsétlen marketingfogás révén nem ékelődött volna a két tétel közé egy bluesnóta, bizonyos Don Percival előadásában. Hogy mi szükség volt rá, nem tudom, mindenesetre teljes mértékig kilóg a szintetizátoros világból, és míg egy-egy régi nóta felbukkanása akár hangulatos is lehet (lásd Thomas Newman albumait), itt abszolút felesleges, gyorsan ugorjuk is át.

A "Memoirs Of Green" csendes zongorajátéka után az album másik igen komoly pontjához érünk: a "Tales Of The Future" egyértelműsíti a komponista görög származását, ami Demis Roussos tradicionális vokálját egyesíti saját elektronikus zenei világával. Végül egy rövid hangulati átmenetet ("Damask Rose") követően elérünk a vérbeli Vangelis-zenéhez, a "Blade Runner (End Titles)"-hez, melyet szerintem már mindenki hallott legalább egyszer életében. Töredelmesen bevallom, hogy ezen egy tétel ismerete alapján sokkal tempósabb filmre számítottam, és tulajdonképpen furcsa is kissé, hogy végül egyáltalán szerephez jutott a halk művek mellett; az azonban kétségtelen, hogy a film fináléján jócskán dobott ez a stáblista alatti lendületes dübörgés. Az albumot mégsem ez a tétel zárja, hanem egy, az egész kompozícióra jellemző lassabb romantika, a "Tears In Rain", mely alatt Rutger Hauer utolsó pár mondatát hallhatjuk, esőcseppek, csilingelő hangok, és felemelkedést sugalló, csodaszép szintiharmóniák közepette.

A "Blade Runner" hivatalos megjelenésére több, mint egy évtizedet kellett várni a film bemutatója után, mert bár 1982-ben egy kis német kiadó piacra dobott korlátozott példányszámban egy nyolc trackből álló, átdolgozott verziót, ez a film 1994-es rendezői változatának megjelenéséig szinte elérhetetlen volt (mellesleg az igazi Vangelis-rajongókat cseppet sem érdekelte a mester műveinek megkérdőjelezhető minőségű átirata). Ekkor Scott és Vangelis, talán a két évvel korábbi, az "1492 - A Paradicsom meghódítása" során létrejött újabb kollaboráció (és főleg annak abszolút sikeres, rádiók által is előszeretettel játszott főtémája) révén végre megteremtették a lehetőségét egy bővebb filmzenealbum kiadásának, s az Atlantic Records gondozásában megjelent a mai napig könnyen beszerezhető, szűk egyórányi, 12 trackes változat, melyhez a zeneszerző zömével az 1982-es felvételeit használta fel, és ahol kellett, ott egy-két helyen módosított is a hangzáson. A végeredményt illetően egy ragyogó mű született, és leszámítva egy-két későbbi kiváló követőjét (Mark Ishamtől a "The Hitcher", Cliff Martinez "Solaris"-a, vagy David Julyan "Memento"-ja), azóta is egyedülálló és szinte utánozhatatlan az elektronikus filmzenék egyébként csak ritkán elismert mezőnyében.

Forrás: Filmzene.net

Tövisházi Ambrustól érkezett postafiókomba a The Gomb nevű formáció bolondos kislemeze, melyet alább ti is megskubizhattok. A The Gomb banda amúgy Ambrust és a The Unbending Trees-ből (is) ismerhető Hajós-Dévényi Kristófot takarja, a kislemez célja pedig nem más, mint:

a) idd magad szuperhőssé;
b) hallgass zajos popzenét.

A lemez ennek maradéktalanul eleget is tesz, ráadásul beharangozza a novemberben megjelenő új Erik Sumo Band lemezt, ami The Ice Tower címmel fog megérkezni. Párááám!

The Gomb - Superman by Chi Recordings

2010. október 26-án vettük fel az alábbi felvételeket, amikor Bootsie és Kemuri audiovizuális szettjét DJ Krush fellépése előtt adta elő. Szinte napra pontosan 1 évvel később, jövő héten, 2011. október 25-én kedden ismét a hajón lépnek fel, ezúttal a Belleruche (UK) előtt.

Az egész műsor egy utazás, nyugisabb beatektől a bólogatóson át időnként a táncolósig, én magamban betegbeat meets betegvideónak hívom, mert egyáltalán nem átlagos sem az, ami szól, sem az, amit látni. Bootsie szabálytalan, lassú, vontatott timinggal írt future beateket, élesre kikevert hiphop alapú, sok jó mélyet és elektronikus hangot felvonultató számot tesz fel, semmi elcsépelt, igazi "lemezbemutatás", és igazi Bootsie válogatás. Ezt színezi a karcokkal meg amit a kaospaden átvezetett hangjai kiadnak.

Kemuri eközben kicsit Chuckie, kicsit Tim Burton, kicsit az, ahogy Peter Gabriel klipjei szerettek volna kinézni, kicsit a 60-as évek keleti sci-fijei, minden olyan bizarr vagy sötét hangulatú videót előkotor, ami nem 18+, de nem gondolnád hogy valaki filmre vette, vagy megálmodta. A DJ Bootsie Quartet és a Zagar mögötti videóin lehet érezni a Kemuri "touch"-ot, de itt a duóban az igazi mocskos nyers kemuriskodást lehet megnézni, és esküszöm, meg kell nézni. Szürreális.

Kapcsolódó linkek:

• A keddi koncert Facebook esemény
• Bootsie Facebook
• Kemuri Facebook

A Nostromo űrhajó méltóságteljesen halad hazafelé hét fős legénységével a fedélzetén, miközben ismeretlen jelet fog az űrben. Minthogy az űrhajó fedélzeti számítógépe segélykérő jelnek véli, a mélyálomban nyugvó legénységet felébreszti. Leszállnak az LV-426-on és Dallas kapitány, Lambert, valamint Kane elindulnak megvizsgálni azt az űrhajót, ahonnan a jelet sugározzák. A teljesen kihalt járműben hatalmas fészekre találnak, ahol Kane-re rátapad egy idegen lény. A karantén előírásait megszegve visszaviszik társukat az űrhajóra. Tovább folytatják útjukat, miközben sejtelmük sincs arról, mekkora bajba kerültek...

Ridley Scott ezzel az alkotással alapozta meg hírnevét, melyet számos későbbi filmjével sikerült megőriznie. Az akkor még majdhogynem ismeretlen Sigourney Weaver is Ripley szerepével futott be. Scott remekül választotta meg a karaktereket filmjéhez. Talán nem is gondolta, hogy filmje ilyen sikert arat majd a nézők között. A zene megírását Jerry Goldsmith-re bízta, aki ekkorra már igencsak sok zenén volt túl (mint pl. az Oscar-díjjal jutalmazott "Omen", vagy a "Star Trek"). Eleinte nem értették meg egymást a rendezővel, de ettől függetlenül remek harmóniát keltettek életre a képi és a zenei világ között.

Mint a legtöbb albumon, itt is a nyitányt hallhatjuk először. Azonban ez nem az a nyitó tétel, amit Goldsmith először megírt a filmhez, hanem amit Ridley Scott kért tőle. A rendező ugyanis az eredeti verziót túlságosan csillogónak, nyugodtnak vélte, ezért sötétebb hangulatúra változtatta a Mester. Míg az eredetit napokig írta, addig a lemezre felkerült verziót pár perc alatt papírra vetette. Bár a verzió sejtelmesebb, a közepén mégis ott lapul a nyugodt, lágy dallam. A "Face Hugger" már abszolút felkavaró. Goldsmith jellemző vonásai nem szerepelnek sokszor a zenében. Süvítő és kusza hangok keveredésével egy pillanatra feltűnik a szörny témájának alapdallama. A menekülős tempójú dallamok nem kifejezetten az emészthető kategóriába tartoznak. A "Breakaway"-be is átnyúlik ez a világ, csak más dallamokkal kombinálódnak a feszültség és kétségbeesettség jegyei. A szám második felére lenyugszik a zenekar és egy lágy, atmoszférikus zenét kezdenek el játszani, mintha magukat csitítanák a kezdeti hangorgia után.

Az "Acid Test" az idegen teremtmény témájával kezdődik. A későbbi "Alien"-zenéket tekintve Goldsmith-en kívül csak Elliot Goldenthal írt külön témát az idegennek. Ha a kettőt összehasonlítjuk, akkor Goldsmith beleszőtte az emberi rettegést és a zavart, melyet e lény megjelenése vált ki, ezért lett egy kicsit elborultabb, sokak számára követhetetlenebb, míg Goldenthal egyszerű dallamokkal oldotta meg ugyanezt a kérdést. Rövid időre visszaköszön a süvítő dallam a háttérben, mintha szél fújna keresztül a stúdión, majd átveszik a vonósok, és tovább feszítik idegeinket. A "The Landing" végig nyugodt, olykor kis feszültséget sugalló szám, aminek alapdallama a zseniális nyitótétel. Ash lelepleződéséhez, gyilkossági kísérletéhez komponált zene a "The Droid". Idegfeszítő tétel, amit húrpengetéssel, magas hangszínekkel, dobokkal és belecsapásokkal tűzdelt tele Goldsmith. A fúvósok csak úgy kapkodják a levegőt, és az egész zenekari játék olyan hatást kelt, mintha önálló életet élnének a hangszerek. Hirtelen vége szakad és lenyugszik a tétel. A hetedik számnál ("The Recovery") bukkan fel teljes valójában a már kétszer említett "idegen"-téma.

Grandiózus totálkép jelenik meg a "The Alien Planet" kezdeténél, mikor Kane leereszkedik az idegen űrhajó gyomrába. A komor vonós és fúvós hangokat olykor megszakítja a visszhang hatását keltő taktussor. Önmagában is eléggé rémisztő zene, nemhogy a film képsorai alatt. A dallamok egyszerűségének köszönhetően nem vonja el a nézők figyelmét a képsorokról, hangszíne viszont teljes mértékben rémisztővé teszi a sötét díszletet.
Nyugodt, settenkedő taktusokkal indul a "The Shaft". A vonósok olykor-olykor kellő idegőrléssel árasztják el a hallgatót, miközben Dallas kapitány a szellőzőjáratban settenkedik. A fúvósok "elbrummognak" magukban, amire vagy vonósok válaszolnak, vagy húrpattogtatás, s ebből adódóan úgy tűnik, mintha hangjegyek segítségével társalognának egymással a zenekar tagjai. Stílusához, valamint az alatta történő eseményhez képest emészthetően ér véget a zene - nincs össze-vissza kapkodás, hirtelen rémisztés -, miközben egyre csak növekszik az ismétlődő dallam hangereje. Az "End Title" a nyitányból ismert tétellel kezdi fokozatosan feléleszteni a zenekart, mellyel párhuzamosan a zene is kiteljesedik, és a felétől kezdve egy igazi űreposz témává kerekedik ki, amit a zenekar teljes odaadással játszik. A lezárásnál természetesen ott van a Goldsmith-től megszokott megkönnyebbülés csúcspontját szimbolizáló lecsapás.

CD-n csak 1988-ban jelentették meg az "Alien" zenéjét, amit egészen egyszerű csomagolással intézték el. Egy-két képkocka mellett olvashatjuk David Stoner gondolatait a zenéről és a zeneszerzőről, továbbá a producerek és a rendező párszavas véleményét. Sajnálom az album hosszának kurtaságát, viszont ez a feszült, valamivel több, mint fél óra abszolút más világba repíti az embert és lebilincsel dallamaival, hangulatával. Olykor ellágyul, máskor megrettent vagy sejtelmes feszültségbe csal. Nem egy könnyen emészthető albumról van szó, azonban tagadhatatlanul műfajának egyik klasszikusa.

Forrás: Filmzene.net

A múltban már többször számra vettem David Bowie semmihez sem hasonlítható öltözködési stílusát, de most ismét meg kell tennem ezt...

Az alábbi képen konkrétan sálnak (egynek?) öltözött, de még egy boával is megbolondította ezt a fantasztikus szabásmintát, amit valószínűleg egy 70-es évekbeli Burdában talált. A turné végén gondolom kiderült, ha nem jó fokon mosta.

Korábbi értekezések a témában:

• Zenészek öltözködése: David Bowie
• David Bowie: csendélet
• David Bowie: frontember boxkesztyűben

Azt már minden újszülött tudja, hogy Michael Jackson a 80-as évek elején párszor lődörgött a Queen öltözőjében, Freddie-vel stúdiózgattak is ezekben az időkben, sőt, Mikéle nagyon kedvelte az Another one bites the dust-ot, de az alábbi videó az első, ami ezt a zenei turbékolást közelről megerősíti.

Ha mindenki túlteszi magát a színpad felé sétáló überlaza Freddie-n, akkor 0:49-nél hátulról már látni a hupilila öltönyös, fiatal Jacko-t, aki pacsizik egyet valakivel, majd siet megnézni a nagyok egyik utolsó (egyes információk szerint legutolsó) amerikai koncertjét. (Az biztos, hogy 1982-ben, a Hot Space turnén járunk, a Queen ezután már nem tért vissza az USA-ba.)

Hét dala: Lykke Li - Unchained Melody

Miért pont ez? Mert Lykke Li egy ausztrál rádióadásban úgy adta elő az Unchained Melody című agyonjátszott dalt, hogy közben el is felejtettem, hogy nem kedvelem a dalt. Ezt a dalt, így viszont kifejezetten kedvelem.

Ha tudni akarod, hogy mit éreznek az emberek az IKEA-katalógusban, akkor nézd meg az alábbi kisfilmet. Svéd húsgombóc nélkül.

Page 23 (English subtitles) from Jeroen Houben on Vimeo.

Közelgő utazásomhoz nagy erőkkel válogatom a zenéket és próbálom az mp3 lejátszómon megteremteni az egyensúlyt az ismert és a számomra még ismeretlen albumok között. A mai vizsgán Paul Kalkbrenneren, illetve az Icke Wieder című új albumán volt sor.

Hát, Palikám, ez nagyon kevés lesz a jövőt illetően. A Berlin Calling szépet ütött, kicsit divatossá is tette a Kalkbrenner nevet, hiszen nagyjából a nagyközönség e filmnek és zenéjének köszönhetően ismerte meg a nép Pált. Az Icke Wieder című album azonban nemhogy nem fog elkísérni utamra, de kábé e cikk megírása utána a Shift+Del billentyűkombináció szomorú áldozatává fog válni. Biztos törli? Biztos.

Ez a zene semmi másra nem jó, mint az Aranypart vágóképei alá bevágni, vagy egy kicsit pumpálni rá, már akinek arra van szüksége. Az egyedi hangzás nagyon könnyen vált balladai homállyá, 1-2 szám kivételével tényleg csak arra emlékszem, hogy a bevezető taktusok után jött az ütemszerű basszus, mely 3-6 percen át lüktetett és ennyi. DJ Siófok. Sajnos. Utálok csalódni. Ez egy kegyelemkettes. Kérem, kapcsolják ki.